7óra7

Nihil
7óra7: (2/10)
Közösség: (2/10)

Nihil

2013. 11. 16. | 7óra7

Az egri színház Kocsis István A fény éjszakája című művét vette repertoárjára, amely írásmű leginkább A sötétség sötétsége címre tarthatna igényt, ha már színházi előadás készítésére vetemedik belőle valaki, de még inkább illene rá Az irredenta ezotévé megjelölés, hiszen ebben a politikai live-show-ban leginkább összeesküvés-elméletek és alternatív történelem-olvasatkísérletek szerepelnek, A Nagy Igazságként beállítva.

A fény éjszakája - Blaskó Balázs, Várhelyi Dénes

Azonban A Nagy Igazság tudóinak nincs szükségük színházra, hiszen nem kérdéseket, hanem válaszokat pulzálnak nézőik felé. Ezzel két gond van. Egyrészt: aki hisz a magyarság háromezeréves, Világhatalom és a Szabadkőművesség általi üldöztetésének eszméjében, annak nem mond újat a darab. Aki meg nem, az komplett ostobaságnak fogja tartani az egészet, ától cettig és en bloc. Másrészt: még ezzel se lenne baj, ha színházi értelemben legalább minimálisan értékelhető lenne ez az izé, ez a szöansz. De nem az, ugyanis Kocsis darabjában elsősorban nincs mit eljátszani. A folyamatosan darált publicisztikus és ismeretterjesztő stílusú, teljesen azonos töltetű szöveget ugyanis hasraütésszerűen osztotta el a szerző Németh László megelevenedő drámahősei között, akik arról próbálják meggyőzni az írógépe előtt látomásokkal küzdő és a magyarság sorskérdéseinek terhe alatt nyögő szerzőt, hogy közép-európai gondolata hülyeség, mégpedig a szabadkőművesek+liberálisok (a zsidó szót egyszer sem mondják ki, de hát pontosan tudjuk, miről van szó) miatt, akik Trianonnal szétvágták a hite által összetartott nemzetet, amely már a kereszténység megjelenése előtt keresztény vala, ahogyan a honfoglalás is úgy történt, hogy a magyarok a magyarok által lakott hont foglalták el.

Nem vicc, ez a darab története. Ezen kívül a világon semmi nem történik, csak Németh László elfárad egyszer, hogy lehessen szünet. A budapesti vendégjáték közönsége homogénnek tűnik: akármi zajlik a színpadon, szó és reakció nélkül nézik. A szünetben (amely tehát meglehetősen suta módon, teljesen randomszerűen bejelentve következik, utólag tudjuk, hogy azért ott van, ahol, mert a második részre jön az igazi csámcsogásra alkalmat adó Nagy Leleplezés) azt hiszik, vége van, de aztán kitartanak egész végig, mert akkor lehet ünnepelni a szerzőt, akit, úgy tűnik, a nézőtér jó része személyesen ismer. (A véletlenül betévedt, beavatatlan nézők nagy része a szünetben pánikszerűen elmenekült.)

Nyilván nem lenne cél a huszadik század egyik jelentős magyar íróját, Németh Lászlót gyomorbeteg idealistának láttatni, aki még csak föl sem fogja, amit teremtményei sugallnak (akik a darab logikája szerint nem a teremtményei, hanem a valódi, történelmi figurák, akik az ő drámáiban szerepeltek és akik mélyen tisztelik a szerzőt, ám azért érkeznek, hogy afféle ellenkező előjelű Révaiként rámutassanak "hibáira", mert nevezett szerző a liberálisoktól, a kritikusoktól való fertőzöttsége és nekik való megfelelési kényszere okán – bár az előadás még ezt is félreérti – nem látja át a magyarság valódi problémáit). De mégis így néz ki. Az egri direktor a főszerepet végtelen szerénységgel saját magára osztotta: Blaskó Balázs patetikus és manírteljes játéka leginkább egy kisszerű, görcsös, komplexusos konyhafilozófust idéz, aki valamilyen okból éjszakáit BKV-buszsofőrnek öltözve tölti, és műveiben megírt alakjaival cserél eszmét, akikről elhiszi, hogy nem fantázialények, hanem valóságosak. Ezzel a felfogással a háttérben időről időre felbukkanó, kivetített univerzum-képek is értelmetlenné válnak, hát még az, hogy a szereplők úgy keringenek a főszereplő író körül, mint bolygók a Nap körül egy korabeli Delta-animációban. (Amúgy Mira János fehér archívum-díszlete a háttérben két tükörrel és középen a kopár fa jelzésével az egyetlen értékelhető dolog az előadásban.) Ezt a vélhetően célzatos és szimbolikusnak szánt koreográfiát a világítás teljesen széttördeli amúgy, mert hát a lámpák mindig mást világítanak, mint kéne, ami persze egy vendégjátékon megbocsátható.

A fény éjszakája - Blaskó Balázs, Dimanopulu Afrodité, Nagy András, Bánfi Kata, Balogh András

Nem bocsátható meg azonban az a színészi és rendezői invenciótlanság, az ellen-Szabad Nép-félórába átcsapó attitűd, amellyel a (hazug) ismeretterjesztésből (még hazugabb) ideológiai és történelmi propagandába hajló produkció a közönség elé áll. A szereplők kíméletlenül felfejtik a hivatali és a szakrális hierarchia küzdelmét (körkörösen visszatérve ehhez a problémához, anélkül, hogy kiderülne, mi a túró is ez, az előadás ezt evidens tudásnak veszi, de sajnos ezen órán pont hiányoztunk az iskolából), a trianoni békediktátum rejtett okait, kiegészítve II. József hisztérikus rikoltozásával arról, hogy mindenről ő meg az a tetves liberálizmus, liberálizmus tehet, mialatt a színészek kétségbeesve próbálnak aranyos kliséfigurákat tolni a papírízű szöveg mögé, ami igazán mulatságos betéteket eredményez, ennek tetőpontja, hogy Dimanopulu Afrodité (Széchenyiné) a színpad előterében úgy libeg balról jobbra át egy monológgal, kendőjét lifegtetve, mintha a Kellene ma éjjel egy kis hacáré, haccacáré kezdetű operettnótát adná elő szilajul. Kelemen Csaba behízelgő baritonhangon, imára kulcsolva kezét szerepel a magyarság őstörténetéről meglehetős naprakész információkkal rendelkező VII. Gergelyként, Várhelyi Dénes (Széchenyi István) az Echo tévé vehemens sorsüldözöttjeinek, Bánfi Kata (Matild grófnő) egy tinisorozat nagy szemű kamaszlányának, Tunyogi Péter (II. József) egy sárga ház ápoltjának, Balogh András (Galilei) egy nagyra nőtt óvodásnak a kliséivel operál. Nagy András Bolyaija pedig jobbára egy igen szigorú Zorro képében jelenik meg. Mivel szerep nincs írva nekik, csak elmélet, ideológia és szöveg, ez is éppúgy jó ebben az előadásban, ahogy bármi más is pont jó lenne. Mert semmi jelentősége nincs, egyrészt mert a darab kizárólag információs jelenetből áll (a konfliktus hiányát leplezendő vendégek korholják kicsit az önmarcangoló Németh Lászlót), másrészt mert a kimenete úgyis a semmi.

A fény éjszakája - Várhelyi Dénes, Balogh András, Blaskó Balázs, Kelemen Csaba

Az egri Gárdonyi Géza Színház előadása mélyen hiszi, hogy az igazságot, sőt: az Egyetlen Létező Igazságot közvetíti, és ez a kétségnélküliség a világ legreménytelenebb, legszomorúbb, legüresebb dolga, miközben az erőlködés szimplán nevetséges. A célközönség kritikátlan kiszolgálása, a nihil színháza – hozzáadott érték nélkül, mindent, ami a színházban színház, elvetve. Szakmai és morális gyalázat közpénzből. Ilyen nincs.

És, hogy ne legyen félreértés: a tartalmáról még egy szót sem szóltam.

_(Marczibányi Téri Művelődési Központ, 2013. november 12.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr28005807

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.