|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A pályázat szövegéből vett idézeteket betűhíven, dőlt betűvel közöljük. |

"Bár nem ismert számunkra a két fenntartó (Város és Magyar Nemzeti Tanács) támogatási aránya és a Színház feletti kompetenciája – állíthatjuk, hogy az intézmény pénzügyi biztosítása stabil" - írja bevezetőjében Venczel Valentin, vélhetően a színház finanszírozására célozva. "A Színház betartja a működésének törvényi feltételeit és költségvetési fegyelmét - folytatódik a pályázat. - Repertoárja változatos, műfaji és tartalmi vonatkozásban egyaránt, bár megállapítható egy bizonyos hermetizmus is egyes művek színre vitele során." A legnagyobb gondnak a közönség hiányát látja a dolgozat (adatok, konkrét referenciák nélkül), annak ellenére hogy "a statisztikai tendenciák is jeleznek pozitív fejleményeket". Következtetés: "A krónikus közönséghiány következményeként elhalványul a »néző iránti felelősség« – másodrendűvé válik az előadás beteljesítőjének ( a nézőnek ) az igénye."

A társulatról szólva megállapítja: "A művészi állomány kiváló egyéni képességekkel rendelkező közösségi alkotásra alkalmas művészekből áll. Hiányoznak az idősebb korosztály színművészei – ami jellegzetes probléma a vajdasági Magyar Színház egészében." Megjegyzi, hogy "a szereposztásokban nem felismerhetőek a kitűzött fejlődési célok", de általában is "aggályosnak tartjuk, hogy nem kielégítő az ok-okozati viszony egy előző kimagasló teljesítmény és az azt követő feladat között". (Hogy kit rejt a többes szám első személy, nem derül ki.)

"Érthető, hogy az Újvidéki Magyar Színház művészeinek legtöbbje – az oktatás, képzés, nevelés és a hivatásszerű munkája során – egyazon szellemi, esztétikai és morális kontextusokban létezik hosszú évek óta. Ez a bezárkózottság második oka (első a közönséghiány)" - állapítja meg, kárhoztatva "a korlátozott lehetőségeknek való kitettség"-et, illetve "az elmúlt 10 év vezetői strílusát", amely "csak fokozta a kiszolgáltatottságot, amely jelentősen megrontotta, az alapjaiban még mindig együvé tartozás érzéseit". Venczel a vendégművészek jelenlétét fontosnak tartja, főként a meghívott rendezőket tartja csaknem kivétel nélkül megkérdőjelezhetetlennek. De: "a meghívások mögött nem mindig látszik a meghívás esztétikai, művészeti, filozófiai »miért«-je." "A sokféleképpen játszás képessége nem azonos a saját profil meglétével" - állítja Venczel, és a színház sajátos arculatáról beszél, vélhetően hiányként. "Véleményünk szerint a vendégművészek köréből hiányoznak a Szerb és Nyugat-Balkán, de a Magyar Színház »nagy öregjei« és a kísérletező művészek legfiatalabb nemzedékének képviselői" - írja.

Az általános elvek között leszögezi: "Az Újvidéki Magyar Színház a Vajdasági Magyar Közösség Színháza, amely Újvidéken létesült és ott is kell, hogy maradjon. Ez a Színház helyével és szerepével kimagasló teljesítményt nyújt úgy az egyetemes Magyar kultúra viszonylatában, mint a Vajdaság és Szerbia kultúrterének vonatkozásában. A Színház továbbra is be kell, hogy töltse annak a hídnak a szerepét, amely összeköti a Magyar kultúrát a Vajdasági és a szélesebb régió társ és szomszéd nemzeteinek kultúrájával. A Színház előadásai a Vajdasái Magyar kultúra kiváló eredményeiként részesülnek elfogadásban. Az alkotások eredményessége még jelentősebb, ha figyelembe vesszük, hogy Újvidék a színház kultúra egyik központja."

A célcsoportok "pontosítása mellett" Venczel úgy gondolja, "a Színház továbbfejlődésének egyik esélye, éppen a nemzeti közösséghez tartozásból eredő feladatok ellátásának újragondolása, és a multikultúrális környezettel folytatott alkotói diskurzusban van. Az egyetemes Magyar kultúra szerves részeként kell helyt állni a társnemzetek alkotóinak mezőnyében."

Ezután arról beszél, hogy Újvidéknek szerény színházi hagyományai vannak, és az elitista hozzáállás "kimagasló szakmai, művészeti eredményekkel járt, csakhogy éppen ebben az elitizmusban rejlik a Színház további fejlődésének egyik csapdája." Ezért szerinte a népszínházi szándékot kell előnyben részesíteni, "míg a több nemzetiségi mezőnyben és Magyarországon a kísérletező, előremutató törekvést".

"Megállapíthatjuk, hogy Európában a a Színház helyének és társadalmi szerepének átminősítése történik a művészeti tevékenységből a szórakoztató ipar irányába. Ebben sem Magyarország, sem Szerbia nem kivétel" - írja, megjegyezve, hogy egyre inkább csökken a kultúrára és a művészetekre költhető közpénz. Ezért "a Színház tevékenységének bővítését preferálja. Az önmagukért foganatosított változások nem jelentenek semmit, ha a változások nem eszközök a célok megvalósítására."

Elsődleges programcélnak tartja "az együttes egybetartását a vélt, vagy valós pozíciók számontartását és az öncélú változások elmaradását. A program nem erőltet semmilyen esztétikai, értékrendbeli fordulatot."

Venczel nem nyúlna az előkészített évadhoz, és - mint írja - "nincs szándékunkban senkit eltávolítani abból a pozícióból, amelyet a korábbi években elfoglalt, de a további célok átgondolásában és kitűzésében számolunk a társulat közösségi hozzájárulására is." Meg kívánja őrizni a színház "városi színház" státuszát, de "pontosítani kellene a Magyar Nemzeti Tanács Színház iránti elvárásait. Lehet, hogy ezen elvárások nem ismerete, csak a Pályázó alulinformáltságának a következménye."

"A gyermek és báb program elindítása valójában a Színház egy nagy adósságának a törlesztése a jövendőbeli Magyar Közösség és értelmiségi utánpótlás irányában. Felesleges ecsetelni a Színház gyermek korosztályokra kifejthet pozitív hatását, a nyelvi kompetencia, az absztrakt gondolkodás, a morális értékrendszer, stb. kialakulásában. Ezt meg kell csinálni!" - írja Venczel Valentin, hozzátéve, hogy a "bábművészetet a gyermekprogram alfajaként indítanánk, de azzal az ambícióval, hogy a felnőtt báb előadásokig is eljussunk". Továbbá szeretné, ha Nagybecskereken és a Bánságban a színház erősebben lenne jelen. Emellett megnyitná az "Újvidéki Magyar Színház" (helyesen: Újvidéki Színház) budapesti színpadát. "Több együttható folyamat a Színházat rétegszínház funkcióba hozta, és a közönség e rétege csaknem korlátlanul áll rendelkezésre Budapesten. A fővárosban számtalan jól felszerelt kihasználatlan játszó hely, kamaraszínház, pinceszínház stb. található, melyeknek használati díjai egészen elviselhetőek, a bevételekből fedezhetőek." A Budapestre „szánt” előadásokat természetesen Újvidéken próbálnák, ott állítanák elő a díszleteket és jelmezeket is, "de a Fővárosban lennének meghirdetve mint az ott működő egyik színház előadásai Újvidéki Magyar Színház néven. Számítások szerint egy 5 szereplős - kész- darab 20 előadásból álló (120 néző előtt) sorozata bőven fedezné az előadások fajlagos költségeit, a színészek tiszteletdíját és az utazások költségeit."

A pályázat hosszan beszél arról, hogy Újvidék és környéke nem magyarajkú lakosságát is be kell vonzani a színházba. De nem konkrét cselekvési tervet fogalmaz meg, csupán megállapítja: "a Színházban megvan az a szakmai és intelektuális potenciál, akikkel a közönség-hiány súlyos problémáját orvosolni tudjuk. A megoldásra nincs »csodafegyver« mert az mélyen érinti a repertoárt, a Színház arculatát, a produkciók tartalmi és formai kérdéseit. Sürgősen tevőleges válaszokat kell adnunk arra, hogy miről akarunk beszélni. Hogyan? És kinek?"

A társulatról szólva azt írja: "meg kell őrizni és tovább bővíteni, viszont változtatni kell azon az irracionális hierarchián, amelynek - a személyközi kapcsolatokra gyakorolt hatása – már alig láthatóan, de az előadásokra is kicsapódott, természetesen nem mindegyikre".

"Nem ritka az a szakmai megítélés, mely szerint a társulatban észlelhető az új gondolatokkal és formai megoldásokkal szembeni fenntartás, elzárkózás. A modorosság jelei alig, de már észlelhetőek. A társulatban már megjelent a gondolati kizárólagosság és annak zártsága. Ez a kizárólagosság következménye a már említett egynemű gondolati közegben zajló szakmai szocializációnak (Akadémia Színház reláció). A művészek jelentős része jól teljesít, csakhogy az alkotás folyamatát nem redukálhatjuk a végrehajtás folyamatára." Az egyéni ambíciók elnyomására és a színházon kívül elért eredmények semmibevételére a pályázat szerint az az orvosság, hogy "meg kell változtatni a vezetői stílust!" Következtetés: "A Színház átvehetné a benne dolgozó művészek menedzseri teendőit, hogy megsegítse őket a színházon kívüli eredményesülésben is." (Később azonban azt írja, hogy "a repertoár a közönség érdeklődését, a Színház művészeinek folyamatos fejlődését kell, hogy biztosítsa és nem egy-két ember egyéni ambícióit.")

A repertoárról Venczel pályázata nem szól, "mert ez egy Program és nem munkaterv! Azért sem tesszük ezt, mert a darab választás a Színház első refleksziója a körülötte lévő világ eseményeire jelenségeire. Milyen »válaszokat« ad majd a színház? Ezt évekkel előre nem lehet meghatározni."

Megállapítja, hogy a színház "eddig is kiváló repertoárral dolgozott", és ő is hasonló "irodalmi szerkezetre alapozná színpadi mondanivalóját". "A zene dramatikus feldolgozásával (nem csak zenés darabokra gondolunk) érdemes lenne többet foglalkozni. Egyrészt azért, mert a társulat igen muzikális, másrészt mert a kisérletező kortárs színház éppen a zenét helyezi a kísérletei középpontjába. Ráadásul ezek a »kísérletek« a közöjnség érdeklődését is felkeltik". Kifogásolja, hogy aránylag nagy a kevésszer játszott darabok száma, sok a lemondott előadás és gyakori a rövid próbafolyamat (3-4 hét).

Az olvasó ezek után várná a konkrét feladatok konkrét megoldására vonatkozó vállalásokat, de a pályázat egy rövid összegzéssel, illetve Venczel Valentin verzállal szedett önéletrajzával véget ér. A vajdasági Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottsága megállapította, hogy szakmailag teljesen megfelel ennek a feladatnak, az újvidéki képviselő-testület pénteken este kinevezte az Újvidéki Színház igazgatójává