7óra7

Meseterápia
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

Meseterápia

2013. 09. 21. | Turbuly Lilla

Fabók Mariann úgy meséli el ezt a történetet, hogy egy személyben ő a narrátor és valamennyi szereplő is. De mielőtt belekezdene, ahogy azt más előadásaiban, például A székely menyecske meg az ördögben is teszi, afféle léleknyitogató tréningnek veti alá a közönséget: a gazdátlan felnőtt nézőknek gyerekfelügyelőt keres, és némi szegycsontdörzsölgetéssel még arra is rávesz minket, hogy próbáljunk egy kis időre kiszakadni a mindennapokból, kitakarítani magunkból a gondokat, és csak a mesére figyelni. Mindezt ízes tájszólásban, zenei kísérettel teszi, mert ezúttal zenész társa is van Orbán Dénes személyében, aki különböző népi hangszerekkel adja hozzá a magáét a gyorsan megteremtett meseváró hangulathoz.

A díszlet (Mátravölgyi Ákos munkája) egy nagyon egyszerű, apró kiegészítőkkel mégis többjelentésűvé tett elemre, egy nagy, forgatható körlapra épül. Aminek a fele fekete, a fele fehér, jobbról a Hold, balról a Nap áll őrt mellette, a külső szélén pedig apró csizmák láthatók, küllőszerűen. Ennyi, és máris benne van annyi minden: a fény és a sötétség, a változás, a vándorlás, sőt, egyetlen kerékben az egész kerek világ.

A halhatatlanság országa

A mesemondás során Fabók Mariann (bár bábszínészként Fabók Mancsiként határozza meg magát a színésznő, nekem valahogy nem áll rá a szám, meg a billentyűzetem sem erre a becézős formára – talán éppen azért, mert a bábelőadásaiban nyoma sincs ennek a stílusnak) különböző típusú bábokat mozgat, sokszor egyszerre, a jó kétarasznyi királyfitól az ember nagyságú Halálig. De van, amikor éppen csak lebukik szép fiatal mesemondóként a paraván mögé, és már elő is bukkan ronda vénasszonyként. Lendületben tartja az előadást, nincsenek üresjáratok, a többféle bábjáték és a színészi játék természetesen simul össze.

A halhatatlanság országa

Ahogy a jó mesék mindig, ez a mese is többrétegű, sőt, szinte már filozofikus mélységekkel bír életről, halálról, veszteségekről, végességről és végtelenségről. A Vidor Fesztiválon látott előadáson a közönség korösszetétele vegyes volt, az anyukájukkal érkezett két-három évesektől a kisiskolás, hét-nyolcéves csoportokig. Az előadás mindannyiukat lekötötte, de nyilván mást lát, mást ért meg mindebből egy hároméves és egy nyolcéves. És lehet, hogy még a nagyobbak is inkább csak a történetre figyelnek, de közben, ha nem is tudatosan, sok mindent tanulhatnak arról is, ami a történet mögött van. Mert a királyfi persze a halhatatlanság országában sem lesz boldog, onnan is elvágyik, pontosabban vissza, a régi életébe, a szüleihez, akiket az időközben eltelt ezredévek után már nem talál sehol, és így kell továbbélnie. De belefér még egy beszélgetés is a Halállal, akit még talán meg is sajnálunk, amikor arról panaszkodik, hogy előle mindenki menekül.

A halhatatlanság országa

Aztán egy kicsit hirtelen lesz vége az előadásnak, amiben talán az is benne van, hogy az általa felvetett kérdésekre nem adható olyasfajta válasz, hogy minden jó, ha a vége jó. A halhatatlanság országa inkább olyan előadás, aminek nem is a színházban kell, hogy vége legyen, igényli az otthoni, esetleg óvodai-iskolai beszélgetéseket mindarról, amit a gyerekek láttak-hallottak.

_(Vidor Fesztivál, Nyíregyháza, 2013. szeptember 3.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr998001733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.