A Sütemények Királynőjét követő Kritikus Órán egy pillanat alatt benne vagyunk a kulisszák sűrűjében: nézői kérdésre Pintér Béla zavartalan őszinteséggel fejti ki, hogy mind közül ez az előadás, ami leginkább önéletrajzi ihletésű. Igaz többről van itt szó, mint ihletés, mert ebben az előadásban minden és mindenki személyes élmény, és a produkció ismeretében ez meglehetősen súlyos állítás. Úgyhogy aki nem sietett előadás után, az egy pörgős, érdekes és valóban exkluzív beszélgetésen vehetett részt.
Ez a személyesség érdekesen viszonyul a beszélgetést vezető Tarján Tamás formára, dramaturgiára, figurákra és egyéb művésztechnikai kérdésekre fókuszáló kérdésfelvetéseihez, de ez a két irály szerencsésen nem oltja ki egymást, noha nem is találkoznak könnyen. Tarján minden mondata összeszedett, nyomdakész kritikai és esztétikai megállapítás, amikkel azonban igazán nem könnyen ragadható meg egy olyan zsigeri élmény, mint A Sütemények Királynője, de a beszélgetés megszületik és elindul – talán épp ezen különböző megközelítés közötti feszültségből táplálkozva.
A felvezetőben én is meg vagyok említve. Mert tízest adtam az előadásra Ma is azt adnék. És csak azért adnék tízest, mert itt véget ér a skálánk. De ettől az előadástól a 10+ fokozatot sem sajnálnám, ha lenne.
A konkrét önéletrajzi motívumokon túl (ezeket így summáznám Pintér szavait használva: „Vannak szép emlékeim is a gyerekkoromból” – és ez az is az előadás fényében mindent elmond) megtudjuk, hogy A Sütemények Királynője tulajdonképpen a Gyévuska nagy stábot megmozgató, a társulat korábbi munkájukhoz képest témájában is és kivitelezésében is grandiózus vállalkozásának kontrapunkjaként jött létre: intim, személyes, hétköznapi történetet akartak csinálni kis térben, kevesebb embernek. Mint Pintér Béla mondja, ezt a felvázolt alaphelyzetet érezte az életéből olyan drámailag is jól működő alapanyagnak, amit ilyen módon érdemes feldolgozni, az életmotívumokat pedig egy színházi ember természetes portékájának tartja.
Kedves momentuma a beszélgetésnek, amikor Tarján egy kritikushoz illően elemzi a citera-motívumot, mint az előadásban fontos szerepet játszó népiesség egyik fő alkotóelemét, illetve a posztmodern, szürreálisba hajló dramaturgia hatásmechanizmusának egyik fő letéteményesét, mire Pintér elmondja, hogy azért van benne citera, mert a nagyapja citerázott. Banális dolognak tűnik ez így, pedig a művészet gyakran zsigeri, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy A Sütemények Királynője létrehozásában ez nagy szerepet játszott. „Ne magyarázz mindent életrajzzal” – szól a moderátori igény, „De hát ha egyszer így van” – így a válasz, de a liturgia és az előadás formája közötti kapcsolatból azért megtudunk annál többet is, hogy Pintérnek sokat kellett templomba járnia. Ezt az egész történetet ugyanis egyfajta rituális szeánsznak képzelte el, amiben az apa alkoholgőzös kitörései nem különleges események, hanem a hétköznapi élet rituális mozzanatai, ehhez pedig illik a liturgia. Minden szürreálisnak nevezhető irány pedig következik a főszereplő, Erika nézőpontjából, aki kénytelen a vonalas apa és a vallásos anya világképét valahogy szinkronba hozni. Mint megtudjuk, a díszlet ötlete is ezen gondolat mentén született, amely egy edinburghi fesztiválon látott Oleg Zsukovszkij-díszletötlet adaptálása volt – aki például a Mesés férfiak szárnyakkal című Vidnyánszky-rendezésben is láthatóan jól bánt a forgószínpaddal.
Tarján felveti, hogy ez a történet számára nem is 1984-es, inkább '74-es, rendes Kádár-kori történet, amire Pintér elmondja, hogy ők igazából nem is akartak kórképet adni semmilyen korról, egyszerűen csak így alakult végül.
Hogy valami nagyon érzékeny és erős pontot talált meg a társulat, jól jelzi Pintér anekdotája, miszerint egy zártkörű előadásra állami gondozott gyerekeket hoztak el, ráadásul nem is idősebbeket, és amikor az agresszor apa elkezdett inni, akkor négyesével-ötösével szaladtak ki a gyerekek zokogva a nézőtérről. Aztán a zenei asszociációkra való kitérés, a társulat alkotómunkájára utaló és néhány általános kérdés után (pl. melyik a legkedvesebb darabja Pintérnek a repertoárból), amelyek eddig is gyakran előjöttek a beszélgetéseken, fontos és egyértelmű mondattal zárul a beszélgetés egy nézői felvetésre reagálva: „Mindegyik Pintér-darabot bárhol el lehetne játszani”.
Nem csak lehet, kell is.
_(2013. december 12.)_
