Az Anyám orra intenzív 80 percét pergő társalgás követte. Pintér Bélával és Enyedi Évával Karsai György színikritikus beszélgetett.
Először némi színháztörténet: a bemutató 2005-ben volt; a produkció több fontos díjat is kapott. Terének elrendezése – az amfiteátrumszerű nézőtér és a mélyben a forgószínpad – nyilvánvalóvá tette, hogy kapcsolódni kívánt az előző évben bemutatott A sütemények királynőjéhez A különös tér mindkét előadásban szinte beszippantotta a nézőt, és az Anyám orrában ahhoz is hozzásegített, hogy együttes rálátásunk legyen a földi, az alvilági, és a groteszk vonásokat viselő mennyei szférára.
Azután elérkezünk a mához: ahogy előzőleg mindannyian szembesültünk vele, ez az érdekes nézőtér az idők során hagyományos széksorokra cserélődött. Pintér Bélától megtudjuk, a változtatásra pusztán gyakorlati okok miatt került sor: ahogy bővült a repertoár, és havonta egyre többször kellett átszerelni a díszletet, szinte lehetetlenné vált a kétszer három-négy órát igénylő munka beiktatása. De közrejátszott az az örvendetes körülmény is, hogy egyre több néző szerette volna látni az előadást, a korábbi nézőtérre viszont jóval kevesebben fértek be.
Karsai György ezután rátér a játék meghatározó színpadi elemeire, amelyek a maguk módján ugyanúgy történetet mesélnek, mint a szavak. A félhomály, a szereplőknek mindig csak egyes csoportjait kiemelő fények játéka ugyanazt a fenyegető sejtelmességet közvetíti, mint az előadás zenei és néptáncos rétege. Az álom-az-álomban dramaturgia természetes kísérője a balladisztikus sötétség – teszi hozzá Pintér Béla –, és a mindenkori moral insanityk világának otthonos közege. (Moral insanity – eredetileg ez lett volna egyébként az előadás címe, de aztán jobb ötletnek tűnt inkább azt a mozzanatot kiemelni, amikor a végtelenül romlott főszereplő még kap rá egy esélyt, hogy visszaforduljon a megkezdett útról.)
Az álomdramaturgiával kapcsolatban a moderátor szóba hozza, hogy az előadást idézetek és önidézetek tömege szövi át. Enyedi Éva a Kórház-Bakonnyal való motivikus párhuzamokat sorolja, majd a cselekménykezelés és előadásmód közös vonásairól is beszél. Az álom jelenléte nagy színpadi szabadságot ad írónak és színésznek, mondja Pintér Béla, elárulva, hogy bár Buñuel bűvöletében fordult először ehhez az írói eszközhöz, azok a határpontok mindig is izgatták, amikor egy történet szereplői hirtelen egy másik történetbe csöppennek, és a szereplők egy másik figura életét kezdik el élni. Karsai György megjegyzi, hogy az egymásba épülő álmok sorozata teremt lehetőséget arra is, hogy az előadás mindig felvessen, majd elvessen egy-egy stílust, illetve egymásra kopírozza a különböző stílusrétegeket.
Telitalálat, ahogy a zárójelenetben az egyik szereplő tévedésből a Szentivánéji álom befejező sorait olvassa fel – az esküvői köszöntőnek szánt LXXV. szonett helyett. (Bár a beszélgetés erre külön nem tér ki, tény, hogy az előadás tele van a Shakespeare-műből vett reminiszcenciákkal.) A zárójelenetnek az egész darab szempontjából is kiemelt jelentősége van: kiderül, hogy most érkeztünk el az ébrenlét valóságába, minden korábbi csak egyik álomból a másikba ébredés volt; visszafelé kell tehát értelmezni a történetet.
Nézői kérdés kapcsán szóba kerül még, miért éppen román–magyar közegben játszódik a darab. Pintér Béla elmondja, hogy elsősorban a moldvai népzenében rejlő fantasztikus és korábban ki nem használt lehetőségekre akart építeni, ami azután a közegét is magával hozta, súlyos kérdéseivel és humoros megnyilvánulásaival együtt. Külföldi vendégjátékaik alkalmával a nézők nagyon jól vették az ide vonatkozó poénokat is, és külön öröm volt, hogy Romániában sem történt ez másképp.
Zárásul a moderátor kiemeli Pintér Béla szerzői-rendezői színházának értékét, gazdagságát – majd megkérdezi, gondoltak-e valaha arra, hogy más rendezőt is meghívjanak a társulathoz. Egyértelmű _nem_ a válasz, és bekiabálások jelzik, hogy a nézők ilyesmiről nem is szeretnének hallani. Ezt a beszélgetőtársak végszónak tekintik.
Tartalmas este volt, köszönjük!
_(2013. december 14.)_
