Cseke Péter marad a kecskeméti Katona József Színház igazgatója – mondhatjuk, hogy ez szakmai szempontból érvényes döntés, és mint ilyen, ritkaság mostanában. Sőt jó döntés, mert Cseke újít, szervez, színházat épít, szakmai tevékenységet folytat, és ez így önmagában is elég. Másutt ilyen sincs. Persze, tény, nem igazán jelentkezik a különböző pályázatokra komolyan vehető aspiráns; nehéz elhinni, hogy ne lenne olyan komoly színházművész, akinek ne lenne víziója egy-egy intézményről, de úgy tűnik, legfeljebb a kisebb és a nagyobb rossz közül választanak. (Kicsit más a helyzet Szegeden ahol már az is sikertörténet, hogy ideig-óráig a pártszolgálatos gagyistákat távol lehet tartani a színháztól és a szabadtéri játékoktól. És ma ez is örömre ad okot. Meg bizakodásra, hogy Herczeg Tamás, illetve Gyüdi Sándor nem vállal vállalhatatlan kompromisszumokat, és hogy talán sikerül a színháznak színháznak lennie a jövőben.) Jól példázza ezt a Budaörsi Játékszín igazgatói pályázata: Frigyesi András zárt ülésen zajlott színházigazgatóvá választása számtalan kérdést vet fel, a politika, úgy tetszik, immár leplezetlenül átvette az irányítást.
Nem maradt viszont államtitkár L. Simon László aki a jelenlegi ásatag és pókhálófödte kultúrpolitika legfelvilágosultabb tagja volt, mármint ő legalább eljutott Kassák Lajos munkásságáig, nem rekedve meg a 19. század első felében, és tényleg próbált _valamit_ csinálni, amit elég nehéz, ha közben a valami ellenkezőjét kell képviselnie. Na, nem is ment ez a duplafenékkel megülni a lovat játék. L. Simon alulmaradt a Fekete Györggyel vívott kultúrpolitikai csatában, miközben úgy csinált, mintha nem lenne csata, mintha a Nemzeti Együttműködés Rendszerében egy lenne a tábor és egy a zászló, közben meg hát esze ágában sem volt egy táborban zászlózni a szalonrajongó belsőépítésszel. Most talán azért világosabb számára, hogy nem véletlenül menekült el ebből a körből jó néhány, egyébként a jobboldalhoz kötődő alkotó és tudós. Ők korábban felismerték, hogy itt bizony nincs mit tenni. L. Simon elhitte, hogy a kormányzatnak fontos lehet valami, ami a napi érdekeken túlmutat, talán komolyan vette, amit szajkózott nap mint nap, hát nem. És ez abból is tudható, hogy utódja egy automata lett, amin ha megnyomják a gombot, folyamatosan ismétli az "elmúlt nyolc év" szöveget, minden különösebb összefüggés nélkül.
L. Simon legnagyszerűbb ötlete a Vidnyánszky Attilával való – számára talán kissé kényelmetlen – ügymenet kapcsán nyert nyilvánosságot: ne kelljen föltétlenül pályázni egy intézmény igazgatói posztjára, ha nem muszáj, mert elégedett vele... ki is? Hát nyilván a politika, és ez ezzel a javaslattal a nagy baj. Mert leírjuk százötvenedjére is, hogy az efféle intézmények vezetése nem – vagy csak részben – politikai kérdés. Persze elegánsabb lett volna, ha L. Simon bevallja, hogy Vidnyánszky pályázata le volt zsírozva, tulajdonképpen rendes dolog, hogy nem egy kitépett füzetlapot adott be pályázatként. "Tudom, most azonnal felteszik a kérdést: a Nemzeti Színház igazgatóválasztása is csupán színjáték volt? Erre jó lelkiismerettel válaszolhatok határozott nemmel" – írta L. Simon kissé sértődötten – cinikusan a Legyünk őszinték címet adva bejegyzésének –, hogy néhány nappal később Kerényi Imre, a bíráló bizottság tagja felhőtlenül és vidáman közölje a televízió nyilvánossága előtt, hogy a pályázat csupán cirkusz volt, "a demokrácia hétfátyoltánca". Ennyit a legyünk őszintékről, meg arról, hogy LSL csupán a farizeusság ellen harcolna javaslatával. Illetve annyiban mégis, hogy így legalább a farizeusságot nem is kellene leplezni, gátlástalan dagonyázást engedve a rövid távú politikai érdekek kicsinyes pocsolyájában.
Hogy milyen ez a dagonya, azt jól példázza az a beszélgetés amelyet a Nemzeti Színházat – gondolom, a benne megülepedett alvilági szellemiség ellenében, de legalábbis a politikai jobboldal szavazói számára gesztusértékűen – felszentelni (helyesen: megszentelni) kívánó Vidnyánszky Attila folytatott a tanácsadójául fölkért (?) Ablonczy Lászlóval. A Nemzeti Színház a jobboldali gondolat szülötte, meg a hasonló ostobaságok. Az elhangzottakból Vidnyánszky Attila pályázatának szövege köszön vissza, amely 49 oldalának egy része Vidnyánszky színházi hitvallása röviden, másik jelentős része azonban közhelypufogtató esszé a nemzeti színházi gondolatról és annak történetéről. Amit olvasva csodálkozik az, aki legalább életében egy Vidnyánszky-előadást látott, mert hát annak e pályázat nagy részéhez nyilvánvalóan semmi köze nincsen. És ebbe a dagonyába tartozik a sajtóban üzengetés a társulatnak (sokan túlértékeltek közülük), Alföldi Róbertnek (ne csinálja meg a Mephistót) a kritikusoknak (csak a külföldi kritikusok visszajelzése számít). Vidnyánszky otrombasága egyenesen odáig ment, hogy ugyancsak a televízió nyilvánossága előtt securitatéshoz hasonlította Tompa Andreát, a Színházi Kritikusok Céhének elnökét egy, a Theater Heutéban megjelent cikkéért. Pedig ezek a végtelenül megosztó, egyértelműen politikai indíttatású megnyilatkozások sokkal jobban lejáratják Vidnyánszkyt, mint bármilyen kritikus bármilyen cikke. Egyébként a Mephistót május 10-én mutatja be a Nemzeti Színház.
És ha már itt tartunk: a Nemzeti Színház társulatának jó felével máshol találkozhatunk a jövő évadtól. ("Majd megméri őket a piac" – nyilatkozta a leendő főigazgató. Megméri, ahogy a Nemzetit is megméri majd.) Jövőre a Nemzeti Színházon kívül tudhatjuk – a teljesség igénye nélkül – Molnár Piroskát, László Zsoltot, Znamenák Istvánt, Kulka Jánost, Gáspár Sándort, Szabó Kimmel Tamást, Péterfy Borit, Nagy Zsoltot, Radnay Csillát, Mészáros Piroskát, Bánfalvi Esztert, László Attilát. A többek között "maradó" Blaskó Péter, Szarvas József, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari, Sinkó László mellé Ráckevei Anna, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Reviczky Gábor – aki nyilván pusztán szakmai okokból, és biztosan nem az Alföldi Róbertről szóló korábbi gusztustalan bulvárnyilatkozatai végett kapja jutalmul a státuszt a vígszínházi elnyomásból távoztában –, továbbá az igazgatóhelyettesi pozícióba röpülő Eperjes Károly érkezik bizonyosan. Vidnyánszky nyilatkozatai szerint két és fél, három hónapos próbaidőszakok lesznek, amíg évi száz estén át vidéki és határon túli társulatok lépnek majd fel a Duna-parti intézményben. (Csak zárójelben: vajon ilyenkor nem számít Vidnyánszky vesszőparipája, a társulatok védelme?)
Korábban megszellőztették, hogy erre lesz pénz is, vagyis Vidnyánszky Nemzetije nagyobb támogatást kap majd, mint Alföldié kapott, biztosan nagyon szakmai okai vannak ennek is. Ellenben nem kapott pénzt a Színházi Kritikusok Céhe a márciusi showcase-rendezvényére, amelyre számtalan külföldi szakember (fesztiválszervezők, színházcsinálók, kritikusok, kutatók) kapott meghívást. A magyar színházi életben progresszivitásában egyedülálló vállalkozásnak számító rendezvényen résztvevők több mint egy hétig nézik a kritikusok válogatta sort, de mivel a kritikusok voltak olyan bátrak, és csak színházi előadásokat válogattak be, megkapták, hogy "bántóan egyoldalú" a _szakmai merítés_. Az Open Society Institute legalább ilyet nem mondott, csak nem adott pénzt a beadott pályázatra. Ami ettől még meg lesz tartva, a színházi közélet legjelentősebb eseményeként. (A "kiegyensúlyozott" POSZT már bizony nem az.)
Hát, ilyen ez a szakma, bántóan egyoldalú. De elnézve a politikusokat, meg a politikusok imádatába feledkezett megmondóembereket, nagyon dolgoznak azon, hogy megváltoztassák, hogy "kiegyenlítsék". Még nem tudják, hogy nem fog menni.
_Kultpol krónika:_
*2013*
>>> Január: Álszentek összeesküvése
*2012*
>>> Széles margó
