7óra7

Úri muri: A macska rúgja meg…

Úri muri: A macska rúgja meg…

2013. 07. 06. | 7óra7

Vége az előadásnak, a taps lecseng, szedelőzködnek a nézők, amikor a rendező, Bezerédi Zoltán bejelenti az előadás utáni „közönségtalálkozót”. Püff neki! Nyilván és láthatóan nem rosszból használja ezt a szót a Kritikus Óra megjelölés helyett, mégis kár, gondolom, hogy a KO még nem ivódott be annyira a színházi köztudatba, hogy a legtöbb ilyen eseménynek helyet adó Nemzetiben a nevén nevezzék, és ne „csupán” közönségtalálkozónak aposztrofálják.

Félreértés ne essék, az is, de mégsem egy a sok közül. És ezzel nem a közönségtalálkozók jelentőségét kicsinyíteném, de mégis, a KO majdnem ugyanaz, mégis teljesen más. Kicsivel jobb beszélgetés. Kicsivel más. Lényegre törőbb, lazább, frappánsabb. Legalábbis ez a szándék, ezt szeretnénk mi, a Kritikusok Céhében. De hát az is, a macska rúgja meg (sic!), nem is siratom, hanem leírom, milyen volt 2013. március 5-én, az Úri muri utáni beszélgetés a Nemzeti Színház nagyszínpadán.

KO az Úri muri után: Bezerédi Zoltán, Koltai Tamás

Koltai Tamás a moderátor-kérdező, aki nem erőlteti a szoros elemzést, hanem mindenből az érdekeset feszegeti, meg udvarol egy kicsit, kizárólag szakmai alapon. A ruhatárból visszaszállingózik hatvan remek néző, akik nemcsak gratulálnak, hogy milyen jó az előadás, milyen szépek a ruhák és mennyire szeretik a színészeket, hanem lényegi és kevésbé lényegi kérdéseket tesznek fel az előadással kapcsolatban. (Azért lássuk be, közönségtalálkozókon szokott ez másképp is lenni, tisztelet a kivételnek.)

Míg a színészek visszaöltöznek szerepükből, addig Koltai a rendezővel a móriczi alapanyagról diskurál. Móricz ugyanis – meséli Bezerédi – a regény mellett darabnak is megírta az Úri murit, mégpedig pikáns, de vígjátéknak. Ráadásul színésznő kedvesének, akivel felesége halála után élt. Bezerédi mégsem ebbe megy bele, hanem abba, hogy az alapanyag drámaként soha nem állta meg a helyét, mindig új adaptációt készítettek a regényből. Most is így történt, a színészekre írták a szerepeket, kiemelve a férfi és nő örök rangadóját. No meg a kanmurit, aminek a szélsőségei elképesztő energiákkal és árnyalatokkal születnek meg a színpadon.

Koltai szerint a feldolgozás szembemegy az értelmezési kánonnal, hiszen Szakmáry Zoltán nem értékesebb a murizó bandánál, a fingó-böfögő népségnek pedig vannak értékei. Zoltánból ugyanis hiányzik az erő – mondja László Zsolt, a szerep alakítója –, hogy változtasson. Ezért barátok Csulival – teszi hozzá Stohl András, az előadásban Csuli –, és egészítik ki egymást: Csuliban van energia, Zoltánban van érték. Az előadás érzékenysége azonban abban rejlik, hogy valójában Csuliban is van érték. Pénzt ad a cigánynak, szereti a feleségét stb. És Rozikát sem forgatja meg, amikor Zoltán bedobja a közösbe, mutat rá egy néző, éles szemmel.

Csuli voltaképpen lojális a barátjához, a világban pedig szeretetéhes, ezért érdekes, amikor Hevér Gábor Pistájával vetélkednek a társaság legfőbb sztorizója címért, amely az előadás egyik legelevenebb epizódja. Azért is eleven, vallja be Hevér, miután Koltai ezt feszegeti, mert van benne lehetőség az impróra, bár ez nem mindig sikerül. „A megboldogult Frici” mindig oda is ment utána hozzá, és megmondta kerek-perec, sikerült-e a poén, vagy a múltkor jobbat talált ki.

Három éve fut a darab, túl az ötvenedik előadáson, két szerepet már át kellett venni. Hollósi Frigyestől Somody Kálmán örökölte, de ő elmegy, mielőtt a moderátor megszólítaná – noha ez is jó Koltaiban, hogy aki jelen van, azt bevonja a diskurzusba. Garas Dezső figuráját pedig Fodor Tamás kelti életre, aki egyrészt próbálja rekonstruálni Garas zsenijét, ahogyan pár mondatba bele tudott sűríteni egy életet, másrészt folyton keresi, hogy mi születhet meg közte és László Zsolt között.

És akkor Koltai udvarol. Főként Schell Judit Eszterének adóz figyelmes, ám jogos észrevételekkel, hiszen bonyolult és összetett a női figurát látunk, nagyszerűen felépített alakításban. Schell a regény több epizódjából gyúrt nagyjelenetben olyan hirtelen szeszélyből fakadó, éles és bántóan diktátori, de az érzelmi zsarolást is gátlástalanul kihasználó sokarcú nőt játszik elképesztő tempóérzékkel, hogy Móricz minden bizonnyal bólogatna sírjában: igen, ezt a csatát ilyen kínzó és hátborzongató ütközetnek képzelte el.

Bánfalvi Eszter Ágnese másmilyen nő. Elfogadja Csulit, és a társa lesz. Ahogy lehet. Ez a megértés, kettejük kapcsolata az egyik legklasszabb a darabban, mert benne van, ahogyan itt élni lehet: tombolva, ám tudva, hogy van egy hű társ, aki másnap inget ad, illetve szerényen visszahúzódva, elfogadva a tombolást, majd egymásra támaszkodni a gyászban és a fájdalomban. A női kérdésnél mutat rá ismét egy néző: milyen érdekes, hogy a három eltérő karakter három eltérő módon fogadja a kézcsókot. Erre mondja Bezerédi, hogy ezt a pillanatot nem lehet instruálni, de a jó előadásban megszületik.

Koltai Tamás, Stohl András, László Zsolt, Schell Judit, Hevér Gábor, Bánfalvi Eszter, Szikszai Rémusz

Szó esik még a varjúseregről, a murizókról, akik Koltai szerint annyira duzzadnak a duhaj erőtől, hogy szinte kár, hogy ez az energia nem tud valami értékesben lecsapódni. Szikszai Rémusz szerint, aki Dobokai a bandában, mindenki szereti az energikus hajtást, és mivel lerobbanhatatlan színész-motorok húzzák az előadást, ők sem tehetik meg, hogy ne menjenek utánuk teljes gőzzel.

És ez a nagy, szabad duhajság az árteret idéző díszletben tényleg fájóan céltalan. Csak cuppog az iszapban és dajdajozik, pedig láthatóan már nem is esik jól a mulatozás, olykor csak fájdalom. Nem is a magyar ugar pusztasága szorongatja itt a minden esti úri murik közönségét, hanem a magyar ingovány, amelybe végletesen beleragadtak mind. Elképesztően pontos és érzékeny kép. Középen, összefűzött karral a hórihorgas, zárkózott, mégis központi figura, Szakmáry, akit mindenki cimborájának tart, aki velük együtt vonyít, pedig másra vágyik, maga sem tudja mire, csak analizál izzó elmével, kifakad és ökölbe szorított kézzel majd felrobban a méregtől, hogy neki nem lehet jó, és búsul, és boldogtalan, és becsületből főbe lövi magát, pontos korképeként egy sodródó, magyar Platonovnak…

Sz. Deme László

_A KO-blog bejegyzései:_

1. Hamlet - Közös buli 2. Én vagyok a Te - Üzenetek és kérdések 3. A tanítónő – Vadállatok és heppiend

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr927998937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása