„Amikor az ember táncol, a tánc összhang” – vezette fel a konferenciát Goda Gábor az Artus Stúdió vezetője, a FESZ alelnöke, majd tézisek és paradoxonok sorát zúdította a hallgatóságra. Králl Csaba tánckritikus Megnyitó helyett címmel a kultúra válsághelyzetéről, az elosztási rendszer korszerűtlenségéről és az elavult szórakoztatóipari szemléletről beszélt.
Alkotmányos jog
"Miközben átlátható finanszírozást és működést várnak el a függetlenektől, addig az üzemeltetők ugyanezt nem érvényesítik magukon" – kezdte kiáltvánnyá formálni megnyitóját, amelynek során gyors és szemléltető összefoglalót tart Magyarország ellentmondásos kulturális helyzetéről. Ha a kultúrához való hozzáférés alkotmányos jog, akkor a politika nem teheti meg, hogy nem támogatja a függetleneket – mondja. A kulturális döntéshozókat folyamatosan szembesítenünk kell azzal, hogy nem építhetnek le – jelöli ki a függetlenek feladatát, amit még egy ténymegállapítás követ: a magyar táncszakma talán soha nem volt olyan megosztott, mint manapság. Soha nem a véleménykülönbséggel van a baj – mondja a Trafó kapcsán –, hanem hogy képtelenek vagyunk egymással civilizált érdemi vitát folytatni. Majd az összetartásról, az egyéni érdekeken és sérelmeken való felülemelkedésről beszélt: "a politika örömmel nézi, hogy marakodunk az elénk vetett koncon" –, majd hozzátette: nem hadállások kellenek, hanem valódi összefogás.
Amíg nem megyünk be közösen az erdőbe, hogy megtaláljuk azt a fát, ami mindannyiunké, addig nincs miről beszélnünk – vezette tovább a gondolatot Csáki Judit kritikus, az esemény moderátora. Rényi András esztéta A tánc peremén címmel a tánc határhelyzeteiről beszélt, éleslátóan vezetve fel szövegét: „elnézést kérek, hogy nagyon a világtól elrugaszkodottnak fog hatni, amiről beszélek”. Ezután esztétikai ellentmondások, táncok és mozdulatok definiálása következett; a táncesztétikai kiselőadáson illusztrációként láthattunk kézzel hadonászó kisbabát és katonai demonstrációs felvonulást, tökéletesen precíz balettpózt és strázsáló brit királyi őrökkel fényképezkedő turistákat – mindezt a mozgás kapcsán, sőt szóba került a nyakkendőkötés hétköznapian precíz koreográfiája is – mintha valóban egy esztétikai előadáson volnánk (talán nem véletlenül lógják el e témájú óráikat az egyetemisták).
Péter Petra doktorandusz A hazai (kortárs) tánc elmúlt 7 éve a Lábán-díj tükrében címmel tartott előadást. Beszélt a Lábán-díj alapításáról, amely az elmélyült munkát kívánja dicsérni. A zsűrinek 7 év alatt 8 állandó tagja volt, így következetesnek tekinthetjük munkájukat – állapítja meg evidenciaként Péter. A díj elnyerésének fő szempontjai a mű kompozíciós szerkezete és az előadói munka magas minősége. Majd hozzáteszi, hogy ez a merítés csak az egyik perspektíváját mutatja a hazai táncéletnek, léteznek más kánonok is – majd egy, a jelölésekről készített táblázaton keresztül szemlélteti a hazai kortárs tánc helyzetét, valamint az alkotói és produkciós trendeket, amiből konklúziókat is levont.
Háttér kell
Van egy idősebb generáció, akik több jelölést kapnak, egy szélesebb, fiatalabb, úgynevezett harmadik generáció, ahol viszonylag nagy a szórás, és a legfiatalabb generációban egy-egy jelöléssel van jelen – kivéve a BLOOM!-ot. Rajtuk kívül egyedül Virág Melinda jelentkezik új koreográfiákkal – állapítja meg Péter. Ez azt mutatja, hogy megfelelő támogatás nélkül az új nemzedék nem tud működni. A BLOOM! és Virág Melinda mögött komoly szervezetek állnak, a többi jelölt mind a Budapest Tánciskola színeiben készítette koreográfiáit – hangsúlyozta a támogató intézmények fontosságát. Majd beszélt a MU Színházról, a Színművészeti Egyetemről – akik Ladányi Andrea koreográfiái által vannak jelen –, a Nemzeti Balettről és Gergye Krisztián munkásságáról is.
A Budapest Tánciskola a legtöbbet jelölt együttes – állapítja meg –, az ott végzettek illetve az ott tanulók által a jelölések egynegyedét kapja az iskola, valamint sok ex-diák vesz részt a többi produkcióban is. A már említett harmadik generációnak minden egyes tagja kötődik a Tánciskolához. Majd jellemzi a táncszakmát: nem látszik karakteres új generáció kirajzolódása; a minőségi, innovatív munkához intézményes támogatás szükséges; a Tánciskolának generációkon átívelően van szerepe a táncszakmában; függetlenek nagy túlsúlyban vannak jelen, de az állami intézményekben is meg tud jelenni a minőségi innováció. Végső észrevétele – az együttműködés szükségessége – kifejezett összhangban a mai konferenciával is, ugyanis az előadókon kívül meglehetősen szegényesen, üres széksorokkal képviseltette magát a szakma.
Kiindul - beindul
Csáki Judit a szolidaritás fontosságának megjelenésével köti össze Péter előadását az őt követő Nánay Fanni kritikus, a Placcc fesztivál szervezője Ki a városba! – helyszínspecifikus és köztéri előadó-művészet Európában című szövegével, amit – Nánay elfoglaltságai miatt – Kovács Andrea olvasott fel. A szakíró írásában hangsúlyozza: a köztéri előadó-művészeti palettán a tánc alig képviselteti magát, művészi választást tükröz a helyszín. Szóba került, hogy a művészek a természetet, a köztereket kiindulópontként kezelik, melyek megváltoztatják a nézői attitűdöt is, hiszen a váratlan felfedezés élményét kínálják. A projektek közvetlenül reflektálnak a kiválasztott helyszín által felvetett problémákra. Majd Kovács egy koordinátarendszeren szemléltette, hogyan változnak a helyszínspecifikusság és a köztér függvényében a produktumok tulajdonságai. Végezetül pedig szóvá tette, hogy kevés a példa arra, hogy egy társulat a színházi téren kívül alkosson, a beltéri és kültéri alkotások általában kiegészítik egymást.
Angelus Iván, mint felkért hozzászóló, reflektálva az elhangzottakra azt mondta: ha tartósított konzervekkel dolgozunk, úgy tűnik, nem jutunk el azokhoz a dolgokhoz, amik a friss szituációkat hozzák.
Magyar, nemzeti, kortárs
Magyar Nemzeti Kortárs Táncot!? – avagy hogyan kapcsolódjunk a nemzetközi vérkeringésbe címmel Talló Gergő, a Műhely Alapítvány vezetője egy 2010-es balatonfüredi konferenciát elevenített fel, amelyen felvetődött a "hol és hogyan helyezhető el a kortárs tánc" kérdése. Hogyan, mitől lehet magyar nemzeti a kortárs tánc, mi a helyzete? – folytatta a sort. Beszélt arról, hogyan lehet külföldi kapcsolatokat kiépíteni, illetve mi a feladata egy menedzsernek. „Nem értékítéletet szeretnék mondani, hanem javaslatot tenni” – vezette fel a nemzetiségi kérdéseket vizsgáló előadását Talló. Szóba került a tradicionális tánckultúra, hangsúlyozva a táncosnak a környezethez, a társadalomhoz és önmagához fűződő reflexív viszonyát, valamint párbeszédes helyzetét. A jelenkori alkotónak ez kevésbé fontos, bizonyos szokások és formák alapján alkot – tette hozzá, majd tovább szőtte a gondolatmenetet: a kortárs tánc nemzetközi, nem lehet határok közé szorítani. „Kicsi a szakma, és a szakmai diskurzus, az egymásra hatás belterjes lehet”. Fontos a finanszírozás oldala, a kiszámíthatatlan helyzet arra kényszerít minket, hogy új utakat keressünk, nemzetközi együttműködéseket hozzunk létre, megosszuk a „know how”-t – Talló mondatai alapján olybá tűnik, hogy a jelenlegi helyzet nem is annyira kártékony. Véleménye szerint fontos ez a fajta útkeresés, különben a kortárs tánc megmarad jelenkori táncnak - vagy elhal.
Tánc, dramaturgia, kritika
Szabó György, a Trafó vezetője A fejlődés lehetőségei című előadásában arról beszélt, milyen lenne az optimális (struktúrán kívüli) struktúra egy befogadó színház szemszögéből. „Amikor elkezdtem írni a beszédet, észrevettem: ugyanazt írom, mint amit a '80-as években írtam – úgyhogy nem írtam meg” – vázolta az "ismerős jelen" helyzetét. A Trafó és a Nemzeti Táncszínház körüli helyzetet háborúsnak minősítette. Ezért is fontos lenne a jövő szempontjából a szemléletváltás, amihez nem feltétlenül kell több pénz. A magára maradó szakma képét vetítette a közönség elé – a konferencia során nem először. A problémákat sorolta: rendet kéne csinálni az alkotókollektívák között, nincsenek szakmai mankók, tisztázni kellene a viszonyokat. Akkor működik jól a rendszer – tette hozzá –, ha megjelenik a bizalom, és „ez az egész társadalomra igaz”. Hangsúlyozta a "szakmázás" szükségességét, „meg kell tanulni vitatkozni” – állapította meg az egyik legszükségesebb készség hiányát. Szabó szerint a forrásokat kellene stabilizálni, ami alatt nem az összeget, hanem a struktúrát érti. Ugyanakkor rettentő fontos lenne, hogy biztos szeme legyen a szakembereknek, hogy el tudják mondani a véleményüket, ilyen emberek pedig nincsenek – tette hozzá. Majd folytatta a problémák sorolását: újra kellene pozicionálni a befogadóhelyeket, nincs mobilizáció, a jövőbe történő invesztálás nincs jelen, a szakma és a kritika viszonya sértettségek mentén szövődik. Felvetette továbbá táncos és dramaturg viszonyát – e radikális gondolatra külön felhívta a figyelmet, hogy felháborodást válthat ki –, az alkotói pálya helyzetét, hogy mi alapján indul el valaki, „katyvasz van”. „Fontos kérdés az is, hogy a szakmának tartalmilag mit kellene tudnia?”
Ezután irányokat vetett fel, beszélt a fejlesztés és közönség érdekének szoros viszonyáról, a kettős intézményi rendszer kidolgozásáról (mit tárunk a közönség elé), az intézmények profiljának összehangolásáról, hogy fontos a háttérszakemberek képzése, a dramaturgia és az érdekképviselet, hogy kialakuljon a szakmák szerinti tagozódás. „Ne alkotók, hanem fogalmak vitatkozzanak egymással” – zárta Szabó.
A befejezhetetlen
Az alkotók képviseletében Gergye Krisztián táncos, koreográfus, rendező egy alkotó aspektusából vizsgálta ugyanezt a kérdést, A tervezhetetlentől az optimálisig címmel. Gergye felolvasta papírra vetett gondolatmenetét, amit „nem tudott befejezni”. Témájára (milyen lenne az optimális (struktúrán kívüli) struktúra) a „fogalmam sincs” választ adta. Megpróbálta megkeresni a jelenlegi struktúra gócpontjait, közben arra jött rá, mint mondja, hogy megszokások mentén pályázott: „Beleszoktam egy olyan pályázási rendszerbe, ami által elfogadtam azt a helyzetet, hogy csakis ilyen úton gyakorolhatom a művészetemet”. Ez a fajta megszokás a mai napig uralkodik – tette hozzá. "Egy huzavona-helyzetbe kerültem: túlírjam a pályázatot?, alulírjam?, reálisan írjam? – nem tudtam, mi alapján értékelik a pályázatomat, amin keresztül az ember próbál valamit kommunikálni, de semmilyen visszacsatolás nincs, csak egy összeg, ami nem feltétlenül passzol a helyzethez." Az előző kuratórium működése egy fejlődési ívet mutatott, voltak szempontok, de ennek feloszlatásával ebben jelentős visszalépés történt Gergye szerint. Nem lehet sem megbukni, sem kiemelkedő sikereket elérni, a kortárs tánc helyzetére ez kiemelkedően igaz – vázolta az érdektelenséget mutató ország képét. Ezután a kialakult utófinanszírozási rendszer következett, „jövőre pályázunk a tavalyra”, amiből ad hoc, improvizatív megoldások születnek, mind gazdasági, mind társulatépítési szempontból. A kurátori rendszer drámai – jelentette ki, és úgy tűnik ez a hallgatóság körében is egyértelműen elfogadható kijelentésnek bizonyult. Fontos, hogy próbáljunk meg nyitni, szomorú, hogy ezen a konferencián is csak ennyi táncos van. Merni kéne, kicsit bátrabban akár hülyeségeket is mondani. (Gergye Krisztiánnal a témáról bővebben beszélgettünk korábbi interjúnkban.)
Vagy legalább ott lenni – vezette tovább a gondolatot Csáki Judit. A Menedzserek munka közben témájú előadók sorát Imely Zoltán (Hodworks) nyitotta, ami inkább egy kérdezz-felelek volt. Csáki "mit csinál egy menedzser?" kérdésére Imely asszociációs válaszokat adott: közlekedőedény és lakmuszpapír. A kifejtésben szóba került az előadások finanszírozása és eladhatósága, a társulati élet hosszú távú, koncepcionális tervezése és a kapcsolatok szervezése. Rácz Anikó (Bloom!) csatlakozásával ebből gyorsan vita alakult ki, hiszen ő cáfolta a lakmuszpapír-funkciót – ami automatikusan az "egyvéleményűséghez" vezet. A "mennyibe kerültök egy csapatnak?" kérdésre Imely és Rácz is százalékot modott. Szóba került a hit és szeretet viszonya, hogy muszáj hinni a munkában – bár az egyes produkciókat nem feltétlenül kell szeretni. Králl Csaba azon kérdésére, hogy menedzserként mit lehet tenni a közönségfogyás ellen, egyértelmű válasz nem született. Felmerült a lokális, kis közösségek építésének lehetősége. Szabó Réka csatlakozva a beszélgetéshez azt mondta, hogy meg kell fogalmazni a célt, és ahhoz kell alkalmazkodni. Majd kötözködésekkel, néha érvekkel, sokszor pedig szentenciákra történő ráismeréssel (például, hogy fontos a művészeti és a gazdasági vezető konstruktív viszonya) szegélyzett beszélgetés alakult ki a jelenlévők között.
