A nyitóelőadás a Kórház-Bakony A fesztivál során időrendben fogunk haladni, tehát ez a legrégebbi darab a társulat repertoárján. Kelemen Orsolya kritikus ennek megfelelően múltidézéssel kezdi az előadás utáni beszélgetést, és Pintér Bélát a kezdetekről kérdezi. Pintér fölidézi a gyökereket: az Arvisurát, Goda Gábort, Gaál Erzsit és a Picaro Műhelyt. Akkoriban sok színész megpróbálkozott a rendezéssel – mondja, – így hát gondolta, ő is összehoz egy produkciót. Ez volt a Népi rablét 1998-ban, majd ennek folytatásaként, egy évvel később született meg a Kórház-Bakony. Az előadás azt a pillanatot tágítja ki, amikor egy hozzátartozó bemegy a kórházba átvenni elhunyt szerettének csomagját. A saját édesapja elvesztésének élményéből született előadás témájával kapcsolatban Pintér egyik kedvenc szerzőét, Hamvas Bélát idézi: „Életében legalább egyszer az angyallal minden ember találkozik.”
14 év alatt nem változott semmi. Mármint a magyar egészségügyben – konstatálja a kritikus és Pintér. Az előadás ma is kétségtelenül aktuális, és csak néhány helyen kellett apróságokat változtatni benne. Fax helyett e-mail, Andrej Gromiko helyett Putyin került a szövegkönyvbe, a színészek elektromos cigit szívnak, és a Csak a jók mennek el című búcsúslágert Alex Tamás helyett ma Fásy Ádám énekli. Ami örök és ma is érthető, az Fidel Castro effektszerű megjelenése, illetve a szülők elvesztésének fájdalmas témája.
Kelemen Orsolya hangsúlyozza, hogy a Kórház-Bakony egy egész sorozat kezdete. Felhívja a közönség figyelmét bizonyos motívumokra, melyek rendszeresen visszaköszönnek Pintér Béla munkáiban. Az előadásokban sokszor találkozhatunk a népi kultúra különböző motívumaival (népzene, néptánc, dialektusok) illetve többször használt dramaturgiai elem az álom. Pintér célja kezdetben az volt, hogy az autentikus és a giccs találkozzon a színpadon, majd elmondja, hogy nagyon szereti az álom keltette hatást is. Azt is megtudjuk, hogy a Kórház-Bakonyhoz köthető Pintér Béla írói működésének kezdete is. A próbákon a színészek eleinte improvizáltak a különböző helyzetekre, majd amikor Pintér látta, hogy ha ez így megy tovább, az nagyon jó, de előadás nem lesz belőle, akkor hazament és egy éjszaka alatt megírta az első jelenetet.
A Szkéné kávézójának falán egy nagy idővonal sorakoztatja fel az elmúlt 15 év előadásait. Pintér Béla ahogy végignéz rajta, megállapítja, hogy míg a kezdetekkor jobban törekedett valamiféle totális színházi hatásra, ma már inkább szövegcentrikusak az előadásai. Míg régebben a zene, a tánc, a képi világ is erős kiindulópontként szolgált, az utóbbi években a dráma megírása áll az alkotófolyamat középpontjában. Szerinte ilyen hosszú távon nyilvánvalóan letisztul egy alkotó munkássága, ami formai egyszerűsödést is von maga után.
A Kritikus Órán természetesen nézők is kérdezhettek – és kérdeztek is. Valaki arra volt kíváncsi, hogy miért nem játsszák mind a tizenkilenc előadást. Pintér elmondta, hogy szerinte a Népi rablét felett elmúlt az idő, az Öl, butít kevésbé sikerült, a Párhuzamos órát pedig azért nem veszik már elő, mert sem ők, sem a nézők nem szerették. Hogy melyik a kedvenc előadása, arra nagyon diplomatikusan azt feleli: mindig a „legfiatalabb”. A külföldi vendégjátékokról az meséli, hogy mindenhol jól fogadták őket, de például a Parasztoperán érthető okokból többet nevetnek Pilsenben vagy Ljubjanában mint Stuttgartban.
Pintér Béla színházról való gondolkodása állítása szerint nem változott. Állandóan az új darab feladata lebeg a szeme előtt. Nézői kérdésre kiderül: már alakul az új téma. Pintér megosztja a közönséggel a fejében lévő darabkezdeményt: egy köztiszteletben álló idősödő férfi problematikájával szeretne foglalkozni. Talán egy politikusról lesz szó, és az ő konfliktusoktól terhelt kapcsolatairól az anyjával, a fiával és fiatal szeretőjével. Bemutató persze majd csak jövő ősszel.
A kérdésre, hogy mit csinálna ma másképp, Pintér Béla nem tud válaszolni. „Nem kell mindig változtatni – mondja. – Szóval, jó ez így szerintem.” A közönség szerint is – tapsolják.
_(2013. december 7.)_