„Kicsit mintha csoda történne, a franciacirkusz társulat előadásában embertornyok magasodnak és omlanak újra össze. Az előadók egymás vállára másznak és onnan rugaszkodnak el, repülnek a levegőbe. A felkapaszkodott emberek egy pillanatra óriásokká válnak, torony alakzatba rendeződnek, majd megadják magukat a gravitációnak és egy tökéletes ugrással máris ismét a földön állnak.” (Lyn Gardner, theguardian.com)

Ámulatba ejtő alakzatok rajzolódnak ki a 17 vakmerő akrobata előadásából. Borostás férfiak igazi francia könnyedséggel emelgetnek piros pörgős szoknyás lányokat, miközben a tangóharmonikából felcsendülő dallamok egy francia kisváros főterére repítik a nézőket. Az artisták Lomme nevű helységből származnak és az előadást az ottani utcák, az utcai mozgások megfigyelései ihlették.

Az akrobaták beleolvadtak a tömegbe, felvették annak ritmusát és lüktetését, összekeveredtek a mellettük elhaladókkal, majd az átélt élményeket cirkuszi mutatványokba sűrítették.

A Le Grand C előadás artistái között francia, spanyol, német és izlandi származású művészek is vannak. Európa különböző neves cirkusz iskoláiban tanultak, többek között a National Center of Circus Arts-ban, a National Circus School in Brussels-ben vagy a National Circus School of Châtellerault-ban.

Le Grand C című előadásuk elsősorban a gravitáció legyőzésével operál. Kellékeik csupán egy fatuskó és egy billenőhinta, mindkettőt arra használják, hogy minél messzebbre jussanak a földtől. Ezen kívül csakis egymás végtagjaira számíthatnak: „Lábikrák, vállak, csípők, fejek és kezek. Számukra a másik minden egyes testrésze a mászás egy lehetséges pontját jelenti. Az előadást nézve rá kell jönnünk, hogy állni nem feltétlenül azt jelenti, hogy a lábadon állsz. Csapatmunkával minden lehetséges” - írja róluk Melanie Deziel, a postandcourier kritikusa.

Le Grand C

Az elképesztő magasságokba tornyosuló, egymás vállára építkező emberhegyek, a torony tetejéről duplaszaltóval földet érő akrobaták a kápráztató látvány mellett a hangyajellegű mikro-társadalmat is megjelenítik. Átlagos emberek válnak igazi óriásokká egy-egy pillanatra, míg meg nem inog az embertorony.

Szintén a postandcourier kritikusa írja az előadásról: „A nézők feszültsége annál érzékelhetőbbé vált, minél feljebb kapaszkodtak az artisták egymás vállán. A közönség egyre hevesebben vette a levegőt és érezhetően tapsolni szerettek volna elragadtatásukban, de olyan kényesnek tűnt a fokozatosan felépülő torony egyensúlya, hogy nem merték megzavarni őket. Az artisták arcán azonban nyoma sem volt félelemnek, feszült koncentrációnak, sokknak vagy elégedettségnek, csak szemöldökük felhúzása árulkodott olykor egy percnyi izgalomról.”