Kissé távolabbról kezdem, még mindig a negyedik nap történései gyűrűznek ugyanis, talán emlékszünk a Bolha a fülbe című előadást követő, szakmai beszélgetésnek nevezett tudatos provokációra. Szóval egészen bámulatos fülbesúgások mennek körbe, például arról, hogy Vidnyánszky Attila azért ment haza, mert valaki(k) állítólag meg akarta(ák) támadni, mármint verbálisan a szakmai beszélgetésen. Gondolom, mennyire megijedhetett a Nemzeti Színház leendő igazgatója, gyorsan elszelelt, nehogy megtámadják őt. Nem ilyennek ismerem Vidnyánszky Attilát, hogy megfutamodna az ilyen helyzetektől, másrészt nem gondolom, hogy ilyesminek az előadásról szóló beszélgetés lenne a terepe, szóval egészen valószínűtlen ez a pletyka, amit Bodolay Gézától hallottam (ő is mástól hallotta), aki A mundérvásárhelyi búcsú című előadás után talál rám az aznapi blog kapcsán, és kérdezi, hogy én komolyan tudom-e venni ezeket az úgynevezett szakmaikat. Hát, én még igen, de fiatal vagyok és naiv, majd megváltozik, jósolja Bodolay, és azt mondja, szívesen válaszol arra a kérdésemre, hogy miért ment el erre a beszélgetésre. Hát azért, hogy senki ne gondolja róla, hogy nem mer Vidnyánszkyval és -ról beszélni, mondja, és ez egy méltányolható indok. Csak Vidnyánszky nem volt ott, így hát lett ez a furcsán szomorú szórakoztató előadás az egészből.
Mesélik, hogy valami provokátor olyanokat írogat valahol, hogy a műveletlen kritikusok azt hiszik, hogy Feydeau az abszurd előfutára, és ezért értették félre az előadást. Miközben 1) senki nem gondolt ilyet; 2) senki nem lexikonnal a kezében néz színházat, ez csak a műfajt totálisan félreértő múzeumi tárgyaknak jár az eszében. De lehet, hogy ez is csak pletyka. Mindenesetre nem pletyka, hogy Vidnyánszky a POSZT-válogatás szempontjainak jövőbeni felülbírálatát helyezte kilátásba ("semmi ne maradjon ki, ami meghatározó vagy újszerű"). A rendező mindezt a reggeli Új Dunántúli Naplóban nyilatkozza, hozzátéve, hogy a vidéki színházak korábban nem kaptak megfelelő teret a POSZT-on. Vidnyánszky többedszer jelent ki hazugságot: 2006-ban, 2008-ban, 2009-ben, 2010-ben és 2012-ben is hat-hat vidéki előadás szerepelt a POSZT programjában, mint idén, 2007-ben pedig 8 vidéki produkciót válogattak a versenyprogramba. Egyébként az előadásában fellelhető, de egyesek által megkérdőjelezett EU = kupleráj értelmezést ebben a szövegben igazolja a rendező (nem mintha ettől jobb lenne az előadás, de legalább a feketére nem mondja, hogy fehér).
Amúgy A mundérvásárhelyi búcsú előadásról (ami még kedden este volt a Zsolnay negyedben) nem írok semmit, nem akarom megbántani a kolozsvári színiegyetemistákat, de hát nem derült ki ebből, hogy mit tudnak, csak az, hogy képesek több különböző hangon beszélni. Hogy miért, az nem derült ki, de nagy előnye volt a produkciónak, hogy Bodolay kihúzta a darab felét, így is egy kicsit sok most ez a POSZT, mármint ez a sok érdektelen és rosszul sikerült előadás, amit vagy lát az ember, vagy csak hall róla. Van olyan vélekedés is, lehet, nem is kéne több POSZT, ebben ennyi volt, így nem lehet csinálni. És hogy így nem lehet sokáig csinálni, abban én is biztos vagyok.
A hosszas előhang után rátérve a szerdai napra, hát a szakmai beszélgetés is alapos átgondolásra szorulna. Például ha "Értelmező performansz, közönségtalálkozó" lenne a címe, máris sokkal önazonosabb lenne a cucc. A ma reggelre rendelt pech, hogy a III. Richárd rendezője és főszereplője, Martin Huba és Mokos Attila hazamentek (forgatás miatt), az egyik felkért hozzászóló pedig kórházba került, és ez délelőtt 11 óra után derült ki a szervezők számára, akik így Méhes László komáromi főrendezőt ültették az egyik hozzászóló székébe, aki lezseniálisozta azt az előadást, amiről a többségi vélemény nem ez volt. Méhes érdekes felütéssel indít, megvédi a videóbejátszáson az előadásról nyilatkozó nézőket. "Ők a mi nézőink" – mondja enyhe feddéssel a hangjában a bejátszáson kuncogók felé, de Lévai Balázs, immár sokadjára, a racionalitás és ésszerűség képviseletében jelzi, hogy egy ilyen bejátszás manipulatív helyzet, a reakció nem feltétlenül a nézőnek szól. Végül Sándor L. István belefog a III. Richárd elemzésébe, szakszerűen, ám némileg szürkén, és Méhes – meg az általa az első sorba szólított Tóth Tibor igazgató – nem igazán kerül vele közvetlen párbeszédhelyzetbe. Érdekes dolgok hangzanak el, például hogy Komáromban nincsenek nagy színészek, én meg várom, hogy valaki kimondja, hogy Mokos és Bandor Éva igenis azok, ez el is hangzik, de nem Méhes vagy Tóth, hanem Hizsnyan Géza szájából. Méhesék mintha a Komáromi Jókai Színházat akarnák megvédeni, úgy egészében, bár senki nem támadja őket. Végül Solténszky, Sándor L. és Hizsnyan hozzászólásaiból derül ki, mi lehetett a helyzet, hogy egy jobb előadás vélhetően a legrosszabb formáját futotta. Tényleg nem értem, hogy miért kell ész nélkül védekezni valami miatt, ami nincs is, miért nem lehet beszélni valamiről, amit mindenki látott. (Az előadásról hamarosan olvasható lesz kritikánk.)
A másik előadás, amiről szó esik, a Picasso kalandjai amely már szerepelt a POSZT-on, igaz, a Pesti Színház társulatával, de ugyanúgy Méhes László és Horgas Ádám rendezésében, mint ezúttal. Réz András és Karsai György személyében két gyökeresen eltérő mentalitású, egymást remekül kiegészítő, jó előadói készségekkel rendelkező és debattőrként is működő hozzászóló vitte a szót, és ugyan ez sem vált ideáltipikus szakmai megbeszéléssé, de értelmes kommunikáció, erényekre és hibákra rávilágító expozé, értelmezési irányok jelentek meg, merőben újdonságként a rendezvénysorozatban. És itt kell egy nevet lejegyezni: Köles Ferenc. "Nagyon meglepődnék, ha a gálaesten nem szólítanák valamilyen formában" – mondja Karsai, és ezen mi is nagyon meglepődnénk. "(...)[A] Picasso minden hájjal megkent, átváltozóművészként működő apját játszó Köles Ferenc játékát érdemes kiemelni, aki tökéletesen beszéli mind a forma, mind az ember nyelvét, minden jelenetben a helyén van, sőt, a jég hátán is megélő, találékony és könnyen alkalmazkodó ötletember szabadságát is képes megjeleníteni" – írtam korábbi kritikámban úgy tűnik, véleményemmel nem voltam egyedül.
A Nyílt Fórum záróeseményén osztják ki a Vilmos-díjat. Ezt idén Mikó Csabának szavazták meg a Művészetek és Irodalom Házában a Színházi Dramaturgok Céhe által rendezett sorozat látogatói, majd Gazdag Péter Totálkár című darabja került sorra a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában. Ezzel párhuzamosan Zsótér Sándor Peer Gyntje megy a kőtárban (azért ott, mert a templomkertbe ezt a darabot nem engedték be). Mire annak vége, indul a remek Toldi Horváth Csaba osztályának munkája a JESZ-ben. Ezek az OFF-programos egyetemi vizsgaelőadások (és ehhez nyugodtan hozzá lehet venni az ugyancsak Zsótér rendezte Hamletet illetve a Kaposvári Egyetem harmadéveseinek nagyszerű Tartuffe-jét Kelemen József rendezésében) frissességüknél, nyitottságuknál, ötletességüknél, erejüknél fogva jócskán múlják felül a versenyprogram nem túl magas átlagszínvonalát.
Én egy évvel ezelőtt, a Színművészeti kertjében láttam ezt a csodálatos Peer Gyntöt, Zsedényi kolléga viszont most látta először. "Az előadás lebilincselő társulati munka, kristálytiszta gondolatokkal és gyönyörű, elemi erejű képekkel. A Káptalan utcai Reneszánsz Kőtár és a Pécsi Szabadtéri Színpad természetes helyszíneit bejárva a színház a maga teátralitásában, az ember a maga emberségében van jelen minden egyes pillanatban, hangban és mozdulatban színész, rendező, természet és gondolat olyan szintézisét hozva létre, ami a színháznak valami nagyon ősi, nagyon zsigeri valóját hozza felszínre. Válaszokat nem ad, viszont féktelenül kérdez, mesél és nem enged nem vele menni. De erről még hosszabban meg fogunk emlékezni, mert kevés van, amiről érdemesebb."
Még három nap.
>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”
*POSZT-háttér*
>>> Diákszínjátszók kontra hivatásosok - Fiatalok a POSZT-on
>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről
