Ezelőtt pár évvel, mikor kitaláltam, hogy a színházi világban, a rendezőként képzelem el a jövőmet, sok ismerősöm lesajnált, és kinevetett. Mondván: ebből nem lehet megélni, és ha nem vagyok XY, már befutott művész rokona (ami nem vagyok), esélytelen még csak elhelyezkedni is.

Mára, mikorra eldöntöttem, hogy a színházban és a rendezői székben akarom tölteni a lehető legtöbb időt, bennem merült fel sok kérdés, amiért egyértelműen az utóbbi évek eseményei a felelősek. Világéletemben kerültem a politikát. Erre fel ma azt látom, azért, hogy valamit elérjek, be kell hódolnom az egyre inkább politikán alapuló, centralizált kultúrpolitikának. Az állam megmondja, mi az, ami kell, amit elfogad, és amit megtűr, de azt minden fegyverével próbálja is ellehetetleníteni. (Kicsit hasonlónak tűnik ez a rendszerváltozás előtti „három T”-hez, azzal a különbséggel, hogy a XXI. században, a tiltás már nem kivitelezhető hangos felhördülés nélkül.)

Ma van egy színházigazgató, aki azt mondja (Federico García Lorcát idézve), a színház képes megváltoztatni a „nép” művészet iránti fogékonyságát. Ma még nincs diplomám színháztudományból, de józan paraszti ésszel végiggondolva, elsősorban nem arra kéne koncentrálni, hogy a fiatalokat (a korosztályomat) visszaszoktassuk a színházba? Ne azonnal gondolkodást akarjunk már változtatni, először a színházi neveléssel foglalkozzunk! Mert ha megnézzük, kik járnak színházba, nem a 24 évesekkel van tele a nézőtér. Kinek akarjuk megváltoztatni a fogékonyságát? Azokét, akik (csúnyán kifejezve és minden tisztelettel az idősebb korúakra nézve) ki fognak halni a székekről? Ha ezek az emberek eltűnnek, ki fog színházba járni, és kinek változtassuk meg a művészeti fogékonyságát, ha ott az IMAX a szomszédban?

Ma van egy rendező, akinek nemrég bemutatott darabját a kritikusok nem elsöprő lelkesedéssel fogadták, azt állítja, „színikritikus maffia” dolgozik az országban. Igen, sok kritikus létezik, és az ember ki is válogatja azokat, kinek a meglátásaira ad. Mindez azért, mert nem vagyunk egyformák. Ami tetszik Sanyi bácsinak, nem biztos, hogy tetszeni fog Marika néninek is. A probléma akkor indul, mikor a művész meg akarja mondani, mit gondoljunk, és nem képes elfogadni a tényt, hogy valaki mást gondol, mást lát, más a véleménye adott kérdésben.

Ma van egy bizottsági elnök, aki azt nyilatkozza a független színházak támogatását lehet, nem állami, hanem pártfinanszírozásba kéne áthelyezni, mert „konkrét politikai állásfoglalásokat” közölnek? Majd ugyanez az ember mondja, hogy a közéletből nem lehet kihúzni magunkat, reflektálunk rá. Szóval, ha én elítélem az aktuális kormány rendelkezéseit, menjek az ellenzékhez támogatásért? És ha a magyar közéletet akarom kifigurázni? (Igaz, ott figyelmeztetésben részesíthetnek, akárcsak néhány drámapedagógust.)

Ezt csak azért kérdezem, mert ha valóban a rendezéssel fogom keresni a kenyerem, tudjam, merre hány méter, és kihez menjek támogatásért, ha véletlen egy független társulatnak fogok dolgozni, ahol például az 1984-et akarjuk majd megcsinálni.

Mert én jövendőbeli rendezéseimben nem országot akarok egyesíteni! Nem szabadságharcot akarok vívni, vagy ajnározni adott vallás szent eszméit! VÉLEMÉNYT akarok mondani, kérdéseket feltenni a nézőknek, nem megmondani nekik, mit gondoljanak és mi a helyes! Ha pedig ez „provokációnak” számít, akkor provokátor akarok lenni! Lehet, ezt nem fogják engedni, és felülről beleszólnak. Akkor viszont inkább választom a közmunkaprogramot!

név és cím a szerkesztőségben_