A kötelező körök: bemutatója volt a társulatnak; nem, nem változott lényegében semmit az előadás a bemutató óta, sőt, a színészek és a zenészek is ugyanazok; erősen jelen van a folklór hatása az előadásban, és ennek a tehetséges használata erősít az előadás konstrukcióján; igen, személyes kapcsolata is van a történethez Pintér Bélának, mint egy alkotó embernek általában. Pintér Béla társulatvezető-író-rendező-színésszel és Darvas Bence zeneszerzővel beszélgetett a társulat talán leginkább kultikussá váló előadásáról, a Parasztoperáról Dömötör Adrienne kritikus.

Bár nem az egyetlen, de minden bizonnyal a legtöbbször feldolgozott Pintér Béla-darab a Parasztopera. A beszélgetés innen kezdődik, miután megtudjuk, hogy a társulat tagjai szoktak egymással még ennyi év után is beszélgetni, és ez mindenképpen jó hír. A Kaposvári Egyetemen és Pécsen is Mohácsi János rendezte meg a darabot – mint Pintér Bélától megtudjuk, Mohácsi fontosnak tartotta, hogy kiderüljön: Pintér Béla-darabokat nem csak a Pintér Béla és Társulata tud (jól) játszani –, ezen kívül Szikszai Rémusz rendezésében a temesvári magyar társulat előadása kerül elő pár szó erejéig. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előadását nem látták az alkotók, úgyhogy arról nem esik több szó, az Operettszínház bátor vállalása pedig hálásan elfelejtődik (kritikánk hamarosan). Pintér viccesen hozzáteszi, hogy „azért még mindig a miénk a legjobb”, és ezzel - pláne jubileum alkalmával – aligha vitatkozna bárki.

Ezután engem is meglep, amikor Pintér arra a moderátori megállapításra, hogy az átütő kritikai sikert a Parasztoperával érte el a társulat, a rendező egy felsorolással reagál, amiből kiderül, hogy A sehova kapuja és a Népi rablét is a legjobb alternatív előadás volt az adott évben a Színházi Kritikusok Céhe szerint – sőt, előbbivel az Alternatív Színházi Szemlén is nyertek díjat –, és a Parasztopera annyiban volt ilyen szempontból kiemelt helyzetben, hogy nem csak a legjobb alternatív előadás kategóriában nyert, hanem a legjobb színházi zenéért különdíjat is kapott, amit nem nagyon szoktak volt alternatív társulatoknak odaítélni. A kritikus megállapításának második felében a Pintér Béla és Társulata B-közepének kialakulását is innen datálja, amire reagálva végül is a beszélgetők megegyeznek abban, hogy ez egy folyamatosan bővülő kör, és ebben most már az Átrium Film-Színház is szerepet játszik, ahol sok olyan néző találkozik a társulattal, aki a Szkéné Színházat esetleg még hírből sem ismeri.

A darab keletkezéstörténetét a szerzőpáros a részleteit tekintve bizonytalanul, de a nagy egészben egyetértve idézik fel: ami egész biztos, hogy ketten ültek együtt egy zongora előtt. De azt is megtudjuk, hogy Pintér kitartóan konkrét zenei világokat és dalokat szállított a zeneszerzőnek, aki ennek megfelelően használta a barokk muzsika elemeit, az amerikai countryt és a magyar népzenét, ahol pedig nem jött ki a prozódia vagy úgy látták jónak, a szövegen is kurtítottak/változtattak. Ezzel kapcsolatban megemlítik, hogy a legizzasztóbb rész Tündérke és a cowboy találkozása volt, ahonnan elég sok szöveg kihullott végül.

Dömötör Adrienne ezután egy dramaturgiai kérdőjelet szeretne tisztába tenni, miszerint az idősebb fiú anyajegye alapján felismerik-e a szüleik rég nem látott fiukat, amire egyértelmű nemleges válasz érkezik, hiszen az megölné a szülők teljes drámáját, de a kérdésfelvetésből kiderül, hogy ezt az egész anyajegyes témát a Mohácsi testvérek (a már említetten kívül a dramaturgtárs Mohácsi István) ki is húzták, mert nem tartották életszerűnek, hogy erről nem ismerik fel a szülők a gyereket. Egyébként Pintér kétségtelen sikernek értékeli, hogy az átiratairól híres Mohácsi testvérek szinte teljesen érintetlenül hagyták a konstrukciót, és a legnagyobb változást Kovács Márton zenei vezetése jelentette, amely oratorikusabb irányba terelte a zenei világot.

Ami a Parasztopera cselekményét illeti, megtudjuk, hogy a történet nemcsak a magyar kultúrában van jelen – a rendező a Pintér-nagymamától hallotta többször az alapsztorit –, mert például Camus is feldolgozta ezt a történetet, és amikor Lengyelországban játszották a darabot, a lengyelek magától értetődőnek tartották, hogy ez egy echte lengyel elbeszélés. Maradjuk annyiban, hogy az is megérne egy misét, hogy ebből a történetből hogyan lett összeurópai népmese, mindenesetre ez is jól jelzi, hogy az előadás zsigeri dolgokat pedzeget, amely zsigeri dolgok felvetésére a mai KO során nem születik kísérlet. Így a Parasztoperáról, mint tartalmi egységről nem esik szó, pedig egészen biztos, hogy ennek legalább annyi része van az évtizedes karrierben, mint a formának. De erről talán majd máskor. A mai beszélgetés a KO kis színes rovatának különkiadása volt.

_(2013. december 9.)_