A továbbiakban is az idősek inkább magukról beszélnek, a fiatalok pedig rövid jelenetekben játsszák el életük egy-egy mozzanatát: egy házibulit vagy egy tűzoltószirénával végződő iskolai vagánykodást. Néha elszakadnak a jelentől és a realitástól: futurisztikus párbeszédet is hallunk az egyre gyorsuló, ráadásul már bolygóközi térben zajló életükről.

A Katona József Színház Ifjúsági Programjának keretben megvalósult intergenerációs kísérlet a Rükverc című előadáshoz kapcsolódik, amelyben egy hajléktalanként végződő életet visszafelé mutatnak be, egészen a boldog kezdetekig. Az itt villanásnyira megmutatkozó sorsok, életek is sok mindenre utalnak az elmúlt hetven-kilencven évből, apró momentumokon, mint például egy tizennyolc évig hordott, kifordított-befordított-újraszabott szoknyán keresztül is.

De talán még ennél is fontosabb lehetett az a folyamat, ahogy ez az előadás megszületett. A színlap szerint Végh Ildikó projektvezető és munkatársai (Bodor Panna és Róbert Júlia) segítségével a két generáció képviselői együtt gondolkodva, együtt dolgozva hozták létre a Hátra arc!-ot, miközben nekik biztosan áthidalhatóvá vált az a bizonyos generációs szakadék, és meglátták egymásban azt, amik voltak, és amik majd lesznek, vagyis a közös pontokat. Kívülről legalábbis úgy tűnik, hogy nagyon is egymásra hangolódva, a másikra figyelve mutatkoznak meg maguknak és másoknak.

A két generáció között, nagyjából középen állva, elgondolkodtató, hogy miért az idősek arca és történetei maradtak meg jobban bennem. A beszédes arcok mellett valószínűleg azért, mert az előadásmód, a forma, pontosabban a látszólagos formátlanság (hogy egyszerűen csak kiálltak velünk szembe és beszéltek hozzánk) személyesebbé és hitelesebbé tette a mondandót, mintha ők is játékba, párbeszédekbe építették volna a velük történteket. Volt példa egyébként a kettő keverékére is, amikor egy nagymama mesélte el, hogy mi történt az unokájával a házibuliban, miközben el is játszották ezt a házibulit. Itt a forma, a kétféle megközelítésmód erősítette egymást.

Az intergenerációs párbeszéd, ez az izgalmas és időnként megindító kísérlet azonban minden bizonnyal nem csak a program résztvevőinél működött. Én mindenesetre két idősebb családtagomnak is meséltem az előadásról, a tizennyolc éves szoknya kapcsán felemlegettünk egy tizenhat éves kabátot, a nyolcvannyolc évesen új otthont kereső és ezzel új életet kezdő asszony ürügyén is volt miről beszélni egy hetvennyolc évessel, és gyanítom, hogy még sokan voltak így ezzel.

- a Katona József Színház ifjúsági programja és a MU Színház előadása