7óra7

Veremben
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

Veremben

2013. 11. 02. | 7óra7

John Osborne regénye kiváló alapanyag, és nagy bizonyossággal állítható, hogy nem véletlenül vették elő a három színművészeti egyetem produkciójában készült, a Zsámbéki Színházi Bázison bemutatott produkció alkotói. Mert a kilátástalanság, a tehetetlenség érzete, a megválaszolatlan, sőt föl nem tett kérdések súlya a mai magyar társadalomban sem elhanyagolható. Nagyon fontos, hogy ezek előkerüljenek, hogy színpadon legyenek, hogy láthatóvá-érzékelhetővé váljanak. E tekintetben a Dühöngő című előadás szimptomatikus jelenség. Hogy fiatal színházi alkotók felismerik és jelzik a problémát, az jó, hasznos és előrevivő.

Ám hogy miért éppen a Dühöngő ifjúság lett az, ami mindezt kifejezi, fogas kérdés. Az angol osztályellentétekből kiinduló konfliktus (a lány, Alison szülei – elsősorban az anyja – nem fogadják el az alacsonyabb társadalmi osztályból származó, általuk – és erre a fiú tudatosan és sokszorosan rá is erősít – dúvadnak látott Jimmyt, így a házasság egy dacreakció következményévé válik) a zsámbéki bunker terráriumában, jobban mondva vermében (Ondraschek Péter szobabelsőjét a nézők fentről ülik körbe, dacolva akár a tériszonnyal) elég messzinek látszik, így csupán egyes helyzetekbe és viszonyokba, nem pedig a darab egészébe tud belekapaszkodni a néző. Beczásy Áron rendezése dühös fiatalokat mutat, akik néha megpróbálnak önfeledtek lenni (hazugság), néha megpróbálnak kérdéseket feltenni (nincs válasz), alapvetően pedig élnék az életüket, de azt egyrészt nem tudják, hogy kell, másrészt a számtalan pótcselekvés (újságolvasás, vasalás, közös vacsora és egyéb rítusok) elveszi a valódi cselekvéstől az időt. Ennek fölismerése és az erre adott reflexió helyett azonban az előadás egy szappanoperába csúszik át: Alison terhes Jimmytől, de ezt nem mondja meg neki (csak a legjobb barátnőjének, Helenának meg Jimmy legjobb barátjának meg Alison apukájának meg még gondolom a szomszéd néninek, a boltpénztárosnak, az önkormányzati képviselőnek és a sarki trafikosnak, szóval Jimmyn kívül mindenkinek), viszont úgy dönt, hogy hazaköltözik. Haza is költözik, helyét barátnője, Helena veszi át, és minden úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna, de csak a felszínen, persze. Aztán amikor Alison visszatér – a babát elvesztette –, könny helyett a megrepedt vezetékből előtörő víz kezdi el elárasztani a lakást...

Dühöngő

Dühöngő Igen, a vége úgy hangzik, mintha egy rossz amerikai tévéfilm tartalomismertetőjét másolta volna ki az ember. Az előadásban nagyon sok a "csinált" elem, vagyis sok olyasmi van, ami nem a közegből következik, hanem a külső kéz látható beavatkozása (például a "színen nem lévő" szereplők napszemüveget vesznek föl és elheverednek a kanapé mögötti füves domboldalon), ráadásul korántsem mindig következetesen (miután Alison apja érkezésével megnyit egy rést a zárt terráriumon, néha ott távoznak a szereplők, de nem csak azok, akik végleg elmennek, hanem olyanok is, akik még visszatérnek, vagyis a szcenikai logika szerint a füvön kellene napszemüvegben heverniük). Az újságok láthatóan magyar nyelvűek, az ÉS-től a Magyar Hírlapig van ott minden – de ez nem elég ahhoz, hogy a miénknek érezzük a lakást és a benne élőket. És mit jelent az állandó vasalás? És mit jelent Jimmy számára a trombita? A lemezjátszó? Az a fotel? Ha valaki kimegy a fürdőszobába ("elvonulás"), miért csak egy hártyavékony műanyagfüggönnyel zárja el magát a szoba többi részétől? Egyáltalán: Jimmy – és a barát-lakótárs Cliff is – nekem sokkal inkább tűnik állástalan színésznek mint bármi egyébnek: ez csak érzéki csalódás? Vagy ha így van, akkor miért nincsen erre reflexió? Meg sok minden másra sem? A sztori miért nem csak apropó arra, hogy megismerjük Jimmy, Alison, Helena és Cliff hibáit és erényeit? Mert ez a négy figura csak ebben a veremben és csak az előadás időtartamára létezik, pedig vélhetően az alkotók szándéka sem ez volt. De egyelőre így van. Hiába próbál sokfélének mutatkozni Marofka Mátyás Jimmyje és egyfélének Krajcsi Nikolett Alisonja, Zeck Juli Helenája és Boros Ádám Cliffje, ez sem igaz, csak az előadás nem figyel rájuk.

Ellenben Terhes Sándor Alison apja szerepében, épp aki a múltat képviselné elvileg, érvényes karakter: ellát a múltba, önkritikus és magával viaskodó alak. Az ő érett és átgondolt kérdései sokkal izgalmasabbnak mutatkoznak a fiatalokénál, és nem von Haus aus, hanem egyszerűen azért, mert Terhes egyetlen jelenetében meg tudja mutatni a karakter múltját, jelenét és jövőjét. Kifogástalan angol úriemberként tisztában van piszkos oldalával, és erre reflektálni is képes. Ez azonban hiányzik a fiatalokból. És ha úgy vesszük, ez tényleg elég nagy tragédia.

_(Zsámbéki Színházi Bázis, 2013. július 19.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr38001781

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.