Ennek elsődleges oka, hogy az irónia nem elég éles, a sztárság kigúnyolása erőtlen, néhány poénon kívül pedig nem sikerül megteremtenie az előadásnak sem önmaga paródiáját. Mert Bozsik Yvette Társulata, és nyilván maga a koreográfus is, amit eddigi útjukon maguk mögött tudhatnak az önmagáért beszél, de hogy mi inspirálta az alkotógárdát arra, hogy az öndefiníciót nagyrészt sokkal inkább szavakban, és csak jóval kisebbrészt tettekben, a saját nyelvükön fogalmazzák meg, az már kérdéses. Az Elek Ferenc által kivetítőn játszott Bozsik-paródia az egyértelmű szándék (és Elek remek allűrös balerinája) ellenére is személytelen marad, ahogy az összes táncos, és maga a rendező is.
A koreográfiák részletekben értelmezhetőek, és alapvetően ha nem a társulat tagjai beszélnek magukról, akkor jellemzően a szexualitás köré csoportosulnak, de ezek sem tudnak a jeleneteken belül érdekfeszítő ívet befutni, ráadásul gyakran az önismétlés csapdájába esnek, nem lépve túl az általánosságokon, közhelyeken. Pedig szervező elvnek remek lehetett volna akár a válságnarratíva, akár a vakként táncelőadásban a Lélektánc után ismét fellépő Barkó Tamás reflexiója és jelenléte. Leginkább azért nem, mert ezek a részletek nem kommunikálnak egymással, így az életműn kívül kontextus nélkül állnak egy olyan térben, amit csak valamilyen szándék vesz körül. Önirónia? Gúny? Összekacsintás? Keresztmetszet? Öndefiníció? Összegzés? Tréfa?
A társulati retrospektívhez, úgy tűnik, még túl korán van.