7óra7

Víz, föld, sár, vér
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Víz, föld, sár, vér

2013. 07. 09. | 7óra7

Elvi síkon mintha valami egészségügyi propagandaműsort látnánk: az ösztönös tisztaság a piszokkal való nagy harcában kénytelen bemocskolódni, ennek pedig egyértelműen rossz vége van: a jók elhullanak. Igaz, a rosszak is, és azok is, akik nemigen tudják a piszkosat megkülönböztetni a tisztától. Egy maradhat csupán, a zoknitlan munkásembernek öltöztetett Horatio, aki amúgy zenekíséretet ad Hamlet leleplező színdarabjának, egyébként ő egyáltalán nem cselekvő része a drámának, szinte alig van jelen. Pedig Hamletnek – akit a fürdőkádból kijöttében, a mezítelen fiú szimbolikus megtörölgetése után ajándékoz meg apja a hírrel, hogy orvgyilkosság áldozata lett – szüksége lenne a jóbarátra, de Bocsárdi László és Sebestyén Rita darabváltozata erősen megvagdalja az eseményeket (az előadás ettől nem lesz rövidebb, a meghagyott jelenetek viszont részletgazdagabbak és sokkal lassabbak), így Hamlet szinte rohan előre a cselekményben, a szünet már jóval az Egérfogó-jelenet után következik.

Hamlet - D. Albu Annamária, Mátray László

A szünetet azért kell markáns jelzéssel illetnünk, mert addig határozottan úgy tűnik, a használt jelrendszer konzekvens egész, legfeljebb a történetet kell jobban ismerni, mert anélkül bizony belebonyolódna az ember a kikicsoda bogozgatásába. Nagyszerű dolog, hogy a dramaturgia színházból építkezik, és amit némajátékkal kell eljátszani, azt mozgásból oldják meg a színészek (bravúros ilyen alacsony létszámú gárdával ezt jól megoldani, ám Rosencrantz és Guildenstern színészekké – pontosabban konkrétan Stan és Panná –, illetve a sírásók őrré való transzformációja illik az anyagba).

Hamlet - Szakács László Ám a szünetet követően átveszi az uralmat az esztétika, és a történet elmesélése, illetve a jellemek megmutatása helyett az alábbi közhelyek következnek: mikroportba való kiabálás, föld, föld, föld, szellemként újraéledő (ezáltal bizonytalan sorsú) Ophelia, föld, víz, mikroportba való ordítás zenével és zörejjel, sár, sár – és film. Konkrétan a lezárást – a harcot – egy olyan filmmel (fekete-fehér és nagyon művészi) oldja meg a rendező, ami a színpadiaknál is sokkal cikibb közhelyhalmot hoz össze: jelentőségteljes nézések, egymásra fényképezés, meztelen felsőtestek, víz, föld, sár, vér. Roppant szimbolikus, aha.

Mindez azért nagy kár, mert az ember kíváncsi lenne, hová jut el a Mátray László felkínálta őserejű Hamlet, aki mindent nagyon, de nagyon komolyan vesz (és bizony a humor nagyon hiányzik belőle, épp azért, hogy igazán komolyan vehető is legyen), és érdekes módon nagyon naivnak van ábrázolva, például elhiszi, hogy Claudius imádkozik (ezért nem öli meg), miközben a király valójában zenehallgatás közben meditál azon, hogy ő bizony – afféle III. Richárd-epigonként – választotta a gazemberséget. (Érdekes megoldás, hogy itt Bocsárdi felkínál egy alternatív befejezést: Hamlet ebben a jelenetben lefejezi Claudiust: a bosszú beteljesül. Ám a szín elsötétül, és visszaugrunk egy percet, hogy Hamletet mégse szíve, hanem esze vezesse.) Pálffy Tibor politikus Claudiusa kisszerűségében nagyszerű: körömrágás helyett alkoholba fojtja frusztrációit, szemforgat és kegyet oszt, víziói önmagáról, nem másról szólnak. Szakács László ugyancsak frusztrált Polonius: apaként ő határozza meg gyermekei akaratát, a király alattvalójaként viszont alázatos és végletekig lojális. A legkerekebb alakítás D. Albu Annamáriáé: elvakított Gertrúdja fokozatosan ébred rá arra, mi történik körülötte, vele a legnagyobb kitolás, hogy nem adhat teljes ívet a szerepnek (mert a végét a film elveszi tőle). Benedek Ágnes erős jelenlétű Opheliája tulajdonképpen maga az áldozat, a mártír: az előadásé ugyanúgy, mint a dán udvar tébolyáé: szegény lányt ütik, verik, eltemetik, földet hánynak rá, szellemként él, élőként mintha meghalt volna, színészileg elég lehetetlen helyzet. Az előadás atmoszféráját jól alakítja a zörejeket megtöbbszöröző, fölerősítő hang, illetve a Horatióként színre is lépő Kónya-Ütő Bence muzsikája.

Hamlet - Erdei Gábor, Benedek Ágnes, Mátray László, Gajzágó Zsuzsa

Szóval lenne minek és hová kifutnia – ehhez azonban nem spórolható el a történet tisztességes elmesélése. Jellemző az előadásra az a megoldás, hogy Hamlet nem élheti meg fájdalmát, mert amint az embernek kellene előttünk lennie a maga valóságában, abban a másodpercben megszólal egy opera a hangszóróból, így eltaszítva a közönséget a szereplőtől. Eltaszítottságban maradunk, nézzük a darabot, majd a filmet, és nem történik meg az egész este. Kiderül, hogy a puritán tisztaságra való törekvés csupán jól mutató póz. Pedig nem annak kéne lennie, ha igazi.

_(Gyulai Várszínház, 2013. július 7.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr608001797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása