Újra népszerű az 1984. Nemrég még Magyarországon a Big Brother valóságshow volt a legszorosabb kapocs Orwell hajdani, nyíltan politikus regényéhez. Tegnap viszont ismét szükségét éreztük, hogy levegyük a polcról. Az Alkotmány nem játék csoport nyilvános felolvasást szervezett az 1984-ből: direkt politikai performanszot. És most Bodó Viktor előadása – ahogy azt Nánay István kritikus mondja el az előadás utáni KO-n, az Alföldi-féle Nemzeti utolsó KO-ján –, ha tetszik, politikai előadás. Nem didaktikus értelemben az, nem rágja a szánkba, hogy mit kell gondolnunk a megmutatott jelenségekről. De szóba kerül, hogy az utazó műnek, ami Budapestre érkezése előtt járt már Grazban, Mainzban és azóta megjárta Lipcsét is, valamennyi helyszínen be kell vonnia új, helyi színészeket is az előadásba. Abba az előadásba, amit egy olyan csapat hozott létre, amely markánsan és (ha mégoly játékos nyelven fogalmaz is) de kritikusan gondol valamit a világról. Hogy messzebb ne menjünk, kiindulópontnak választotta Orwell 1984-ét.

Bodónak nem volt könnyű dolga, mert olyan alapanyagra volt szüksége, ami általánosan érvényes Európában (ismét: utazó műről van szó), ugyanakkor mégsem általánosság. És végül: ezt a szellemiséget az újonnan érkezett, sokszor akaratukon kívül egyszerűen ehhez az előadáshoz „kiírt” színészekkel valahogy el kellett fogadtatnia. Ez nem mindig sikerült. Külföldön sem. A mostani három Nemzetis színészen kívül is többen szerepelnek a Social Error színlapján: ott van plusz két színész neve, ők maradnak az új Nemzetiben, nem akartak Bodó darabjában játszani, sejthetően nem akartak közösséget vállalni a darab szellemiségével. Hozzátehetjük: ezért a Social Error-ban szerepelni ma politikai tettnek számít.

Tetszik a nézőknek, hogy Hevér Gábor az előadásban nem fogad szót, jegyzi meg Nánay. Vajon ez Hevér személyiségének következménye, vagy minden országban akad egy színész, aki renitens szerepkört kap? Kiderül aztán, hogy némi szerencse is kell hozzá: Mainzban például volt egy keserű, apatikus, deviáns színész, Lipcsében viszont nem sikerült kialakítani a szerepet. Pedig, mondja Bodó majd a beszélgetés végén, nyomasztó, amikor mindenki szót fogad.

Innen nézve meglepő, hogy nem kerül szóba a nézők szófogadásának kérdése. Annál a jelenetnél ugyanis, ahol a nőknek le kell menniük a színpadra, hogy aztán a nézőtérről a férfiak megtapsolhassák őket, rengeteg nő özönli el a színpadot. Sajnos én se kérdezem meg a KO-n, vajon ez mindig és minden országban így történik-e? Vagy csak mi vagyunk ilyen jól manipulálhatóak? Vagy szimplán úgy teszünk, mintha azok volnánk? Közben mégsem: ma este a színpadon – majdnem észrevétlenül, de azért kiszúrom –, egy lány „biodíszlet” - feliratú apró transzparenssel álldogál - oldalt. Aztán Hevér Gábor véletlenül kitakarja. Egy lánnyi renitencia a színen. (Ha már a KO-n nem szólok hozzá, leírom itt).

Bodó szerint százból most olyan tizenöt százalékig sikerült elérnie, amit akart. Azt, hogy a nézőt aktivitásra bírja, zavarba hozza, ne pusztán provokálja. Az a fajta színház, amit most művel, amelyik aktivitásra akar sarkallni, remekül beleillett volna a Trafó Gyújtópont-sorozatába. Azok közé az előadások közé, amelyek építenek a néző gondolkodására, aktív részvételére, sőt, esetenként számítanak ellenállására is. Nánay a Nagy Testvér egyenetlen szerepeltetését – a hol megjelenő, hol eltűnő arctalan, dirigáló kompjúter lyukacsos dramaturgiáját kifogásolja egy félmondatban, de összességében minden szavában aktuálisnak találja az előadást és játékosnak a Bodó által kreált nyelvet. Egy KO amúgy sem a kritikáról szól; az közönségtalálkozó. Aztán Hámori Gabriella mesél egy igen aktív német nézőről, aki lelkesen beállt improvizálni közéjük Németországban, alig lehetett visszaültetni a helyére.

Az előadásnak két és fél dramaturgja volt. (Veress Anna mint német fordító vett részt a munkában). Róbert Júlia elmeséli, hogy a rendező és a két dramaturg harcolt az előadás készítésekkor. Bodó leginkább egy nagy, sok-sok órás Monopolyt akart játszani, Róbert Júlia egy szociális kísérletet akart összezártság-témában, Turai Tamás pedig valóságshow-t. Hárman háromféle irányban indultak el, végül maradt a szociális társasjáték, amit a Nagy Testvér dirigál. És az ettől nem is elválasztható háromnyelvű honlap amiről Nánay István mondta el, hogy az ott megtalálható anyagok annyira lekötötték aznap délelőtt, hogy alig lehetett az ebédhez elrángatni: „A projekt kiindulópontja egy kérdés: miért nem tud az ember olyan társadalmi formát létrehozni, amelyben a többség boldogan tudna élni? A kérdésfelvetés már önmagában azt sejteti, hogy ez – szerintünk – nem sikerült.” Az előadáshoz kapható kétnyelvű könyvecskében pedig megtalálható egy idekapcsolódó társasjáték, a sociopoly: avagy élj túl egy hónapot minimálbéren. A játék kitalálója utólag meg volt lepve – mesélik – hogy a Szputnyiknál két játékos is bennmaradt. „Ilyen még nem volt!” Persze nekik is csak azért sikerült, mert „olyan bátran félkarúztak” – így Bodó.

A Szputnyik következő bemutatóját Kovács D. Dániel egyetemi hallgató rendezi: titkosrendőrégi aktákból. Nánay kíváncsian hallgatja a tervet, és kissé szkeptikusan – egyben ennek a Nemzetinek az utolsó KO-ját is lezárva – megjegyzi, reméljük, lesz rá magyar támogatás is.

_A KO-blog bejegyzései:_

1. Hamlet - Közös buli (Miklós Melánia)
2. Én vagyok a Te - Üzenetek és kérdések (Ugrai István)
3. A tanítónő – Vadállatok és heppiend (Deres Kornélia)
4. Úri muri: A macska rúgja meg… (Sz. Deme László)
5. Egyszer élünk – Részese lenni a nemhazudásnak (Stuber Andrea)
6. Bányavirág – Aba és az élet (Jászay Tamás)
7. A velencei kalmár – Súlyos és tömény (Kelemen Orsolya)
8. A fösvény – Gyilkosan pontos tréfa (Sz. Deme László)