Közösségben élünk, ami változik, kezdte az értékelést Anja Quickert. Mint mondja, volt egy konferencián, amelyen Schilling Árpád és Mundruczó Kornél is beszélt a Németország és Magyarország közötti nagy különbségekről, ami leginkább a politikai hatás tekintetében érzékelhető, amit a színházakra gyakorol a hatalom. Most a Heinrich Böll Alapítvány december 8-ára szervezett berlini nemzetközi konferenciájára készül, amelynek címe: Whatever happened to the Hungarian Theatre? A konferencián felszólal többek között Vidnyánszky Attila, Schilling Árpád és L. Simon László.
|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *Anja Quickert* dramaturg, újságíró, szerkesztő. 1970-ben született, ma Berlinben él. Színháztudományt, germanisztikát és politológiát tanult Varsóban, Bolognában és Berlinben. 2001 óta dolgozik a Theater heute című színházi folyóiratnál. Dramaturgként a Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz színház különböző projektjeinek munkatársa, 2004-től részt vesz az Internationale Heiner Müller Gesellschaft koncepciójának kialakításában. Több szakkönyv szerkesztője és szerzője. |
Arra a kérdésre, hogy veszélyesnek látja-e a magyarországi helyzetet a kultúrpolitika tekintetében, azt mondja, még csak most próbálja körvonalazni, hogy mi zajlik nálunk. Ő is a médiából és a konferenciákról tudja, hogy milyen ellentmondásos, az európai értékekkel nehezen összeegyeztethető dolgok történnek a magyar kultúrpolitikában, de hozzáteszi: nagyon nehéz belehelyeznie magát abba a kontextusba, amin keresztül a magyarországi szakemberek a magyar helyzetről beszélnek.
Úgy látja, az olyan dokumentarista igényű előadások, mint a Krétakör Korrupciója – amelyet nem tart hibátlan alkotásnak, de egy az egyben mutatja meg például a média cenzúratechnikáját –, azért értékelődnek fel nálunk, mert a színház olyan fórummá válik, amit a média egyéb felületein nehéz létrehozni. Bár azt is nehezen tudja értelmezni, hogy ha ilyen alkotások születhetnek, és van tényfeltáró újságírás, akkor mennyiben tekinthető erős cenzornak az állam.
Arra a felvetésre, hogy a tényfeltáró újságírás egyébként nem nagyon van, nem jut rá pénz, Quickert jelzi: ezzel ma már Németországban sincsenek másképpen, sőt, neki sem fizetnek azért, hogy a magyar helyzetet kutassa.
Az újságíró elszalasztott lehetőségnek tartja, hogy a felkínált agóra-helyzettel a Korrupció végül nem kezd semmit, és a végével bezárja az előadást a jelenlévők előtt. Ő is kitér arra hogy a három lezárás sok, és hogy az ördögpatás befejezés színvonalában alatta van az előadás egészének. Viszont nagyon informatívnak találta a produkciót a jelenlegi politikai helyzetet illetően. Úgy gondolja, az előadás témája, dokumentarista igényű formája sokat elárul az egész társadalomról is, és ez beszédesebb számára, mint amit a konferenciákon vagy a médiában hall. A Korrupcióval kapcsolatban még megemlíti, hogy Németországban a dokumentarista színház egy teljesen általános színházi forma ma már, ezért számára teljesen hétköznapi volt az előadás hangvétele és formája.
Kitér arra is, hogy Pintér Béla a Titkaink című előadásban világosabban és bonyolultabban húz párhuzamot az elmúlt rendszer és a jelenleg regnáló között, mint a Korrupció. Pintér darabját a KDF-válogatás csúcspontjának tartja. (A fesztivállal kapcsolatban megjegyzi, hogy igen nehéz technikai körülményei voltak a tolmácsolásnak, ami nagyon megnehezítette az előadások befogadását.)
Quickert érdekesnek találta, ahogyan a folklórt használja az előadás, ami ez esetben művészi formává emelkedik, és alkalmassá válik arra, hogy a kommunista éráról és a politikáról általánosságban is tudjon beszélni, és ezalatt analóggá váljon a jelennel. Nehéz és összetett morális problémákról – úgy mint a pedofília és a politikai immoralitás – beszél nagyon egyszerű és érthető formában – emeli ki.
Az ügynökkérdésről szólva elmondta: az NDK-ban ez szintén társadalmi problémaként volt jelen, ami ma Németországban úgy jelenik meg, hogy míg a fejlettebb, és a problémában nem érintett nyugati országrész elvárja, hogy az ügynökkérdésben tiszta legyen minden az ország keleti részén – és ennek megfelelően a dokumentumok hozzáférhetőek is a helyzet tisztázásához –, addig keleten ez gazdasági, politika és személyes feszültségekhez vezet és konfliktusokat generál. Valódi nehézséget okoz a probléma kezelése, és szociális feszültségekhez is vezet. Éppen ezért tudott az előadással menni, mert teljesen átélhető volt neki a problémafelvetés.
A Békeidővel kapcsolatban megemlíti, hogy nem nagyon tudta követni a történetet, így azt sem, hogy a forma hogyan kapcsolódik a tartalomhoz, amit nagyon történelem- és helyspecifikusnak tart. Látja, hogy minden pillanatban színházilag kitalált előadásról van szó, de nem tudott vele menni, ahogy a karakterekkel sem, akik számára nem voltak annyira ismerősök, mint amennyire itt helyben azok. Az eldorado.com című előadás revelatívabb élmény volt számára, mert az előadás úgy tudott beszélni Budapestről, ami egy berlini számára is megfogható. Tetszett neki a problémafelvetés, amely rokon volt a Mátrixszal: hogy minden rendszer megváltoztatható.
A politika és színház viszonyát boncolgató beszélgetésre reflektálva, amely végül inkább a kritika és színház viszonyáról szólt, elmondta, hogy nem érzi ezt magyar problémának, és ezt a beszélgetést ugyanebben formában meg lehetett volna rendezni Németországban is, ahol ugyancsak folyamatos kérdés a kritika és a színház, a művészet és a néző viszonya. Ahogy mondja, a művészet csupán reflexió, ami soha sem egy az egybeni leképezése a valóságnak.
A nagy füzet kapcsán elmondja, hogy nagyon szerette a szöveget, de nem látta tisztán az ugyancsak nagyon erős fizikai színházi forma és a szöveg közötti kapcsolatot, így ő ezt az előadást elsősorban formalistának találta. Az erőszakot gyönyörű képekkel illusztrálta, de úgy találta, az alkotók nem jelezték, miért ezt a formát választották, így ő ezt manírnak tudta értelmezni, és így nem talált semmi újítót az előadásban – de ehhez hozzátatozik, hogy Németországban a fizikai színházi forma magas színvonalú használata is hosszú évek óta általános jelenség.
A szabadkai társulat Az ember komédiája című előadásával kapcsolatban elsősorban azt tartja fontosnak kiemelni, hogy – ugyancsak reflektálva az egyik kerekasztal-beszélgetésre is, amely a generációk kapcsolatát próbálta feltérképezni a magyar színházi szakmában – nem érez különbséget a fizikai színház terén a generációk között. Az előadás nem tudott hozzá szólni, nem érezte benne a rendezői elvet, és nem találta meg a színházi tartalmat a gondosan komponált színpadi képek mögött. Mindemellett kiemeli, hogy ez is nagyon magyar történet, ezért is lehet, hogy nem szólt hozzá az előadás, de a fizikai színház nyelvét alapvetően érdekesnek találja, mert általában izgalmas az erre a nyelvre transzformálása egy adott tartalomnak, és ez sokkal inkább leköti, mint a beszélő fejek színháza. De nagyon hiányolta a kontextust, amin belül értelmezhetné a látottakat.
A Budapest Bábszínház Semmi című előadását egyszerűen summázza: minden tekintetben – színészileg, a bábok kidolgozottsága, a művészi forma és a darab tekintetében is – nagyon jó előadás volt.
Megjegyzi, hogy bár ez drámafesztivál, a fókusz most nem a kortárs drámákon, hanem az alkotókon volt, és még csak nem is a fiatal alkotókon, mert Horváth Csaba és Pintér Béla sem tekinthető már fiatal alkotónak. Ennek ellenére az előadásokat érdekesnek találta, és sok benyomást kapott a magyar színházról, amit majd a repülőn kezd el általában véve is átgondolni. Sűrű volt a Kortárs Drámafesztivál programja, és le kell ülepednie az élményeknek – tette hozzá Anja Quickert.
