Ha az elején úgy tűnt, hogy a szakmai beszélgetésekből idén elveszik a vitajelleg, és elmaradnak az igazán kritikus hozzászólások, az utóbbi két nap módosított ezen a képen. De nem az opponens szerepét betöltő kritikusok valamelyike (tegnap Stuber Andrea, ma Kovács Dezső), hanem az egyik zsűritag, Koltai Tamás fogalmazott meg igen karakteres elmarasztaló véleményt Gothár Péter Makrancos Katájával kapcsolatban, amikor szemfényvesztő, üres előadásnak nevezve azt. Ehhez képest A filozófusról sokkal jobb véleménye volt, de hozzátette, hogy a rendező érzése szerint nem hisz a darabban, ezért használ különböző plusz hatáselemeket (mint a díszlet vagy a tájnyelv), és általában is hiányzik a rendezéseiből a szív és a lélek. Gothár Péter persze egészen mást gondol a saját rendezéseiről, ahogy ezt röviden és viszonylag higgadtan jelezte. Érdemi vita e felvetés kapcsán mégsem alakult ki, vélhetően azért, mert a „nem hisz a darabban” kitételt Lévai Balázs moderátor és Kovács Dezső is „nem hisz a szövegben”-nek értelmezték, és máris az 1777-ben íródott mű nyelvezeténél, annak érthetőségénél és mondhatóságánál tartottunk. Ahogy tegnap, a Makrancos Kata vitájának is jelentős részét Varró Dániel fordításának elutasítása vagy lelkes üdvözlése tette ki, így aztán a nyelvről, a szövegről mondottak eltakarták a színházat. Szerepe lehet ebben annak is, hogy úgy tűnik, Lévai Balázs – aki a világirodalom legjavával készített kitűnő interjúkat – ebben a színházi közegben egyelőre nem találja a helyét, így szívesebben időzik a felvetődő irodalmi-nyelvi kérdéseknél.
Persze, ha nem egy előadásról, hanem egy drámáról beszélünk, ott kiemelt szerepe van a szövegnek. A Vilmos-díjért versengő három dráma mindegyike ma játszódik. Ha azt mondom, hogy az egyik, Lénárd Róberttől a Virrasztók egy pályaudvaron, a másik, Keresztesi József Holtszezonja egy élelmiszer-áruházban, a korábban már említett Selyemzsinór (Szép Annabella munkája) pedig a minisztériumok-hivatalok világában, talán meglepő, hogy nyelvileg az utóbbi a legdrasztikusabb. Ahogy a vitán többektől is elhangzott, ez már az a szint, ahol a négybetűs szavak halmozása egy idő után indokolatlanná, monotonná válik. Az elvágyódásról, identitáskeresésről (is) szóló Virrasztókban ebből a szempontból az az érdekes, hogy a darab elején kifejezetten költői szövegrészekkel is találkozunk. Például a Szerbiából Londonba vágyakozó Trisztán Rilke-idézeteket ír papírcédulákra, és ezeket dobja fel egy kavics segítségével a nyugatra induló vonatok tetejére. Később azonban ez a költőiség – dramaturgiailag indokolhatóan – eltűnik a szövegből. Keresztesi József azt mondta, ha egy szóban kellene megfogalmazni, hogy miről szól a Holtszezon, azt mondaná, hogy az idegességről. Hogy – csak egy kicsit – konkrétabb legyek, Csáki Juditot idézem: „Arról, hogy a hétköznapi szürreáltól milyen messze van az, hogy valakit beledaráljanak a párizsiba”. És ez most nem metaforikusan értendő, mert ez itt bizony – a darab alcíme szerint is - A kis gömböc meséje. Nyelvileg pedig a Holtszezon jóval sokrétűbb a másik kettőnél, ami abból is következik, hogy Keresztesi József a mindennapokban használt nyelvi panelek mellett klasszikus irodalmi szövegeket is felhasznál, és verses kórusbetéteket is alkalmaz. Nyilván ez a nyelvi szempont is közrejátszott abban, hogy idén a Holtszezon kapta meg a Vilmos-díjat. (Ugyanez a dráma egyébként elnyerte az Örkény Színház drámapályázatának harmadik díját is.) Még annyit a mai drámavitához, hogy ezúttal két irodalmár, Závada Pál és Ágoston Zoltán értékelte a művet, és ez egy teljesen másféle, kevéssé színpadorientált, elvontabb beszélgetést eredményezett, mint amikor dramaturgok, színházi szakemberek ültek a helyükön.
Ami pedig az utóbbi két nap felolvasószínházi előadásait illeti, azok is két végletet képviseltek a nyelvi megformáltság tekintetében. Pungor András Vakvarjúcska című művét falusi thrillerként határozta meg a színlap. Az éjszakai rádiójátéknak álcázott, szellemes (mármint szellemek után nyomozó) darab inkább thriller-paródia egy félnótás fiúval és Hitchcockot idéző madárinvázióval. Eltúlzott nyelvi minimalizmusa azonban már ellene dolgozik a miliő és karakterteremtésnek, ráadásul maga az előadás a felolvasószínházi szinthez képest is készületlennek tűnt.
Ma Vörös István Play Faust című művét hallgathattuk meg. Itt is színházi keretbe építette a szerző a játékot: a színészek unják az eredetit, és egy rájuk szabott Faust-változatot – itt is paródiát - íratnak helyette. A szöveg minősége ebben az esetben kifogástalan, látszólag minden a helyén van, ez az intellektuális játék valahogy mégsem válik átélhető színházzá.
Felfedeztem még egy egészen aprócska színházat is itt, a POSZT-on, két négyzetméter sincs az egész. Ez pedig a Palatinus Szálló liftje. Színészek, rendezők és kritikusok sorát látni itt ki-, be-, fel- és lelépni, szöveggel vagy anélkül. Szövegelhetnék erről is – de legyen mára ennyi elég a szövegből.
Pécs_
_POSZT-blog 2012:_
>>> 1. nap: Köz-társaság >>> 2. nap: Angolok és angyalok >>> 3. nap: Nincs bocsánat >>> 4. nap: Utcára nyílik?
_Háttér:_
>>> Barátság, szakma, béke, POSZT >>> Nyolc előadás, amely a POSZT-válogatásból kimaradt
