Az pedig még erősebb kötés, amikor az egyik szereplő a jegyző irodájának terében felismerni véli a gyulai várat, hiszen néhány éve ott voltak nyaralni. Szóval jó pár ilyen gesztus van, amivel akár lehetne is kezdeni valamit, ha már efféle direkt utalást szeretne Rusznyák Gábor rendező elhelyezni az előadásban. Az olthatatlan féltékenységből egymásnak fenekedő chioggiai asszonyok, és az ebből eredeztethető felforgatott falu képe akár alkalmas is lehetne arra, hogy rólunk szóljon. Csakhogy mindezek ellenére mégsem.

Ugyanis az előadásban mindez nem válik szervessé. Ezek csupán elhelyezett jelzések, s a produkció mindvégig ingadozni látszik a korrekt történetmesélő, illetve a valamiről (rólunk) szóló rendezői színház között. Aztán a két szék között a pad alá esik, a totális happy end, amelyben semmi kétség nem marad, még Isidoro, az egyébként kétséges motiváltságú jegyzőnek is akad párja, a próbafolyamat közben nővé változtatott Canocchio (az előadásban már Canocchia) képében. Ásó, kapa, nagyharang, jön a kiegyezés és a fényes boldogság, a dal és az ünnep.

Mindez persze egyáltalán nem lenne baj, ha az előadás efelé tartana, ha nem villantaná fel a produkció annak az ígéretét, hogy ez a csetepaté a mi csetepaténk, a mi kompromisszumképtelenségünk, a mi egymásnak esésünk. S nem lenne baj akkor sem, ha a darab ki lenne bélelve ötletekkel, játékkal, s nem csak az egyes jelenetek tisztes lebonyolítása jutna a színészek osztályrészéül. Mintha nem bízna egymásban rendező és társulat, ezért jönnek a biztonsági megoldások, az ad hoc ötletek (amelyekből akad jó és kevésbé jó egyaránt), a markír, az egydimenziós karakterek, amelyek nem engedik Goldonit kiszabadulni a szalonvígjáték regiszteréből, mert hiába az időnként elszaladó (se nem provokáló, se nem bántó) nyelvezet, hiába az egy-egy jól működő poén, a hirtelen megjelenő áthallások, ha azok nem válnak az előadás alapélményévé, és az egyetlen cél mindvégig: eljutni a happy endig.

Tulajdonképpen egyetlen színész van, akinek a föle jut: az Isidorót alakító Porogi Ádám – az ő működése, szövegei, szituációi azok, amelyek túlmutatni hivatottak a cselekmény lebonyolításán, elsősorban a flegma Valterrel (Hegedűs Zoltán) zajló interakciói jelzik, milyen előadás lehetne ebből. A többiek, miközben asszisztálnak ehhez, eljátsszák az eljátszandót – csak hát a Chioggiai csetepaté elvileg őróluk szólna, nekik kellene _kitunkolni_ a háborút. De mintha erről a háborúról nem beszélne szívesen senki, hogy miért és hogyan is zajlik. A hajhúzások, karmolások, egymásnak esések csupán koreográfiák, s maga az előadás is koreográfia csupán – tisztes szakmunka, néhány poénnal, feloldozással, a konfliktusok megnyugtató megoldásával. Hogy ez koncepcionális visszafogottság, bizalomhiány, bátortalanság vagy őszinte naivitás, hit a boldog jövőben, netán valami egészen más – azt döntse el mindenki maga.

_(Gyulai Várszínház, 2012. augusztus 3.)_