7óra7

This is gonna break your heart
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

This is gonna break your heart

2013. 07. 23. | 7óra7


Vlagyimir Szorokin története a mában játszódik (tulajdonképpen Oroszországban, bár mind a második felvonás monológja, mind a színpad bal oldalán lévő falra függesztett Európa-térkép sugallja, hogy inkább csak arról van szó, hogy errefelé valahol, mindenesetre Oroszország kézenfekvőnek tűnik a tunguz meteorit története miatt), s egy transzcendens síkot von be a valóságba: egy „szívével látó” csoport próbálja meglelni a hozzájuk tartozókat: elrabolják, hogy felébresszék őket, ám ők nem kérnek a látásból, rendre elmenekülnek előle, ugyanakkor nem találják meg a helyüket többé a világban. Amikor hitetlenkedve elmesélik a velük történteket környezetüknek, a két szőke felébresztő mindig valamilyen módon azt súgja nekik, ne féljenek.
Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória színpadi változatában egy hosszú felvonás erejéig egy ocsmány, undorító világ elevenedik meg előttünk, amelyben az embereket alantas ösztöneik alantas szinten történő kielégítése motiválja. Tipikus, korunkra annyira jellemző figurák; nem véletlen, hogy mindben szinte egy az egyben ráismerünk valamely személyes ismerősünkre, s mindannyiukat a legrosszabb oldalukról mutatva látjuk. Az egyetlen önálló gondolattal sem rendelkező, netfüggő Gena (Bánki Gergely), a szavainak jelentésével alapszinten sem tisztában lévő, a világ magyarázataként összeesküvés-elméleteket gondolkodó Kiela (Katona László – monológja az önbizalommal telt világraszóló primitivitás igazi paródia-gyöngyszeme), a magát hullarészegre ordítozó apa (Mucsi Zoltán), a létezésének romjain üldögélő, széteső anya (Csákányi Eszter), a gyomorforgatóan erőszakos strici (Rába Roland), a szerencsétlen, önbizalomnak igencsak híján lévő, motoros Vagyim (Scherer Péter) mind olyan figurák, akiket magunk is ismerünk. A három „felébresztett” jellegzetes típusokat képvisel: a húszéves buliról bulira járó, valódi kapcsolatok nélküli Lapin (László Attila), a harminckilenc éves korára totális rabszolgává vált kurva, Nyikolajeva (Péterfy Bori), illetve az életét öncsalásra építő üzletember, Borenboim (Hollósi Frigyes).
Ebben az elállatiasodott társadalomban néhányan tehát – kezdetben nem tudjuk, miért – azzal foglalkoznak, hogy megtalálják azokat, akik képesek a szívükkel látni, és ha ők megvannak, akkor a világ végre elenyészhet. Erről szól a darab, helyesebben arról, hogy hiába adott ez a lehetőség, ezzel egyszerűen nem képesek élni azok, akiknek lehetőségük van rá. Az egészből csak a szívek találkozásakor létrejövő beteljesülés érdekli azt, akit érdekel egyáltalán valami. Környezetük közömbösen, értetlenül – sőt, néha indulatosan fogadja beszámolóikat a történtekről. Ez a világ tökéletesen alkalmatlan arra, hogy befogadjon bármit, ami önmagán akár kicsit is túlmutat, a világ pusztulásra van ítélve. És amikor megismernénk a szív első szavát, szünet következik.
Aztán pedig a szív szavának meséjét halljuk. Fantasztikus az az összhang, amellyel tizenhárman jelenítenek meg egyetlen személyt – Hramot –, akinek a monológját ábrázolják. Mindegyik megszólaló más-más aspektusát emeli ki a történetnek, illetve amikor nem beszélnek, az erdő hangjait jelenítik meg, vagy a történetet egészítik ki hanghatásokkal, illúzióteremtő zörejszimfónát emelve a sztori hátterévé. A cselekmény sűrűsödik, a hangerő fokozódik, ahogyan a mához közelítünk a történetben, úgy kell a beszélőnek túlordítania Sosztakovics zenéjét; s a tetőponton ott a tétel: a magasztos transzcendens is képes elvtelen kompromisszumokra, s akár filléres kereskedelmi termékké silányul, ami azt jelzi: a totális értékveszteség világában vagyunk. A fenyőerdőből kiemelkedő színészek megérintenek bennünket, és krétával írják fel azt, ami talán az egyetlen esélyt jelenti a túlélésre: „Ne félj!” Mit „ne félj”? Összefogni. Együtt lenni. Az erőtől, ami benned van. Látni. Megroppantani a világot. Bármit, ami te magad vagy. Katartikus pillanat.
S ha már ezen túl vagyunk, énekeljünk: This love is only gonna break your heart, bizony: igazán csak az tud tönkretenni, ami tényleg fontos, tiszta és sokat jelent. Ha csak egymás szavát értők lennének a világon, az minden valószínűség szerint elpusztítaná magát. A „kiválasztottság” éppen oly romboló lehet, mint a szürkeség, ha erőszakkal vagy hazugsággal keveredik. Létezhet-e tisztánlátás, létezhetnek-e biztos válaszok, ha a Jó (a Szív) is az erőszakhoz képes csak fordulni? Biztos, hogy annyira jó az a Jó? Hiszen nem szeretnénk elpusztítani a Földet, bár nem bizonyos, hogy látók lennénk, mindazonáltal húsgépként létezni sem az az igazán kecsegtető kilátás. Vajon van a kettő között is megoldás? S a Föld pusztulása, a huszonháromezer fénysugár találkozása vajon egyértelműen és biztosan negatív? Ki tudja? A rendező és a társulat értő közönségnek, felnőtt, gondolkodó embernek, partnernek tekint minket, amiért hálásak vagyunk. A jég előadása megment bennünket a szájbarágástól, megment bennünket attól, hogy rosszul érezzük magunkat, nem fél munkát befektetni abba, hogy a műért magáért forduljunk az előadás felé érdeklődéssel.
A színészi alakítások színvonala – és ez az egyetlen pont, ahol bármennyire nem elegáns, mindenképpen meg kell említeni a krétakörös, eredeti előadást – ezúttal – ellentétben azzal – némileg hullámzó. Rába Roland átváltozóképessége, Mucsi Zoltán és Scherer Péter egyensúlyozása a paródia és a realista játék között, Tóth Orsi manírok nélküli, tiszta játéka elismerést érdemel. Bánki Gergőnek és Katona Lászlónak a System of a Down Chop Suey-jára előadott mozgás- és szövegkombinációja, a Hramként már megjelenésével elképesztően erős és ellentmondásos, groteszk figurát teremtő Csákányi Eszter furcsa sztepptánca, illetve Péterfy Bori és Rába Roland dialógusa – ehhez azért egy stabil gyomor és idegzet sem árt – egyértelműen és vitán felül nagyszerű. Ehhez képest erőtlennek és túlzottan elveszettnek tűnik László Attila, Frecska Rudolf pedig több szempontból – elsősorban mert eszköztelen alakításával statikussá és érdektelenné, szenvtelenné válik Vor alakja, s ezzel a határozott, önmagában biztos és elszánt Rom (Gyabronka) partner nélkül marad – sem tűnik jó választásnak Tilo Werner pótlására. Mészáros Piroska Natasaként jól helytáll, azonban Ar szerepében nagyon távol áll tőle akár az elődje, Sárosdi Lilla, akár társai, Csákányi Eszter és Tóth Orsi által mutatott légies boldogság és könnyedség. Hollósi Frigyes viszont megfelelően formálja magára Borenboim szerepét, még ha néhány eltúlzottra sikerült gesztusban rajta is kapható azon, hogy nem „csak” létezik, hanem szerepet játszik.
A Mundruczó Kornél rendezte előadás, ha kizárólag – ostoba módon – a felszínt nézzük, felkavaró, botrányos, borzasztó, erkölcstelen, perverz, agresszív. Mindezzel együtt azonban valójában: zseniális. És programadásnak több, mint biztató. Nemzeti Színház, ne félj.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr388003447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.