A mai nap is úgy kezdődött, mint ahogy a többi, az előző napi előadásról – mert hogy most csak egy volt – szakmailag beszélgettek, most éppen Szűcs Katalin Ágnes és Kovács Bálint a Miskolci Nemzeti Színház A vágy villamosa című előadásáról. Én most nem megyek bele abba, hogy mi a szakmai beszélgetés meg mi nem, de ha két olyan ember beszél egy előadásról, aki már-már a rajongásig menően elismeréssel adózik a produkciónak, és nem mellesleg igazi bölcsészvér csordogál az ereikben, akkor ott azért nem kell számítani akciódús dialóguspárbajra, székborogatásra stb. Aztán, kb. háromnegyed óra masszív színházi szárazanyag-elemzés után Sándor L. István ragadja magához a szót és a mikrofont, feltéve azt az egyébként messzemenőkig indokolt kérdést, hogy ha hathatós dramaturgiai munkával eltüntetjük Blanche kompromittáló epizódjait A vágy villamosából, akkor vajon mi is fogja adni a valódi konfliktusát a központi nőalaknak?
Annak a nőalaknak, akit Kovács Bálint egyébként nagyon érzékletesen A fekete hattyú plakátjához hasonlít, amelyben Natalie Portman porcelánarcmásának egyik fele összetörten, másik fele pedig még épen jelzi, hogy kiről is fog szólni a film. Ezzel a hasonlattal egyébként annyira ért egyet Györgyi Anna főszereplő, amennyire Kiss Csaba nem találja jogosnak Sándor L. István kritikai meglátását, ugyanis, ha Sándor L. felvetése szerint a dramaturgiai munka bent hagyta volna a kompromittáló jeleneteket, akkor az az érzéki pátosz, amit Blanche ebbe a félbarbár, külvárosi környezetbe hoz, nem lenne olyan erős, és nem mellesleg könnyen felhatalmazná a nézőt, hogy ítéletet mondjon az asszonyról, noch dazu lekurvázza. Ez egyébként találkozik Kovács Bálint olvasatával, aki feminista megközelítésű színpadra állítást vélt felfedezni a miskolci előadásban, bár ezen ideológiai megközelítést végül nem támogatják túl sokan az egybegyűltek közül, ellenben azzal mindenki egyetért, hogy a történet nem Amerikában, hanem bármelyik magyarországi város külvárosában játszódhatott, bár jómagam, aki ezt az előadást csak Miskolcon látta, nem láttam ennyire jelenidejűnek a történetet, sokkal inkább a Györgyi Anna köré szerveződő, _szép_ előadás emléke él bennem az előadásról, amelyből ugyanazt a konfliktust hiányoltam, amit Sándor L. is, és az igazat megvallva nem nagyon voltak meggyőzőek az ellenérvek, amelyek megelégedtek a figurák kétségkívül erős primer pulzálásával (pl. Kocsis Pál fizimiskából hatásosan megoldott Stanley Kowalskijával) és az erős rendezői értelmezéssel (amelyben Blanche egy eszmény, aki elbukik). Minden esetre Sándor L. megszólalásával valóban elkezdett vitahelyzet kialakulni, és ez nem várt felfrissülést kölcsönzött a rendezvénynek.
Egyébként Pécsen kisütött a nap, tele van kóborló diákcsoportokkal a város, a Széchenyi tér szökőkútjai megteltek pancsolókkal.
Nem csoda, hogy egy teremtett lélek nem volt rajtam kívül kíváncsi ezen a napon a Szerep és gazdája, avagy a díva és gesztus (1860-2010) című kiállításra a Modern Magyar Képtárban, amely gondolom az Európa Kulturális Fővárosa évében történt felújításokkor kaphatott új foyer-t. Ezt az előcsarnokot nagyon körültekintően üvegből képzeltek el az alkotók, amely rendkívül praktikusnak bizonyult, ugyanis abban az esetben is biztosítani tudja a 30-35 fok oxigénmentes légteret, ha a kinti hőmérséklet nem éri el a 26 fokot sem! Parádés gondolat, és olyan jól felesel vele a kb. 200 éves épület magától értetődő friss klímája, hogy az ember könnyen esik bele a „bezzeg a régiek” veszélyes gondolatfolyamába, amely azonban most teljesen helyénvaló, hiszen alapvetően időutazásra készülünk, úgyhogy ez adekvát előjátéknak bizonyul – talán egy modern tárlathoz már nem annyira lenne ez szerencsés.
Maga a képtár pedig azt a 700 forintot, amit elkérnek érte, teljesen megéri. Egy nagy szobában sok-sok fotó látható, különböző tematikák szerint, amelyből van olyan, amely csak erős jóindulattal tekinthető színházi témának, mint például a Műterem címszó alatt található néhány kép, amiben azonban olyan férfi erőművész akt fotója látható, amelynek önmagában is drámai ereje van, nem kell, hogy Újházy Ede vagy Ráthonyi Ákos legyen a fénykép alanya. Aztán előkerülnek a bróm-ezüst zselatin képek közül a nagy dívák, Medgyasszay Vilma, Fedák Sári, Márkus Emília, akik hol figyelmesen retusált fekete-fehér képek mögül mosolyognak ki átélten vagy kacéran, hol színes fotókon teszik ugyanezt. Igen, színeseken. Néhány fotós ugyanis – tehetségéhez mérten – utólag kiszínezte a fekete-fehér képeket – ennek megfelelően valamelyiken csak egy piros paca jelzi, hogy milyen színre gondolt ott a fényképész, valamelyiken pedig finom vonású, érzékeny árnyalatokkal szépen megfestett dekorációk születtek. Azonban ahogy a mozi világából is csak történelmi momentumként értelmezhető a fekete-fehér és a színes film közötti korszakot összekapcsoló virazsírozási technikával készült, meglehetősen vicces mozgóképi próbálkozások (ilyesmi) úgy nem véletlen, hogy ez a színezési technika is csak különös zsákutcaként számít érdekességnek.
A XIX. század végi, XX. század eleji fotókon azonban nem csak híres és kevésbé híres régi nagy színészek, hanem Batthyányk, Zsolnayk, Andrássyk is fellelhetőek, akik lett légyen bármennyire is kevésbé megböcsült szakma az színészet, szívesen fotóztatták magukat ilyen-olyan jelmezben, és a farsang ünnepét sem vették félvállról. Hát még a művészbálokat! Radnóti és Fanni, mint hetyke mátkapár, Tersánszky Józsi Jenő, mint folklórzenész, Karinthy, mint rettenthetetlen cowboy? Szóval vannak érdekességek a Modern Magyar Képtárban, augusztus 15-ig legalábbis biztosan.
Engem mégis azok a selyemszőttesek nyűgöztek le, amelyet a színházak azoknak a nagy hatalmú és gazdag polgároknak gyártattak külön, akiktől nyilván a szőttes bekerülési értékének többszörösére számíthattak, és amelynek a kiszórására külön _fiútskát_ tartott a színház – ebből is van három a tárlaton, no nem a _fiútskából_, hanem a selyemtextilből. Ennyi méltóságost, kegyelmest, meg tiszteletűt még nem láttam egy lapon egyszerre, de ennyi titulusért valószínűleg tényleg mélyen a zsebükbe nyúltak a megszólítottak. Egyébként pazar kivitelű selyemszőttesek voltak ezek, amelyek a megszólításon kívül alapvetően a színlapot tartalmazták (érdekes, az előadás címe után minden esetben pontot tettek, ez ma elég furán nézne ki: A csókos asszony., Antigoné., Hamlet.), néhány közérdekű adat mellett.
Azt tudják, mi a jutalomjáték? Én régebben azt hittem, hogy az, amikor egy színész lubickol a szerepében, ami jól áll neki, mint George Clooneyn a félmosoly, de nem. A jutalomjáték az az, amikor egy valóban nagy színész valami hozzá jól passzoló szerepben megmutathatja magát, csakhogy a jutalomjáték napját előre meghirdették, és a befolyt jegybevétel 25-50%-át az kapta, akinek a nevével meg volt hirdetve az alkalom. Tényleg van ebben valami hőskori.
Aztán következett a POSZT második felolvasószínháza, amelyet három órai kezdettel ígértek, de Szokolai Brigitta, megérezve a hanyatló keresletet a felolvasószínházat követő szakmai beszélgetésre, trükkösen betette a beszélgetést az előadás elé, amely nem volt szép dolog, de legalább kiderült, hogy a keresletcsökkenést nem biztos, hogy az érdektelenség okozza. A nagyjából 25 perc alatt annyit sikerült megtudni, hogy az interjú készítője betéve ismeri az Egressy-életművet, és hogy Egressy ennek örül. Ezután már a száraz esztétikai fejtegetéstől kissé lefáradt közönségnek az Idősutazás című dráma előadásához volt szerencséje, amely a rendelkezésre álló sok-sok perc, megannyi szereplő, és töméntelen mondat után csak azt nem tudta elhitetni magáról, hogy ő egy színpadi mű.
A sztori kissé blőd, nem túl egyszerű, de csak elmesélni lenne nehéz a tömérdek szereplő miatt, egyébként egy klisékre építő időutazási történet, amelyet azzal szándékozik megbolygatni a szerző, hogy idősek a főszereplői. A cselekmény olyan gondosan van felépítve, mintha dekára adták volna az írók boltjában, de a szereplők nem jutnak sehonnan sehová, a jelenetekben semmilyen színpadilag érdekes konfliktus nem rajzolódik ki, csak az elvétve felbukkanó kissé modoros, de olykor jól csattanó írói leleményesség ad komikus jelleget a szövegnek, amelyet – és ezért minden dicséret megilleti a színészeket (Egyed Attila, Takács Nóra Diána, Gergely Katalin, Keresztény Tamás, Szilágyi Katalin, Herczeg Tamás, Barabás Richárd) – jól kitalált, és szöveghűen faékegyszerű figurákkal, stílusgyakorlatként jelenítenek meg a játszók. Így is cirka a felénél a darab elkezd belebonyolódni saját magába, és elkezdi felemészteni a cselekményvezetés, amelynek minden szálát ki kell bogozni, és amelynek minden szálát Egressy a szöveg szintjén, végtelen bő lére eresztett dialógáradással bogoz ki. Furcsa, hogy pont a hathatós dramaturgiai munka (a poszton Orbán Esztert jelöli a műsorfüzet) hiányzik a Színházi Dramaturgok Céhe együttműködésével létrejött eseményből, bár kétségtelen, nem volt könnyű dolga egy ilyen színháziatlan szöveggel.
A Jóembert keresünk című vígszínházi előadást inkább kihagytuk (indoklás itt) a Janus Egyetemi Színház Csongor és Tünde előadásával zártuk a napot a Zsolnay Kulturális Negyedben, majd lesz róla kritika. Összességében sokkal jobb és mindenképpen izgalmasabb választás volt, mint a Jóembert keresünk, legyen most ennyi elég.
*POSZT-blog*
>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”
>>> 7. nap: Ők a mi nézőink. Ők meg a művészeink
*POSZT-háttér*
>>> Diákszínjátszók kontra hivatásosok - Fiatalok a POSZT-on
>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről