► A legutóbbi hat bemutatójából – az éppen most próbáló Hitted volna? című előadással együtt – három a Belvárosi Színházban van és lesz műsoron. Megtalált itt valamit?

*Hernádi Judit:* Egyrészt igen, én megtaláltam valamit., de ami talán még fontosabb, hogy a valami – vagy valaki, mert hát Orlai Tiborról van szó – megtalált engem. Tiborral nagyon jól tudunk kommunikálni, és szerintem pontosan tudja, hogy mikor és miben számíthat rám. Szeretünk együtt dolgozni. Én nem tartozom egy társulathoz, de időről időre megtalálja az ember a saját közegét, csapatát vagy társulatát, ha úgy tetszik. Ezek szabadon, nem szerződéssel összefűzött társulatok, hanem valami egészen más ragasztja össze az embereket. A közös ügy. Szerintem ez jó, mert ha nincs közben szerződés, akkor egészségesebben tud változni a dolog.

► A Hitted volna? című darab hogyan lépett be az életébe?

*Hernádi Judit:* Premier előtt nehéz arról beszélni, hogy szerencsének mondhatom-e, mert ki tudja, hogy október 4-én nem mondják-e azt, hogy ez a nő nem normális, erre mondja, hogy szerencséje volt? Ennek még meg kell születnie, tényleg jónak kell lennie és benne is van a lehetőség, ezt egészen biztos. Nem sima ügy, és az mindig izgalmas.

► Mégis: mi fogta meg benne, amikor először elolvasta?

*Hernádi Judit:* Ez nagyon érdekes. Egyfelől nagyon édes a darab, másfelől sok igazsága is van. Szívet melengető játék, és nekünk való a Kern Andrissal. A történet nagyon igaz alaphelyzetbe vezeti be a nézőt: amikor az ember mögött már áll egy élet, lezárult életszakaszokkal, és már nem is tud arra gondolni, hogy van valami, ami nem szürke és lefelé vezet, akkor egész egyszerűen azt mondja két ember, hogy fogjuk meg egymás kezét. Nekünk szórakoztató és felemelő ezzel foglalkozni, ezt végiggondolni, és remélem, a darabot végignézni is az lesz.

► Huszonhét éve voltak együtt színpadon Kern Andrással. Milyen újra találkozni?

*Hernádi Judit:* Mintha nem is történt volna azóta semmi. Nekem az összes baráti viszonyom olyan, hogy nem pazarlok arra időt, hogy felesleges telefonokba és levelezgetésekbe bonyolódjak. Ha valakit éppen elsodort az élet, de közben úgy érzem, erős viszonyom van hozzá, akkor se, mert tudom, ha visszasodorja, ugyanott tudjuk folytatni. Most is olyan, mintha hirtelen ugyanott folytatnánk, ahol abbahagytuk.

Nagyon örültem, hogy Verebes fogja rendezni, mert igazán neki való anyag. Az Andris és az ő kapcsolata mélyebb, mert a gyerekkoruk óta tart, én pedig felnőttként kerültem velük jó viszonyba – a Pistának köszönhetem a Sohase mondd című dalt, pedig akkor még nem is tudta, hogy kinek írja –, de huszonhét év után ez megint nagy találkozás. Remélem, ez az előadásból is ki fog derülni.