7óra7

Zacc per kávé
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Zacc per kávé

2013. 07. 17. | 7óra7

Na de hogy miért. Mármint: "Miért?" Pontosabban: "Miért viselkedik óvó anyaként Ridolfina Eugenióval?" Ez a kérdés a néző fejében rendre felmerül A kávéház nézése közben, aki pedig ismeri az eredeti művet, pontosan tudja, hogy Ridolfina eredetileg Ridolfo, éppen ezért fokozottan keresi, mi lesz ebből, mi az oka e dramaturgiai beavatkozásnak (dramaturg: Lőkös Ildikó). Aztán kiderül: semmi történeti vonatkozása nincs ennek, Znamenák István rendező talán Pogány Judittal találta hihetőnek azt, hogy a kávéháztulaj minden őt érő szidalom és csalódás, minden őt körülvevő simli, csalárdság és becstelenség ellenére megátalkodottan – sőt talán kifejezetten naivan – hisz a jótéteményben, az emberi jóságban. És a számítás bejön: Pogány-Ridolfina férfiasan kemény és tündéri naiva egyszerre, fejjel megy a falnak ha kell, közben lágy és kedves – minden szeretetünkre és sajnálatunkra hatásosan apellál. Épp csak a karakter _oka_ nem világos.

A kávéház - Pogány Judit, Bárány Tamás, Kricsár Kamill, Epres Attila

Persze van neki oka, a kontraszt, hogy a sok csaló gazfickó mellett legyen valaki, aki Valaki, de ha Ridolfina motivációjáról megtudnánk valamit, egészebb lenne a történet. Így egy ad hoc szeletet látunk egy fiktív Velence fiktív szélhámosainak életéből, mert persze ez a Velence és az ott tartózkodók – hiába tüntettetik föl a színlapon a darab keletkezésének éve: 1750 – hozzánk hasonlóan esendő népség, a cselekmény Eugenio fokozódó hitelválságát követi, merthogy ez az Eugenio szerencsejáték-függő – Takács Géza elvakult, izzad, zizeg, remeg és mindent csinál, amit egy hardcore addikttól elvárnánk, ráadásul hitelesen –, és ebből kifolyólag szöveteit elkótyavetyéli, feleségét elhagyatottságba és kétségbeesésbe, nejének fülönfüggőit pedig zálogba taszítja. Pandolfo műintézetében (a kaszinótulajt alakító Kovács Zsoltnak még a szeme sem áll jól, simulékony modora mögött egy rókafalka ravaszsága – és mohósága – lapul) Leandro gróf szisztematikusan nyeri el minden vagyonát, szüneteket csak akkor tart a vesztésben, amikor elfogy a pénze.

A kávéház - Kovács Zsolt, Takács Géza, Pogány Judit, Kricsár Kamill

Mindezt csak súlyosbítja az Epres Attila által szikáran, ekképpen rendkívül szórakoztatóan ábrázolt tahó Don Marzio, aki nemesember (tiritarka, de elegánsnak szándékolt ruházata mellől csak a bőr autóstáska és a szőrös kulcstartó hiányzik), ez azonban erkölcsi tekintetében nem emeli a többiek fölé, sőt. Epres egy kotnyeles, locsi-fecsi, minden lében kanál uzsorást alakít, aki nem bírja átlátni az összefüggéseket, ám minden pletykára éhes, és amit megtud, azt azonnal kikürtöli a városban. Don Marzio diszkrécióképtelenségénél csupán kapzsisága nagyobb, és Epres mindeme pitiánerséget nagyzoló eleganciamajmolásba csomagolja. Bánfalvi Eszter bővérű és felvágott nyelvű Lisauraként szolgálja Velence férfinépének, elsősorban a gazdagnak (és férjének) képzelt Leandro gróf vágyait, Sárközi Nagy Ilona eltökélt zarándok Placidájából férjét (Leandro gróf ugyanis valójában nem az, akinek mondja magát) kajtató még eltökéltebb asszony válik (de miért vajon? Mit tud a Formán Bálint által kedélyesnek és magabiztosan fellengzősnek mutatott Leandro/Flaminio?), Marton Róbert bőzsebű beépített rendőr (aki ugyancsak sokáig másnak látszik), Parti Nóra elegáns és méltóságteljes, megsebzett nagyvadként viselkedő csalt asszony (Napistennő-jelmeze kiemelkedik Cselényi Nóra amúgy szellemesen karakterfestő ruhatervei közül). Némedi Árpád marconaságában vicces – és a közeget tökéletesen ismerő – rezonőr Trappoláját jól egészíti ki Kricsár Kamill a különböző kávétípusok felszolgálása mellé az adott termék reklámszövegét szinte áhítattal szavaló Unodue baristája.

Szóval a színészek a helyükön vannak, de teljesen feledtetni és áthidalni nem tudják a jelentős mértékben húzott (és jócskán csökkentett szereplőállománnyal dolgozó) szöveg hiányosságait, főként az első, a kelleténél lassabbnak és vontatottabbnak érződő felvonásnál, amely nem elég ahhoz, hogy igazán behúzza az embert. A második felvonásban pedig az elsőben felvetett kérdésekre meg nem adott válasz okoz hiányérzetet, de ezt is meg a – szerencsére rendre felhangzó – nevetést is elnyeli a dagály a kaszinóval (pedig épp most került volna Don Marzio kezére, hiszen ez is _nemzeti ügy_) és a kávéházzal no meg a magára maradt Don Marzióval együtt. Znamenák István praktikumot szem előtt tartó díszletére (a megtévesztően ringatózó csónakkal) rázúdul az ár, amely épp olyan sötét, mint a kávé.

A kávéház - Takács Géza, Formán Bálint, Epres Attila

Az előadást akár egy csésze kávéhoz is hasonlíthatjuk: a feléig kortyolva csak annyi érezhető egy tömbben, hogy kávé ez valóban, amit tagadhatatlanul kedvvel csináltak – aztán a maradék már összetettebb ízeket is mutat. Megisszuk, és jól esik. De marad az alján némi hiányérzet-zacc, mintha nem főtt volna ki minden íz, mintha rejtene még olyan aromákat ez az ital, amit most nem fogunk érezni. Hát, zacc per kábé ilyen.

_(2013. július 16.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr748001789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása