Sejthettük, hogy be fog következni, hiszen nagyon beteg volt. A színházért folytatott reménytelen küzdelembe betegedett bele. Irénke, hiszen így hívta őt mindenki, egy színházi harcos volt. Ha kidobták az ajtón, az ablakon mászott vissza. Ha elvették tőle a Romtemplomot, megtalálta magának a silót, amelyet Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázisnak nevezett el. Ő volt az első magyarországi intézményvezető, aki EU-s pályázaton nyert. Büszkén mesélte nekem, annyira első volt, hogy még a minisztériumi bürokrácia sem állt készen, így csak késve kapta meg a támogatást. Meggyőződéses lokálpatrióta volt, a városáért harcolt, hogy az évtizedes hagyománynak megfelelően, amelyet férjével, Bicskei Gáborral együtt keltettek életre, Zsámbék a kortárs színház egyik vidéki fellegvára legyen. A szélsőséges politika ott nyírta, ahol csak bírta. Nemcsak, hogy nem támogatták, de állandóan zaklatták. Ő nem ártott senkinek, épp ellenkezőleg, egyedül teremtette meg lakóhelye országos hírnevét. Ugyan miről ismerik ezt a kisvárost országszerte, ha nem arról, hogy Mátyás Irén ott szervezte meg a Zsámbéki Szombatokat? A magyar színházi avantgárd színe-java fordult meg fesztiválján az elmúlt három évtizedben. Sokan jártunk oda, sokat köszönhetünk Irénkének. A magyar színház köszönhet sokat. Csak remélhetem, hogy a magyar színházi szakma legalább most elismeri ezt a nagyszerű asszonyt, aki annyit tett a kortárs színház vidéki elfogadásáért. Csak remélhetem, hogy az oly hálátlan politikai közösség majd egy napon megérti, hogy ki volt Mátyás Irén, és posztumusz díszpolgári címet adományoz neki, és egy dísztáblát valahol a városban.

Irénke, ha csak így utólag is, de muszáj leírnom, nagyon fontos volt mindaz, amit tettél. Nem volt hiába. Isten nyugosztaljon és köszönjük!

Krétakör_