Az egyik felkért hozzászóló a műfordító, Kúnos László volt, a másik pedig Háy János író. Utóbbi azt emelte ki, hogy az előadás képes volt aktivizálni a legfontosabb életproblémákat, és élményszerűvé tudott válni. Kúnos László műfordítása – ahogy azt Ascher Tamástól megtudtuk – sokkal inkább Ibsen, mint a régi, Áprily Lajosé, ami „az általános búbánatról szólt, nem pedig arról, amit Ibsen mondott”. Ráadásul az új szöveget nem a csengő-bongó rímek mentén értelmezzük (esetleg félre), mert pontosan, ám szinte észrevétlenül rímel - szólalt meg Háy Jánosban a költő. Hozzá kell tenni, hogy a bravúros verselés jórészt a másik fordító, Rakovszky Zsuzsa érdeme.
Ha sokat emlegetem Ascher Tamást, annak az az oka, hogy kis idő múltán magához ragadta a mikrofont és remek kiselőadást rögtönzött többek között az ő Peer Gyntjéről, akit kritikával kell szemlélni, mégis, csak olyan ember lehet, aki ennek ellenére rokonszenves, és szenvedélyesen érdekel bennünket. Megszólalt a két válogató is. Szigethy Gábor azt emelte ki, hogy bár az első rész már a premieren elvarázsolta, mostanra a második is beérett, összességében pedig az előadás jobb, mint új korában. Solténszky Tibor a rendező közösségteremtő erejét hangsúlyozta. Polgár Csaba alakításáról és a társulat összteljesítményéről pedig mindenki felsőfokban beszélt.
(Mindehhez a cikkíró annyit tesz hozzá, hogy az öt év alatt, amióta színházról ír – cikkben és cikken kívül összesen – négy előadásra adott 10 pontot a látott kb. 500-ból. Még alszik rá egyet, de lehet, hogy ez lesz az ötödik, mert hála a zárójelenetnek, amelyben Solvejg és Åse az öreg Peer Gynt egyetlen vigaszává olvad össze, és amit a „csak te borulsz rám asszonyi jóság” babitsi sorával lehetne körülírni, megkapta azt, amit magában megrendülési faktornak nevez, és ami nélkül szerinte nincs 10 pontos előadás.)
Kora délutántól ismét a dramaturgoké lett a főszerep. A tegnapi ügynöktémát folytatva Ménes Attila A Bihari fedőnevű ügynök élete című drámáját vitatták meg, Csáki Judit moderálásával. (A szerző atyai jóbarátjának tekintette Tar Sándort, részben róla mintázta a darabbeli Biharit.) Máté Gábor hozzászólását a most zajló egyetemi felvételi miatt csak videón hallgathattuk meg. Ő persze rendezőszemmel nézte a darabot, és látott benne lehetőséget, azzal együtt is, hogy több átírandó-továbbgondolandó részre hívta fel a figyelmet. Szőnyei Tamás viszont, a közelmúltban megjelent Titkos írás 1-2. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956 – 1990 című kötet összeállítója a tudományos kutató szemszögéből közelítette meg a kérdést, ami egészen más kötöttségeket jelent egy íróéhoz képest. A vita ezt követően két, nehezen elválasztható nyomvonalon haladt tovább: egyrészt magáról a drámáról esett szó, másrészt újra és újra előkerült Tar Sándor neve, a róla fellelhető iratok, az általa írt jelentések, hogy jóhiszemű volt-e vagy sem, hogy milyen motivációi lehettek. A téma kibeszéletlenségét jelzi, hogy a hozzászólók jól érzékelhetően valamiféle megfejtést kerestek, és a szorosabban vett szakmai-dramaturgiai kérdések most egy kicsit háttérbe szorultak. Ahogy arra sem jutott idő, hogy a programban jelzett más, ügynöktémával foglalkozó darabokra, filmekre kitérjenek.
Kezdődött ugyanis a felolvasószínház. A tavaly megjelent Köztársaság című kötet után, amelyben azonos címmel egy dráma is szerepelt, és amellyel Szálinger Balázs három komoly díjat is nyert (A legjobb magyar dráma díja, Artisjus-díj, Szépírók Díja), a szerző új drámával jelentkezett. Ezúttal azonban társszerzőt is választott: Laboda Kornéllal közösen írt darabját, a Rudolf királyfit éppen a szerzőtárs állította felolvasószínpadra, Kaszás Gergő főszereplésével. A történet szerint a Habsburg trónörökös, Rudolf, mégsem halt meg Mayerlingben, hanem egyszer csak felbukkan egy egykéző ormánsági faluban, a beszédes nevű Angyalócon. Hogy ebben a merev szabályok és szigorú belső törvények szerint működő, kasztosodott faluban mi lesz a sorsa, azt nem árulom el. A római köztársaság kora után időben és térben is közelebb esik hozzánk ez a dráma, de akár innen, akár onnan, mindkettő a máról is szól. Például arról, hogy mi mindent teszünk meg saját magunk felszámolásáért.
Az este III. Richárddal zárult, őt a Komáromi Jókai Színház hozta el a POSZT-ra, sok fémhordóval és sok ráccsal egyetemben. Két és háromnegyed órával később, számos kétséget maga után hagyva távozott az élők sorából. (Kritikánk hamarosan megjelenik.) Volt az előadásban egy pillanat, amikor az egyik fémhordó elkezdett gurulni a nézőtér felé, és nem lehetett tudni, hogy hol áll meg. De megúsztuk. A fesztivál pedig túllendült a félidején, és gurul tovább.
>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”
*POSZT-háttér*
>>> Diákszínjátszók kontra hivatásosok - Fiatalok a POSZT-on
>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről
