► Próbáról próbára mész, sok helyen dolgozol. Milyen projektben vagy most benne?

*Szilágyi Csenge (SzCs):* Az első két évben sokat voltunk bent az egyetemen, gyakorlatilag reggeltől éjjelig ott dolgoztunk. Mostanra annyi változott, hogy többfelé vagyunk – színházban és az egyetemen egyszerre, amihez még hozzáadódik, hogy utazni kell a helyszínek között, miközben játszol és próbálsz egyszerre, ráadásul közben írni kell a szakdolgozatot, sőt, most csinálom a jogosítványt is... Pont egy napon lesz a vizsgám a következő premierrel: 12:20-kor forgalmi vizsgázom a Csáktornya parkban, délután háromkor már bemutatóm van... A rendező szakos hallgatók is akarnak velünk dolgozni, így nem is csak a saját osztályunk produkcióit csináljuk – most például három Csehov egyfelvonásost próbálunk –, hanem Varga Krisztával, fizikai színházi koreográfus-rendező szakos hallgatóval is dolgozom, amit aztán játszani is fogunk – ráadásul ez több vizsga egyben.

► Hány előadásod van egy hónapban? Huszon...

*SzCs:* Á, nem, nem tartok még ott. Sajnos.

► Akkor ez most jó vagy rossz, hogy ennyire le vagy terhelve?

*SzCs:* Hát, erre nem könnyű válaszolni. Nem is lenne baj, ha nem lenne bennem az, hogy... Szóval igazából a jövőtől félek. Harmadik-negyedikre egy kicsit leálltak a dolgok, relatíve kevés feladatunk volt. Szerintem úgy fogom magam érezni, mint egy hal, amit a tengerből beterelnek egy patakba, vagy átrakjak egy akváriumba. Ettől nagyon tartok. A nyarakat sem szerettem soha: akkor nincs iskola, és olyankor azt érzem, hogy leáll az életem. Apukám mindig mondja is, hogy kellene valami B terv, hogy másban is örömömet leljem, hogy lefoglaljam magam. Most itt van erre a jogosítvány – na hiszen, pont most, a legnagyobb munka közepén! Inkább púp a hátamon.

► Szóval a jövő bizonytalansága ennyire erősen jelen van a mindennapjaidban?

*SzCs:* Zavar, hogy nem tudom, mi lesz. Eddig nem volt előttem ilyen kérdés. Egészen két héttel ezelőttig elengedtem magam mellett ezt a gondolatot, egyáltalán nem görcsöltem rá, nem is féltem semmitől. Két héttel ezelőtt valahogy feltévedtem az egyetem honlapjára, ahol olyan kiírásokkal találkoztam, hogy "a tanév rendje", "vizsgaidőszak végzősöknek", "diplomaosztó", "tanévzáró" – mögöttük a dátummal. Ekkor tudatosult bennem, hogy megint le fog zárulni egy korszak az életemben. Szerencsés voltam, mert elsőre vettek fel az egyetemre, és ha az elmúlt húsz évemet végignézem, mindig tartoztam valahova óvodától az egyetemig. Tulajdonképpen szerintem ettől félek: mi lesz, ha nem lesz egy közösség körülöttem, egy biztos pont az életemben, ahová tartozhatok? Eddig mindig volt ilyen, most lehet, hogy meg fog szűnni. Most nem látom magam előtt a jövőt.

► Erről a bizonytalanságról volt szó az egyetemen? Beszéltetek erről egymás között vagy akár a tanárokkal?

*SzCs:* Persze. Már a felvételin! Novák Eszter már öt évvel ezelőtt, a harmadrostán mondta, hogy egyre nehezebb lesz, egyáltalán nem biztos a megélhetés – tulajdonképpen elmondta, hogy mennyire rettenetes színésznek lenni: úgyse fogunk kelleni sehol, miközben kidolgozzuk a belünket, és soha semmi nem lesz biztos. Majd hozzátette, hogy aki ezt nem vállalja, az nyugodtan menjen el. Nagyon komolyan mondta ezt, de senki nem állt fel a harmadrostán. Mondjuk én nem tudtam, hogy ebben tényleg ennyi munka van. Úgy jelentkeztem az egyetemre, hogy jaj de jó, egyetem, az biztos buli.

► Mi motivált, hogy színésznő akarjál lenni? Sokaknál ugye ez már gyermekkorban felmerül, aztán vagy éri másik impulzus és más akar lenni, vagy nem. Nálad...?

*SzCs:* Én nem olyan kislány voltam, hogy 8-9 évesen már tudtam, hogy színésznő leszek. Egyáltalán nem. Volt egy Összpróba nevezetű színésztábor, ahová 14 évesen elmentem és akkor kezdett el érdekelni az egész. Jártam szavalóversenyekre. A felvételit egyébként nagyon komolyan vettem: már másfél évvel előtte voltak olyan versek, amikről tudtam, hogy vinni fogom, és volt, aki meghallgatott, segített felkészülni. Tulajdonképpen – ezt most gondolom, nem akkor – engem az motivál, hogy egyszerűen nem elég nekem a világ, amiben élek, vagy nem olyan, amilyenben szeretnék élni, és ezáltal nem elég nekem. Ezért vágyom arra nagyon, hogy színházat csinálhassak: egy másik világba léphetek át, ahol mindent el tudok felejteni.

► De azok sem feltétlenül szép világok, amik ott megszületnek...

*SzCs:* Nem, de mégiscsak más! Attól, hogy eleget csinálod, el tudsz feledkezni ezekről a mostani dolgokról. Azt hiszem csak így tudok jól létezni – ez elég bonyolult ügy, nem is tudom jól megfogalmazni. Azok az impulzusok, amik általában érnek, amikor nem játszom, vagy nem próbálok, nem elégítenek ki. Annyira nem, hogy ilyenkor pótcselekvésekbe kezdek: elmosogatok, kitakarítok – de azt érzem közben, hogy minek. Persze az is nagyon jó... Néha, amikor ülünk a próbateremben, azon kapom magam, hogy arra gondolok: "Jézusom, mit csinálok én itt?". Más bemegy a munkahelyére, összead két számot, vagy tervez egy házat, aminek van látható eredménye – mi meg csak próbálunk, próbálunk, próbálunk... De mit vagy miért próbálunk? Annak nem lesz eredménye – jó persze, lesz belőle egy előadás, de az nem olyan. Ha elmosol egy poharat akkor az tiszta lesz, és ez olyan megnyugtató érzés, hogy valami ilyen lezárt dolog. De, amit mi csinálunk, annak nincs kézzelfogható eredménye... Soha nem mondhatom rá, hogy most jó és készen van. És ez valahol elég zavaró.

► Amikor színésznek jelentkeztél, nem sejtetted ezt?

*SzCs:* Nem tudtam, hogy ennyi kreativitás kell hozzá, hogy nekem magamtól kell kitalálnom dolgokat. Azt hittem, hogy a rendező megmondja majd, mit kell csinálni, én pedig megcsinálom, és rendben van. Nem tudtam, hogy magamból kell kitalálni dolgokat... Az a baj, hogy én nem vagyok ilyen ötletes. Nehéz is volt magamtól csinálni jeleneteket és megmutatni. De azért sokat jártam előtte színházba, csináltunk diákszínjátszós előadásokat is, ami miatt meg nagyon tetszett az egész. Mindig ettől kaptam megerősítést. Igaz, másban is, mert jól tanultam. De aztán felvettek a színművészetire, és reggel kilenctől éjjel kettőig kreatívnak kellett lenni, ami egy kicsit megterhelő. Nem vette el a kedvem, mindig azt éreztem, amikor éjjel kettő után mentem ki az egyetemről, hogy jó-félén fáradtam el. Nem olyan, mint amikor tanórán ülsz nyolc órát és belefáradsz, hanem ez afféle jól eső fáradság. És ebben fáradtam el, nem másban.

► Mi volt meghatározó élmény az egyetemen? Ahol rájöttél valamire, vagy megakadtál – akár emberek, akár előadások...

*SzCs:* Az osztályfőnökökön, Novák Eszteren és Selmeczi Györgyön kívüli embereket mondom, mert ők végigkísértek minket. Elsőben Zsótér művészi beszéd órái – nyilván nem művészi beszéd óra volt az, hanem ott tanultunk sokat arról, hogyan kell hozzákezdeni egy jelenethez, hogyan kell látni. Máté Gáborral és Lukáts Andorral meghatározó kurzusaink voltak: mindig azt éreztem, hogy újabb stációba lépek a velük való munka által. Arról szólt, hogyan tanulhatjuk meg a szakmát – nyilván van különbség ember és ember között annyiban, hogy valaki ösztönös vagy kevésbé ösztönös, de a szakmát kell tudni. Muszáj. Mindig ezt hallottuk: kell tudni a szakmát, mert ha egyszer csak tehetségtelen időszakod van – ami mindenki életében bekövetkezhet –, akkor azt szakmai tudással át tudod vészelni. Nem tudom, tényleg így van-e, szerencsére én még ilyesmit nem éreztem, de magam körül már láttam ilyet.

Sokszor van olyan érzésem, amikor játszom, hogy úristen, ez milyen rossz. Ilyenkor az van bennem, hogy nem baj, menjünk tovább, mi a következő. Olyan ez, mint amikor a színésznek megbotlik a nyelve a színpadon – akkor nem szabad azzal foglalkozni, hogy megbotlott a nyelvem, és biztos az egész közönség rajtam nevet, hanem el kell tudni engedni. Akkor vagy jelen idejű, ha mindig arra figyelsz, ami éppen a színpadon van. Koncentrálni nem könnyű. Előadás előtt általában arra készítem magam, hogy a másikra tudjak koncentrálni, ne magamra figyeljek. Akkor vagy jelen, ha nem magadra figyelsz, ha nem magadat vizsgálod előadás közben. De ez nagyon nehéz.

► Az igazán rossz színház akkor születik, amikor szakmailag mindenki remekül megcsinálja a saját dolgát – és ennyi. Az igazán csodálatos, amikor a színészek egymással játszanak. Még akár rosszul is...

*SzCs:* Ezt az indítja el egy színészben, hogy ő akar jó lenni és csak azzal foglalkozik, hogy ő nagyon jól fog játszani. De nem lehet így felmenni a színpadra, el kell felejtened, hogy te vagy ott. Meg azt is, hogy mit mondanak majd rólad utána, mert az már nem te vagy. Mikor nézem a partneremet, és azt látom, hogy a következő mondatán gondolkodik, hogy hogyan fog kijönni a száján – jól vagy rosszul –, az nagyon rossz. Ekkor kezdenek el magukból építkezni, magukból játszani a színészek – az olyan, mintha maszturbálna az ember. Az nem szex.

► Mi volt számodra meghatározó produkció, munka, vizsga?

*SzCs:* Az 1/2 kegyelmű Zsótérral, a Máté Gábor rendezte beszédvizsgánk, A vihar kapuja és még másodikban a Kasimir és Karoline volt olyan élmény, amikor azt éreztem, hogy nagyot ugrott az osztály.

► Neked fontos, hogy zenés színész osztályba jársz?

*SzCs:* Nekem nem fontos, én csak jöttem... Ez ugyanolyan osztály, mintha prózai lenne, csak többet énekelünk, és az osztálytársaim jobban énekelnek mint az átlag. Én nem... Annak idején Novák Eszter és Ascher Tamás indította el ezt a képzést azzal, hogy ez prózai osztály, de fontos, hogy közben értsenek a színészek az énekléshez, emiatt a "normál" osztályokhoz képest nagyobb hangsúlyt fektettek a zenés mesterségre is – de alapvetően prózai képzést kaptunk, azt hiszem.

► Milyen az osztály?

*SzCs:* Most már eléggé nincsen. Azt érzem, hogy ötödévre felbomlott. Papíron még létezik, de sokan vannak vidéken: hatan Pécsett, hárman Miskolcon. Mindenki össze-vissza, alig találkozunk. Nagyon jó volt velük – már múlt időben beszélek, és ez annyira borzasztó. Annyira különleges dolog ez az ember életében, és a korszak is, ami az egyetemhez köthető. Szerintem nem nagyon lesz az életemben még egyszer ennyire sok ember, akikkel ennyire sok időt töltök együtt, és közben így megismerjük egymást. Nagyon nagy kincs, hogy ismerhettem ilyen jól embereket, hogy jelen lehettünk egymás keletkezésénél. Nekem eléggé fontos a közösség, de most már úgy vagyok ezzel, hogy tudom, vége kell legyen. Biztosan lesznek olyan emberek, akikkel tartani fogjuk a kapcsolatot, de az is biztos, hogy nem lehet egyben tartani – mondjuk osztálytalálkozó nyilván lesz. De a lényeg, hogy el kell engedni, bármilyen nehéz kimondani. Volt minden – tényleg minden –, nagyon jó, szép emlékek, de voltak konfliktusok is – amikor már annyira ismered a másikat, hogy mindene idegesít. Főleg akkor fordul elő ilyen, amikor fáradtak vagyunk. Az egyetemen állandóan tolerálni kellett a másikat, reggeltől estig. Sokszor ebbe fáradt el az ember – úgyhogy toleránsnak lenni nagyon megtanultunk, Esztertől is és egymástól is.

► Ez egy hasznos tudás. Az osztályfőnökök hogyan viszonyultak az osztályhoz? Mit tettek bele?

*SzCs:* Nagyon sok mindent. Ki merem mondani, hogy senki másnak az osztályába nem kerültem volna szívesebben. Amikor jelentkeztem, semmit nem tudtam az osztályfőnökeimről. Selmeczi György a zenés részért volt felelős – zenei nevelést kaptunk tőle, ízlést. Nagyon nagy lelkesedéssel csinálta mindezt. Szabályosan rajongott értünk, ami nem biztos, hogy jó pedagógiai módszer, de úgy érzem, jól szeretett minket, bár mindig elfogult volt velünk. Novák Eszterrel nagyon jól kiegészítették egymást: Eszter a zenei részekhez szólt úgy hozzá, hogy az kerek legyen, Selmeczi György pedig a prózai dolgokat egészítette ki. Esztertől tulajdonképpen emberi képzést kaptunk inkább, többet adott, mintha "csak" színészeket oktatna: szerintem... hogy is mondjam ezt? színészembereket akart belőlünk nevelni...

► Színészembereket? Ez milyen jó szó...

*SzCs:* Nagyon sok olyan embert látok, aki másképp viselkedik az életben, mint amilyen, vagy el van szállva magától, vagy nem tud másokat tolerálni, önző, vagy rosszindulatú. Ha ilyesmi megjelent az osztályban, akkor azt Eszter igyekezett csírájában elfojtani. Mindent, ami egy kicsit is rossz emberi tulajdonság. Közben mindig mindenkinek a pártját fogta. Ha rosszindulatot érzett valami mögött, akkor hiába volt az embernek igaza a másikkal szemben, csak azért is azt állította meg, akinek igaza volt, ha rosszindulattal állította azt, amit állított. Nagyon fontos volt neki, hogy milyen stílusban beszélünk egymással, hogy ne bántsuk egymást.

► Végül is az egész szakmának az alapja az együttműködés. A gyakorlatok során sok új közösségbe kerültél bele. Nagyon meghatározónak tűnik, hogy te voltál a Nemzeti Színház A tanítónő című előadásának címszereplője. Hogy fogadtad ezt a lehetőséget egyáltalán, hogy jött az ötlet?

*SzCs:* Az ötlet úgy jött, hogy Schell Judit terhes lett. Kellett valaki, és Eszter szerette volna, ha én csinálom. Meghatározó valóban, olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is ebből fogom írni. Ez volt a legelső kőszínházi munkám. Hirtelen nagyon a mélyvízbe kerültem, de nagyon jó volt az egész. Rengeteget tanultam a próbafolyamat során, hatalmas tapasztalatszerzés volt elsőre, minden szempontból. Minden új volt: a társulat, a színház, a színpad, a szerep. Szép volt a próbafolyamat, vagy én szépnek éreztem, ahogy folyamatosan mentünk egyre beljebb és beljebb. Semmiféle görcs nem volt a munkában, annyira elengedtem magam alatta. Tudod, amikor már felteszed a kezed, mert akkora a feladat, hogy nem tudsz rajta idegeskedni vagy görcsölni. Akkora volt a nyomás, hogy lepergett rólam minden. Igazi, nyugis próbafolyamat volt, nagyon szerettem és az előadást is szeretem.

► Ebben a közösségi élmény talán kevésbé jött át, mint mondjuk a kőszegi Chioggiai csetepaté előadásban, ahol nézőként úgy tűnt, hogy egy totális örömközösség született meg – és egyáltalán nem belterjes volt, hanem roppant szórakoztató és színvonalas. Hogy kerültél abba a csapatba?

*SzCs:* Znamenák István hívott, akivel A tanítónőben ismertük meg egymást. Kérdezte, hogy mennék-e Kőszegre – mondtam: persze. Az egész hónapot ott töltöttem, talán összesen egyszer jöttem Pestre egy előadás miatt. Nagyon sokat voltunk együtt a próbák során. Szerintem az, hogy ez így megszületett, egyrészt a nyárnak is köszönhető, másrészt annak, ahogyan Znami vezet egy csapatot. Konkrétan olyan volt mint egy jó hangulatú tábor. Egy hatalmas közösség lettünk tulajdonképpen, ahol az, hogy színházat csinálhatunk, hogy próbálhatunk, már csak hab volt a tortán. Ráadásul komédiát, ráadásul olasz komédiát csináltunk. Sajnálom, hogy sokszor esett az eső – nyolcszor volt kitűzve az előadás, de háromszor nem tudtuk befejezni. Ehhez fűződik az egy korábban soha nem tapasztalt, brutális érzés is. Játszottam, játszottam, már nem is lehetett hallani, mit beszélünk, mert annyira esett az eső. Egyszer csak észrevettem, hogy bejött a rendező és integetett, hogy állj. Leállította az előadást. Ott álltam a színpadon, hirtelen civillé válva, mintha teljesen meztelen lettem volna, és elszégyellve magam eloldalogtam a takarásba. Nagyon rossz volt, egyik pillanatról a másikra Szilágyi Csenge lettem, aki nem tudja eljátszani a szerepét, nem pedig Checca. Nagyon furcsa volt megélni ezt.

► A Bárkában pedig a Vasárnap 16:48 című előadásban játszottál – abban ez a félig bent, félig kint lét, az ebből adódó reflektáltság is erős közösséget jelez. Oda hogy kerültél?

*SzCs:* Tavaly májusra tervezték a bemutatót, csak nem volt rá pénz. De Seress Zoltán, a Bárka igazgatója megígérte, hogy bemutatják, és állta a szavát. Elvileg én a Bárkában lettem volna gyakorlaton, amiből negyedikben végül is nem lett semmi, mert minden produkciót lemondtak, amiben szerepeltem volna, pénzhiány miatt. Végül két szerepátvételem volt, a Dogville és a Harminchárom változat Haydn koponyára című előadásokban vettem át Réti Adrienn szerepeit. Az utóbbi kifutott decemberben, így maradt havi egy előadás, amiben a színházi gyakorlatomat töltöttem. A Vasárnap 16:48-ra ezután Seress Zoltán kért fel.

► Mi a következő munka?

*SzCs:* Az Anna Karenina lesz a Bárkában, amit januártól márciusig próbálunk, illetve a Fischer Iván vezényelte A kékszakállú herceg várában ismét közreműködők leszünk – megyünk vele Toulouse-ba és Bécsbe.

► Ha te választhatnál színházat – és most nem egy konkrét színházra gondolok –, ahol szívesen dolgoznál, akkor az milyen lenne? Milyen társulat lenne, ahová szívesen mennél?

*SzCs:* Ilyenkor mindenki azt válaszolja, hogy oda mennék, ahol szükség van rám, ahol feladatot kapok. De nekem az a fontos, hogy olyan emberek legyenek ott, akikre szakmailag úgy fel tudok nézni, hogy meg akarjak nekik felelni, legyen előttem egy kihívás, bizonyítani akarjak nekik és ezáltal magamnak is – akármilyen szerepben. Amikor bekerül az ember egy helyre, mindig ott van a görcs, hogy meg tudja mutatni magát, hogy ameddig nem csinál valami jót, addig kívülállónak érzi magát. Ha egyszer csak próbál valami jót, utána mindenki máshogy néz rá. Beszélgethetsz akármennyit a büfében, lehetsz rossz vagy jó ember, akkor is az fog meghatározni egy színházi közösségben, hogy mit csinálsz a színpadon. Az alapján fognak megítélni, hogy ott hogy viselkedsz másokkal, mit teljesítesz.

► Tehát egy olyan közösség lenne a fontos, ahol meg tudod mutatni, hogy mit tudsz?

*SzCs:* Nem így mondanám. Hiszen mindenki meg akarja mutatni, hogy mit tud.

► Ebben te biztos vagy...?

*SzCs:* Szerintem igen. Mindenki mindig a legjobb akar lenni, mindenki arra vágyik, hogy azt mondják neki: ő játszott ma este a legjobban. Az is fontos, hogy szakmailag olyan emberek legyenek körülöttem, akiktől még tanulhatok. Hogy úgy érezzem, hogy olyan közösségbe kerültem, ahol általuk tovább szívhatom magamba a tudást, hogy kihasználhassam őket úgy, hogy tanulok tőlük – mintha az egyetemem folytatása lenne az első színházam. Persze, mindenhol megtalálja az ember azt, akitől még tanulhat, de hogy tényleg ilyen emberek legyenek körülöttem. Ez a legfontosabb – meg, hogy jó közösség legyen.

► Nem keresett meg még senki?

*SzCs:* Nem. Ki tudja mi lesz... Ha ez a helyzet nem változik, akkor elmegyek cipőt árulni.

► A szüleid hogyan viszonyulnak ahhoz, amit csinálsz? Csodabogár vagy, vagy természetesnek tekintik?

*SzCs:* Az ehhez való viszonyuk mostanra már átcsapott sajnálatba... Elsőben és másodikban még nagyon örültek, aztán lassan kiderült, hogy milyen bizonytalan ez a pálya és most ötödévre már egyenesen sajnálnak. Különösen, amikor szombat este fél 11-kor is bemegyek az egyetemre. Meg persze nagyon féltenek, hogy mi lesz velem.

► Te félted magad?

*SzCs:* Nem magamat féltem, hanem a színházat. Hogy mi lesz vele, hogy kinek kell. Lehet, hogy haldoklik – bízom abban, hogy nem, de sajnos vannak erre utaló jelek. Láttam szinte teljesen üres nézőtereket. Nem tudom, kik akarnak mostanában színházba járni. Fura. Annyi minden más dolog van a világban – de van, aki csak így tudja elfelejteni a világot. Én kétféleképpen tudok gondolkodni a színészetről: az egyik, hogy én csinálom a lehető legfeleslegesebb dolgot a világon – ott az orvos, a mérnök, a jogász, akik a társadalom számára hasznos dolgokat csinálnak, ehhez képest én a leghaszontalanabbat. A másik véglete ennek a gondolatnak, hogy az én munkámnál fontosabb nincsen, mert fontos, hogy az ember esténként kapjon valamit: illúziót, élményt, ami által kiszippantódik egy másik világba, egy vákuum keletkezik, amiben elfelejti saját problémáit, nevethet, sírhat, elgondolkozhat. Életeket változtathat meg egy színházi előadás – persze nagyon nagy távlatokban beszélek most. De ez a kettő van bennem, amikor a színészetről gondolkodom.

► Sokan gondolják az első verziót – de azt hiszem ők is csodálkoznának, ha egyszer csak mindez tényleg kiszippantódna a világból. Unalmas lenne. Akkor nincs B terv?

*SzCs:* Ha meglesz a jogsim, akkor majd taxizom... Nem, nincs! Szerinted mi legyen a B tervem? Engem rögtön felvettek, nincs másik diplomám, az egyetem mellett nem is fért bele semmi más. Kicsit úgy érzem, ha komolyan gondolnék egy B terven, az olyan lenne, mintha megcsalnád a szerelmedet. De még félig bent vagyok az egyetemen. Csak jövőre dől el a sorsom.

|{background:#ddd}. A sorozatot januárban folytatjuk. A következő részben: *Kosik Anita* |

_Végzős színészek 2013:_

1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik