► Az ember általában először színházi újságíró lesz, és csak utána ír drámát. Nálad ez egyszerre történik, ami magyarországi viszonylatban furcsa. Itt az a szokás, hogy vagy csinálod a színházat, vagy véleményt alkotsz róla.

*Lovassy Cseh Tamás (LCsT):* Igen, én is úgy gondolom, hogy vagy írni kell a színházról, vagy csinálni kell a színházat. Szerencsére még egyiket sem űzöm hivatásszerűen, hiszen még magam is tanulok a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, színháztudományok szakon. Amíg el nem ballagok, kiélvezem az intézmény adta szabadságot, és megpróbálok minél több mindent kipróbálni. Abban azonban egyre biztosabb vagyok, hogy a színházcsinálásnak az alkotói oldala érdekel. Nemrég végigültem a TESZT-et (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó), és kíváncsi voltam, hogy akár annak a fesztiválnak a fényében egy magyar színházi szemle mit tud nyújtani. Ugyanakkor nem látok túl sok olyan fiatalt Erdélyben, aki szívesen írna színházi témákban. A harmadik tényező pedig, amiért most itt vagyok a POSZT-on, hogy a szinpad.ro alapítóival egy ideje már ismerjük egymást, így felmerült bennünk: részt kellene venni a POSZT-on, hogy erdélyiként tudósítson valaki az itteni eseményekről. Meg kell mondanom, az otthoni fesztiválok fényében a mostani POSZT egészen döbbenetes tapasztalat.

► Hogyhogy? Balog Zoltán miniszter azt írja a programfüzet elején, hogy a POSZT a legjobb előadások gyűjtőhelye.

*LCsT:* Úgy gondolom, többek között azért is én jöttem Pécsre, mert nagyjából képben vagyok a magyar közéleti viszonyokkal. Így szerencsére tudom értelmezni Balog szavait, és világos, hogy miért azt írja, amit ír. De visszatérve a TESZT-hez – ami egy régiós fesztivál, tehát nem képviselteti magát az összes erdélyi színház, ám ott is van valamiféle előválogatás – elmondható, hogy a POSZT hangulata teljesen más: a temesvári szemle felszabadultsága, közvetlensége itt írmagjában sem fedezhető fel. Helyette fantasztikus feszültséget és mellébeszélést észlelek – ami nem lep meg, csak elkeserít. Az előadások minősége pedig... Nézd, elvileg ez egy országos szemle, ahol a legjobbak szerepelnek, ehhez képest örülünk, hogy itt vannak a főiskolások Pestről és Kaposvárról, nekik köszönhetően pedig látunk jó előadásokat. A fősodorban megjelenő középszer és a gagyi mennyisége egészen félelmetes. Persze Temesváron is előfordul, hogy becsúszik egy-két kevésbé sikerült előadás, de az számomra jobban elfogadható.

► És ott van, aki vállalja értük a felelősséget, no meg van oka, hogy miért hívják el őket...

*LCsT:* Ezzel szemben itt a szakmai beszélgetés során a komáromiak III. Richárd előadása a mennybe ment, nekem pedig ki kellett jönnöm onnan, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ez megtörténik. Szép, diktatórikus csendet tapasztalok és ez félelmetes. Meg tudom érteni azokat az erdélyi színházakat, akik azt mondják, inkább kivonulnak a magyarországi színházi közéletből, és a román, vagy a nemzetközi szakma felé nyitnak.

► Hasonlókat fogalmaztunk meg mi is az elmúlt napokban, amire mindig az a reakció, hogy ezek előítéletek, összekacsintások. A romániai színházi életben van ehhez hasonló szakmai különbség? Látsz olyat, ami azért kap negatív vagy pozitív kritikát, mert társul hozzá valamilyen ideológiai háttér?

*LCsT:* Szerintem ez távol van a romániai magyar színháztól. Aktuálpolitikával foglalkozó, vagy „kikacsintós” előadásról sem tudok. Ijesztő volt tapasztalni a Vígszínház Jóembert keresünk című előadásában, hogy amikor a dohánybolt-nyitás szóba kerül, a közönség majd' megszakad a nevetéstől. Úgy látom, újjászületik a sorok közti olvasás tudománya, az emberek pedig egyre inkább vevők erre a fajta színházra. Erdélyben nem tapasztalni ilyet. Talán Székely Csaba drámáiban van valami hasonló, de az sem aktuálpolitikai, inkább amolyan „bajtársi” összekacsintás.

► A POSZT-on mi volt a legizgalmasabb számodra?

*LCsT:* Bár a versenyprogram megdöbbentett és kiábrándított, Ascher Tamás Peer Gyntje és Mundruczó Szégyene kilóg a sorból – persze jó értelemben. Mivel még egyetemista vagyok, fokozottan figyeltem az egyetemi előadásokra is. Mindkét Zsótér-produkciót megnéztem, és ennek csak örülni tudok. Az a fajta szabadság, kísérletezési kedv és minőségi munka, ami ezekben az előadásokban jelen van, már-már leírhatatlan. Számomra ők mentették meg a POSZT-ot.

► A 7óra7-en volt konkrétan olyan pécsi nézői visszajelzés, hogy nem is a versenyprogramot, hanem ezeket a vizsgaelőadásokat nézik, ez érdekli őket.

*LCsT:* El tudom hinni. Mindenképpen pozitívum, hogy itt voltak a diákok és nem csak Pestről vagy Kaposvárról, de Kolozsvárról és Vásárhelyről is. Ezzel nem azt mondom – és ezt a versenyprogramra is értem –, hogy a határon túli alkotóknak feltétlenül itt kell lenniük. Egyértelművé vált számomra, hogy mennyire elhibázott gondolat, ha a határon túliságot egyből esztétikai kategóriának tekintjük. Baromira nem az! Bár nem ismerem a komáromi helyzetet, nem hiszem el, hogy a III. Richárd a legjobb előadásuk. Nem akarom elhinni. De akkor miért ezzel a produkcióval és miért ők voltak itt?

► Ilyen értelemben tényleg fölösleges határokról beszélni, és ennek ékes példája az a pályázat is, amit beadtatok a TITÁNium-ra. Alapvetően teljesen természetesnek kellene lennie, hogy egy magyarországi pályázatra beadja egy határon túli a pályaművét és fordítva. A koncepcióban a határátlépésről írtatok, erre épít a készülő, [Kutyák] című előadás is, ami politikai síkon is értelmezhető, bár nem aktuálpolitikára gondolok. Miért ezzel a témával pályáztatok, honnan jött az ötlet?

*LCsT:* Nagyjából másfél évvel ezelőtt találkoztunk Bartha Lóri rendező barátommal. Elkezdtünk beszélgetni a Bulgakov kávézóban, és óráról-órára egyre inkább azt éreztem, hogy sok mindenről egyet gondolunk. Mindkettőnket érdekelt, hogyan tudjuk megfogalmazni azt az erdélyiséget, amit sokan börtönként élünk meg kulturálisan, történelmileg, gazdaságilag, politikailag és még sorolhatnám. Kerestük a kitörési lehetőségeket. Ekkor Lórinak már volt egy előadás-ötlete, de még nem volt világos, hogy kivel, mikor és hogyan fog megvalósulni. Aztán teljesen véletlenül rátaláltam a TITÁNium-pályázatra, és egyből világossá vált, hogy amit anno Lórival beszéltünk, azt most színpadra lehetne vinni. Az ezt követő beszélgetések alkalmával már árnyaltuk az alapkoncepciót, mert nem kizárólag az erdélyiséget kívánjuk megfogalmazni. Ez inkább csak egy ürügy, hogy lényegesebb kérdésekről beszéljünk, mint például a különböző kultúrák egymás mellett élése. Azt határozottan tudjuk, hogy mindenféle közhelytől, klisétől és sztereotípiától szeretnénk távol maradni. Elsősorban nem a románság és a magyarság együttélési lehetőségeit akarjuk boncolgatni, és nem is egy specifikusan erdélyi problémát szeretnénk megmutatni. Azt hiszem, az a tény, hogy különböző emberek, embercsoportok együtt élnek, de nem tudnak semmi érdemlegeset a másikról, nem helyhez kötött, mindez határokon átívelő, igazi „europer” dolog... Úgyhogy leadtuk a pályázatunkat, melybe belefoglaltuk – egyebek mellett – mindazt, amit most elmondtam. Egyértelműen jeleztük, hogy érdekel minket a múltfeldolgozás, a történelmi traumák kibeszéletlensége, amelyből – és ez különösen magyar sajátosság – nem szűkölködünk.

Mivel tőlem viszonylag távol áll a túlzott realista valóságábrázolás, megpróbálom a [Kutyák] szövegét egy metaforikusabb síkba (is) elhelyezni. Reménykedem benne, hogy a mi generációnkat már nem köti semmiféle bilincs, szabadon, nyíltan és őszintén tudunk gondolkodni bármiről. Mi már a negyedik-ötödik generáció vagyunk Trianon óta (hogy csak egy történelmi példát említsek), és már nincs ezzel a traumával kapcsolatban semmiféle közeli élményünk, sokan még a kommunizmust sem éltük meg, emiatt pedig, mintegy kívülállóként, a kellő távolságból tudunk beszélni a múltról.

► Konzervatív felfogású emberek sokszor megpróbálják a saját kontextusukba beleerőszakolni ezt a generációs különbséget, miközben nekik egyszerűen nincs meg a kulcsuk hozzá, hogy megértsék a fiatal alkotókat vagy közönséget. Tapasztalod, hogy van ilyen típusú szakadék is a színházon belül?

*LCsT:* Inkább egy tátongó űrt érzékelek Erdélyben: a kommunista múltról születnek előadások, például Tompa Gábor egyik nem túl régi rendezése, a Leonida Gem Session ügynökaktákból (is) idéz, arról azonban már elég keveset tudni, hogy a '89 után vagy annak környékén született fiatalok mit gondolnak a diktatúráról, milyen viszonyuk van a múlttal, egyáltalán van-e valamiféle kapcsolatuk vele? A ma problémáiról, kortárs színházi nyelven, még többet kellene beszélni, kőszínházakon belül és kívül egyaránt. Ezért volt borzasztóan fontos előadás a Gianina Cărbunariu rendezte 20/20 ami a marosvásárhelyi fekete-márciussal foglalkozott. Az az előadás is egy független színházi csoportosulásnak köszönhetően jött létre.

► De szigetszerű maradt.

*LCsT:* Igen. Szerintem nem épült be eléggé a köztudatba. És hogy mi ennek az oka? Nem tudom... Romániában is van egy magyar kőszínházi struktúra, ami működik, ahogy működik, de úgy érzem, sokkal nehezebb mellette függetlenként létezni.

► Nálunk egy generáció sokkal tovább maradt az asztalnál, mint ameddig kellett volna, így nem csak színházvezetők, de a rendezők esetében is létrejött egy generációs szakadék, és nem látni – pláne per pillanat –, hogy kik fognak beülni azokba a székekbe 15-20 év múlva, amikért most annyira küzdenek. A romániai magyar színházakban ez mennyire érzékelhető? Ott is vannak, akik saját maguk művészi kiteljesedéseként kezelik a színházat. Hol tudnak megmutatkozni, akik az egyetemeken végeznek? Van tér, van lehetőség?

*LCsT:* Nem ismerek olyan fiatal vagy nemrég végzett rendezőt, akit a kőszínházi struktúra különösebben vonzana, de ettől függetlenül lehet, hogy léteznek valahol, csak én nem tudok róluk. De vegyük a mi példánkat, a [Kutyák]-at: úgy érzem, nem véletlen, hogy nem egy kőszínházat kerestünk meg a témával. Az erdélyi teátrumok – néhány kivétellel – még mindig a magyar nyelv szentélyei kívánnak lenni, ahol a legfontosabb szempont a szórakoztatás és a hagyományőrzés, tudod, az a Székely Csaba-féle „őrizzük a hagyományokat, minden reggel felkelünk, és egy kicsit őrizzük őket...”. De én bízom benne, hogy lassan elkezd ez is átalakulni és minden erdélyi városban lesz lehetőség a kísérletezésre, a kortárs színházi nyelvek kipróbálására, és lesz alkalom is radikális művészi döntéseket meghozni. Igen, azt hiszem, ezek a folyamatok mostanában elkezdtek beindulni.

► Akkor már beszélhetünk valamiféle felismerésről, nem?

*LCsT:* Igen, de ennek is van politikai vonzata, még ha nem is Magyarországról, hanem Erdélyről van szó... Úgy látom, azokban a városokban lehet kísérletezni, ahol a színház nem függ a helyi vezetéstől, vagy ahol a politikum számára nincs tétje egy-egy előadásnak, mert kevés magyar szavazó lakik az adott településen. Ahol egy-egy kampányban erős politikai fórum lehet a színház, oda a hatalom – néhány kivételtől eltekintve – előbb-utóbb beülteti az embereit. Számomra ezért sem volt vonzó, főleg a [Kutyák] kapcsán, hogy egy kőszínházban hozzuk létre az előadást, persze – ahogy már mondtam – ez a lehetőség fel se merült. Meg jó lenne hosszabb távon is építkezni...

► Letenni egy leendő társulat alapjait?

*LCsT:* Nem merném ezt így kimondani, még Lórival sem beszéltünk erről komolyabban, de lehet, hogy ebben is megegyeznek a gondolataink. Az biztos, hogy formálódni látszik egy alkotói közösség. Kellenek az együtt gondolkodó emberek, és a művészeken túl, szükség van olyanokra is, akik a menedzsmenthez értenek. Baromi sok érzékeny, jó képességű alkotó van Erdélyben. Az már lényegesen nehezebb, hogy olyanokra is rátaláljon az ember, akik a fenntartással, a pályázatírással akarnak foglalkozni. Szerintem egy ilyen háttércsapat legalább annyira fontos egy független társulat, vagy egy összművészeti egyesület életében mint a szoros értelemben vett alkotók.

► Ebben a projektben, ha jól látom, mindenki határon túli. Hogyan jött létre a csapat? A névsor még nincs is készen, mert a darab tizenöt fős, de nem vagytok annyian felsorolva a pályázatban. Abból kiindulva, amit mondtál, nem feltétlenül egy előadáshoz kerestetek színészeket, hanem olyanokkal dolgoznátok, akik későbbiekben egy alkotóközösség részei is lehetnek.

*LCsT:* Nem tudom, hányan lesznek az előadásban, de az biztos, hogy legföljebb tizenöten. Mivel a szöveg még most is íródik, ez egy borzasztóan aktuális kérdés. Amikor megvolt a koncepció, elmondtam Lórinak, hogy a szöveg szintjén milyen világot képzelek el. A színészekről azonban ő dönt, én pedig maximálisan megbízom benne. A leadott pályázatban többnyire fiatal, frissen végzett erdélyi színészek szerepeltek, de azóta felmerült az az ötlet is, hogy akár magyarországi alkotókat is bevonunk a projektbe. Arra pedig, hogy mi lesz velünk hosszútávon, térjünk vissza a bemutató után.

► Hol és hogyan fog elkészülni az előadás? Kolozsváron csináljátok vagy Budapesten? Nagy hatása van annak, hogy egy előadás hol jön létre, és ez logisztikailag is érdekes kérdés.

*LCsT:* Az egészre úgy tekintünk, mint egy műhelymunkára. Az előmunkálatok, a szöveggondozás, az elemzés valószínűleg otthon fog megtörténni. (Én többnyire Kolozsváron vagyok, Lóri pedig Vásárhelyen tanul rendezést Bocsárdi László osztályában, így majd kölcsönösen vendégül látjuk egymást.) Ezt követi majd néhány hosszabb – tábor-szerű – együttlét a színészekkel és alkotókkal, amikor elkezdünk próbálni, majd egyszer csak elérkezünk Budapestre, hogy a bemutató helyszínén fejezzük be a próbafolyamatot. A cél az, hogy egy helyen legyünk, megismerjük egymás rezdüléseit, együtt gondolkozzunk, és közösen hozzuk ki a legtöbbet magunkból.

► Tehát nem klasszikus próbafolyamatra kell gondolni, hanem kollektív gondolkodás eredménye lesz az előadás?

*LCsT:* Így van! Ráadásul kitaláltam magamnak egy külön bejáratú munkamódszert is: tervezem, hogy már az első találkozásokra meglesz egy kész drámaszöveg. Ezt aztán, ha kell, dekonstruáljuk, majd újra felépítjük. De az is megtörténhet, hogy egyből életre kel a lejegyzett szöveg. Ki tudja? Nagyváradon egy osztálytermi projekten dolgozunk két ottani színésszel, Hunyadi Istvánnal és Pál Hunorral. Az az előadás is egy nagyon mai probléma okait kívánja feltárni: arra keressük a választ, hogy mi az oka annak, hogy Romániában az elmúlt években a diákok több mint fele megbukott az érettségin? Ennek a produkciónak a próbafolyamatai is úgy zajlanak, hogy elindulunk egy általam előre megírt szövegtől, aztán kikötünk egy teljesen más pontnál. Végtelenül izgalmasnak érzem az ilyen jellegű munkát.

► Érdekesen hangzik, de ehhez azért kell idő...

*LCsT:* Pontosan! De ami az időnél is fontosabb számomra az az, hogy fanatikus emberek vegyenek körül. Lóriban azt érzem, hogy legalább annyira hisz a [Kutyák]-projektben, mint én. Vannak, tudod, azok a szerencsés csillagállások, amikor mindenki egyet akar és mindenki egy irányba húz. Azt érzem, ez egy ilyen pillanat. A pályázat elnyerése nagy lehetőség, de – természetesen – érzem annak a súlyát, hogy ötvenvalahány pályázat közül kerültünk be az első ötbe. De érzem, hogy jó lesz: bízok magunkban.

► Másképp nehéz is. Mikorra van kitűzve egy kvázi bemutató-időpont?

*LCsT:* 2014 márciusában tervezzük bemutatni az előadást. Ez igazából adminisztratív szempontoktól függ: mikor tudjuk elkezdeni a próbákat, mikortól játszhatunk a Jurányiban és így tovább. Jó lenne például vidéki városokba is elvinni az előadást, és persze otthon, Erdélyben is be kellene mutatni. Az egy teljesen más közeg lenne, egy olyan hely, ahol végképp érvényes az a kijelentés, hogy nem tudunk a jelenünkben gondolkodni. A múltból táplálkozva haladunk egy misztikus jövőkép felé, miközben a most-ban a csendes halál állapotát éljük meg.

► Ritka az olyan vidéki befogadóhely, ahol ilyen jellegű előadásokra vágynának.

*LCsT:* Ez engem nem érdekel. Viszolygok attól, hogy szépelgünk a színházban, hogy hazudunk egymásnak, hogy nem folytatunk érdemi beszélgetéseket, hogy nem vagyunk kíváncsiak egymásra és nincsenek kérdéseink egymáshoz. Nézzük csak meg az erdélyi magyarságot: ott létezik a maga pár százezres – vagy közel egymilliós – néptömegével és a maga, románság ellen irányuló, kódolt gyűlöletével. Erről pedig nem csak a nagyvárosokban, Budapesten vagy Kolozsváron, kell beszélni, hanem mindenhol, ahol ez probléma. Ne csak arról ejtsünk szót, hogy milyen jó volt 1940 és 1944 között Erdélyben, magyarként élni, vagy milyen keservesen vészeltük át a kommunista diktatúrát, hanem arról is beszéljünk, hogy miért jó vagy miért nem jó most! Biztos lesznek olyanok, akiket ez az előadás kizökkent majd a komfortzónájából, de én ezeknek csak örülni fogok.

► Akkor van benne egy kis provokáció is.

*LCsT:* Nem a provokáció a cél, hanem az őszinte beszéd. Az már a befogadó érettségén múlik, hogy mit él meg provokációnak és mit érdemi, közös gondolkodásnak. Nagyon fontos, hogy kérdéseket tegyünk fel, és hogy válaszokat keressünk arra, miért nem tudunk – különböző emberek – párbeszédet folytatni, honnan jön, ez az előbb már említett, kódolt gyűlöletünk, és mi az oka annak, hogy egyszer csak valaki elkezd az ideológiai szélsőségek felé mozdulni? Meggyőződésem, hogy ilyen téren nincs fekete-fehér, igen és nem, jó és rossz: mindössze okok vannak és lehetséges alternatívák. Nem tudom, mi fog ebből a munkafolyamatból kisülni, akár csak a szöveg szintjén ide, de az biztos, hogy végtelenül izgalmas munka előtt állunk!

► Az Origo hírportál vizuális megjelenése egészen mostanáig így nézett ki: [origo]. Most lekerült a kapcsos zárójel, és azt írták, hogy „kitörünk a bezártságból". Nagyon beszédes, hogy a [Kutyák] címében ez a kapcsos zárójel ott van. Miért volt ez számodra fontos?

*LCsT:* Ahogy már mondtam, Lórival úgy kezdtük a barátságunkat, hogy megpróbáltuk megfejteni, honnan ez az erdélyi börtön-feeling. Nem akarok egyelőre túl sokat elárulni, de már ennek fényében is könnyen értelmezhető ez a két írásjel. Az lehet egy cél, hogy a bemutató után ezt a kapcsos zárójelet ki tudjuk radírozni a szövegkönyvből. Nem mi, alkotók, hanem azok, akik majd megnézik az előadást. Azt szeretném, hogy ezek a zárójelek a fejekből is kitörlődjenek. A jel jelzés, ami ez esetben azt a szándékot mutatja, hogy valamiféle (be)zárt rendszert akarunk felmutatni, a magunk alkotói szabadságával persze. Azt gondolom, van néhány olyan gondolatunk, aminek helye és létjogosultsága van színpadon. Olyan jó lenne, ha ezeket a zárójeleket úgy is meg tudnánk szüntetni, hogy ez a jelképes leszámolás érvényes legyen úgy Kolozsváron mint Budapesten vagy itt, Pécsett. Mert szerintem ugyanazokkal a ki nem beszélt problémákkal küzdünk itt is, ott is.