Kezdő és nem is olyan kezdő drámaírók álma, hogy bekerülhessenek a Nyílt Fórum Füzetekbe. A Színházi Dramaturgok Céhe ugyanis minden évben kiad egy drámakötetet, és az ebben szereplő darabok versenyeznek az egy üveg Vilmos körtében materializálódó Vilmos-díjért. Az idei, élénkzöld-arany színűre nyomott kötetből elsőként Szép Annabella Selyemzsinór című drámája került terítékre „Az új polgári dráma – a középosztály a színpadon” címet viselő vitán. Ha valaki ebből arra következtetne, hogy Térey Jánost is gyakran emlegették a résztvevők, igaza van. Az Asztalizenéről és a Protokollról legalább annyi szó esett, mint a fiatal, a nyilvánosság elé először kilépett szerző művéről. A Selyemzsinór közege ugyanis megegyezik a fent említett Térey-művekével: szereplői a Budán élő felső középosztályból kerülnek ki, és a Protokollal még az is rokonítja, hogy a minisztériumi élet intrikákkal zsúfolt világa is megjelenik benne. Szereplői viszont a fiatalabb, harmincas generációhoz tartoznak, szövegvilága pedig már-már provokatívan vulgáris. (Ehhez még annyit, hogy többen azt hitték, a Szép Annabella egy férfit rejtő írói álnév, mondván, hogy ilyen vérmacsó, a női szereplőkkel meglehetősen mostohán bánó szöveget kizárólag egy férfi követhetett el. De nem.) Csáki Juditnak, a beszélgetés moderátorának nem sok dolga akadt, mert a felkért hozzászólók, Radnóti Sándor és Forgách András – hol egymással vitatkozva, hol egymással egyetértve – a Selyemzsinór erényeinek és hibáinak taglalása mellett kitértek a közéleti-politikai tematika jelenlétére vagy inkább jelen nem létére is a kortárs magyar drámában. És ezen nem feltétlenül az aktuálpolitikát kell érteni – ahogy Radnóti Zsuzsa hozzátette.
Hogy mennyire nem, azt a mai felolvasószínház is bizonyította. Szálinger Balázs Köztársaság című drámája ugyanis Kr. e. 75-ben játszódik, egyik főszereplője Gaius (Julius Caesar), akit még fiatal római szenátorként ejt foglyul a kalózkodásból élő Hariszteász. A sziget, ahol utóbbi felépített egy magánköztársaságot, az elvek szintjén a mindenki egyenlő és a minden (legyen az vagyon vagy nő) mindenkié alapján áll, és az ott élők elvetik a római köztársaságot, az „állandó sorcserék túlfőtt demokráciáját”, ahol „azt mondták, amikor elvették, hogy el se vették”. A rokonszenvek-ellenszenvek, szerelmi történetek mögött azonban dolgozik a hatalmi logika, és a végén Gaius (a még élők közül) senkit sem kímél meg a kereszthaláltól, azt sem, akinek látszólag megkegyelmez. Diadalmasan tér vissza Rómába. Csak mi tudjuk (nem csak a történelemből, hanem az első jelenetből is), hogy Brutus már megszületett. Ha ez így unalmas történelemleckének hangzik, akkor rosszul meséltem, mert már felolvasásnak is igazi színház volt, izgalmas, friss, néha vicces, sokszor ironikus, végkicsengésében illúziótlan és keserű. Köszönhető mindez Faragó Zsuzsa dramaturgnak (aki dajkaként maga is színre lépett) és Laboda Kornél rendezőnek, valamint a felolvasáson messze túllépő színészeknek is, hogy most csak a főszereplőket említsem: Gazsó Györgynek (Hariszteász) és Tasnádi Bencének (Gaius).
És hogy a vaktában választás is kiadhat nem várt íveket és összefüggéseket, arra a nap harmadik felvonása adott példát. Az új helyszínként a POSZT vérkeringésébe idén bekapcsolódó Zsolnay negyedbe kiérve már javában gyülekeztek a felhők, de a fesztiválozók még nyugodtan ettek-ittak, sétálgattak, gyülekeztek a szabadtéri színpad előtt. Mi azonban az Újvidéki Művészeti Akadémia tavalyi végzőseinek vizsgaelőadását, a szereplők (Baráth Attila, Hajdú Tamás, Mácsai Endre, Pámer Csilla) által kifordított-átírt Kreón…vagy fordítva című előadást (rendező Hernák György) néztük meg a JESZ-ben, vagyis a Janus Egyetemi Színpadon. A történet szerint Kreónt a valóban ádáz Erinnüszök egy sajátos pszichoterrornak vetik alá, melynek során nem elégszenek meg bűnei megbánásával, de – változatos eszközökkel – emlékezésre, megértésre és az istenek feltétel nélküli szeretetére is kényszerítik. Láthatunk vicces árnyjátékot a thébai mondakör zanzásított változatával, erős és lendületes mozgásanyagot, ettől valamivel elmaradó énekesi-zenészi teljesítményt, rengeteg ötletet, energiát és meggyőző színészi pillanatokat, mint például az összetört, meggyötört Kreón (Mácsai Endre) monológját. És ahol ez a szintén antik és közben egyáltalán nem antik hatalmi játék végképp összeér a Köztársasággal, az a vége. Mert hiába minden, hiába a behódolás is, bocsánat, az ebben a világban sem létezik. Az már talán hihetetlenül is hangzik, hogy kint az ég éppen akkor dördült meg először bent is jól hallhatóan, amikor Kreónt leszúrták. De így volt, legalább ötven tanú van rá.
Aztán fekete ég, jégeső, hömpölygő víz az utakon, kiürült utcák és terek.
Pécs_
>>> POSZT-blog, 1. nap: Köz-társaság >>> POSZT-blog, 2. nap: Angolok és angyalok
