A pro|vocation éppen olyan előadás, mint amit a címe is mutat. Kettészedni sem muszáj, ahogy a rendezői előhang teszi, a „pro” meg a „vocation” szemantikai viszonyát jelezve. Ez egy, a szó minden értelmében provokatív előadás - csak értsük jól: provokál a részvételre, provokál a viszonyulásra, provokál a jelenlétre, provokál a témával, provokál a formával. Provokál, piszkál, ingerel, de nem teszi meg azt a szívességet, hogy emellett polgárt pukkasszon. Ilyen könnyen nem lehet hátradőlni és legyinteni egyet, amúgy semmi sem kötelező.

Avignonban is akad, aki azt mondja erre, hogy _nem_, fogja magát és diszkréten kimegy. Pedig a színpad mindössze erősebben használja a testet, mint azt általában szokás, és nem tesz mellé semmilyen artisztikus körítést: az első jelenet kedélyes, illedelmes bevezetője után előbb egy letolt nadrágos, élő férfiszobor jelenik meg, amit kisvártatva követ két színésznő rajtaütésszerű lemeztelenedése, hogy ha már a test és a média viszonyáról van szó, akkor nevezzék nevén a dolgokat. Hatásvadász? Igen. Adekvát? Itt és most biztosan, ugyanis ezen kívül semmi meglepő nem történik a színpadon, az első dermedt nézői reakció után teljesen fesztelenül, természetesen megy tovább a jelenet.

Ez persze a provokáció felszíne, eszköz a figyelemfelkeltésre, az ingerküszöb megütésére. Az igazi munka ezután jön: a provokációt tartalmilag is kiteljesíteni. Ehhez egyrészt nem árt némi jó ízlés a mértékhez, némi humor a feloldáshoz és egy jó adag szerénység a partneri viszony komolyan vételéhez – sok interaktívnak szánt színházi helyzet abba bukik bele, hogy a játszók mindenképpen be akarják bizonyítani, milyen sokat tudnak az adott témáról és milyen okos véleményük van róla, ami meglehetősen egyenlőtlen helyzet, amikor ők hónapokig ezen dolgoztak, szegény néző meg csak akkor csöppent bele az egészbe, mint Pilátus a krédóba. Az előadásban mindhárom jelenléte nagyon is tudatosnak mutatkozik úgy a jeleneteken belül, mint az előadás egészében.

Különösebb francianyelv-tudás nélkül is érezhető, hogy a lausanne-i diákok egészen pontosan tudják, hogy miről és miért beszélnek, hogy kiknek és miért játszanak. A színészek közül mindenki nyakig benne van a jelenetben, és nem csak fizikailag, hanem téttel és megingathatatlanul van jelen. Ez pulzál minden egyes mondatból és mozdulatból, nincs alibizés vagy színjátszás, tiszta helyzetek és tiszta motivációk vannak. Másképpen egészen biztosan nem tudnák ilyen finom humorral ellenpontozva vezetni végig a gondolatmenetüket, és mivel alapvetően minimálszínházból dolgozott a csapat, nincs is semmi eszközük, ami helyettük hitelesítené a mondatokat. A kitett színészi helyzetek pedig kitett interaktív helyzetekké válnak: néhány kijelölt ponton megáll a játék, és a feldobott témáról beszélgetést kezdeményeznek a játszók, de nem a célból, hogy ott rögtön megfejtsék a világot, hanem hogy megszülessen az alkalom, és deklarálva legyen a lehetőség a gondolkodásra.

Hogy mik a témák? Na ez az, amit tényleg csak megfelelő gájddal lehet megtudni - ha az ember nem beszél franciául, igen nehéz dolga van. Álljon hát itt egy vázlat, amiből kitetszik, mi érdekli ma a világból a lausanne-i diákokat, és milyen formában kívánnak erről beszélni.

1. Férfi-nő viszony: a feministák már a bankban vannak – egy fiktív bank 80%-ra emelte a női alkalmazottak számát, ennek apropóján avatják fel a letolt nadrágú férfi élőszobrot, egy feminista művész alkotását, ezzel fel is csapva az előadás félabszurd hangulatát, amely a hiperreált végig némi abszurddal vegyíti; a Femen mozgalom parafrázisában három lány hordja le a hímsovén avognoni fesztivált a sárga földig, de világképük teljesen felborul, amikor egy fiúcsapat ugyanolyan tiszta motivációkkal megjelenik a helyszínen, és ugyanúgy akar tüntetni monokiniben, mint ők; a téma feldolgozását egy chippendale fiú pénisze is bánja, akit a három felajzott nő előbb körülrajong, majd a fiú kiszolgáltatottságán felbuzdulva majdhogy magától értetődően jutnak el a csonkításig;

2. Meztelen test: ez testvére a férfi-nő viszonynak és örök kérdés nézőtéren innen és túl; a jelentek alapvetően a verbalitásra, és a meztelen test fesztelenül intim jelenlétére épülnek;

3. Önkielégítés: egy lány kezd el magával foglalkozni pornónézés közben, és ez is egy az egyben történik egészen addig, míg prűd barátja meg nem érkezik és kérdőre vonja; a lánynak elég egy kanapé meg egy szemüveg, hogy mindez színházilag vicces legyen;

4. Pornó: egy konzervatív család vasárnapi ebédje közben borul ki az apa a pornó Isten ellen való vétek voltán, mire kislánya megkérdezi, hogy mennyiben más, amikor a kedves papa távcsővel kukkolja őt az ablakból fürdés közben;

5. Bevándorlók: főleg a keleti bevándorlókhoz kapcsolódó sztereotípiák (egy arab legyen erőszakos, ha már arab), illetve a bevándorlás ténye maga;

6. Bankválság kontra parasztélet: hogy boldogul egy banki alkalmazott a tanyavilági felvételi vizsgán gyújtóskészítés témában.

Ezek a jelenetek egymással is kommunikálnak vagy a közös karakterek révén, vagy azzal, hogy egy korábbi jelenetben konkrétan felvetett jelenségre reflektálnak, de az előadás pulzáló dramaturgiája – a durva jeleneteket mindig valami nyugisabb követi – emellett is jó ritmust kölcsönöz az előadásnak és megteremti a koherenciát.

A színház pedig valódi fórummá válik, ahol minden provokációnak egyetlen célja van: a közös gondolkodás. Ennek sikeressége a közönségreakciókból jól lemérhető: az interaktív helyzetekre a nézők könnyedén reagálnak – bár jól jelzi az előadás érzékenységét, hogy volt olyan szituáció, amire az egyik előadáson volt jelentkező, ám egy másikon nem, és ebben az esetben nem erőltették a játszók az interakciót, hanem egyszerűen továbbmentek –, az alig 40-50 fős közönség pedig operettsikert produkál, néhányan fel is állnak: tényleg úgy tűnik, hogy ha a nézőt komolyan veszi egy előadás, és a színház egy közösség közös problémáiról pacekba, egyenesen beszél, akkor a provokáció, mint eszköz, teljesen elfogadottá tud válni. Vélhetően Avignonon innen és túl egyaránt így lehet ez. Egyszer csak megtudjuk.

*pro|vocation*
_a La Manufacture – Haute école de théâtre de Suisse romande előadása a 67. Avignoni Fesztiválon, 2013. július 15._

p{font-size:11px}. Rendező: Schilling Árpád. Rendezőasszisztens: Karim Bel Kacem. Technika: Nicolas Berseth, Eugene Dyson, Jean-Baptiste Roybon. Szereplők: Rebecca Balestra, Tatiana Baumgartner, Piera Bellato, Oceane Court, Jerome Denis, Mehdi Djaadi, Alain Guerry, Agathe Hazard-Raboud, Caroline Imhof, Julien Jacquerioz, Baptiste Morisod, Simon Romang, Sarah-Lise Salomon-Maufroy, Isabelle Vesseron.