A Korcsula után, mely a társulat nyolcadik bemutatója volt 2007-ben, most Nánay István kérdezte Pintér Bélát.

A beszélgetés elején komoly időrendi fejtegetésbe bonyolódott Nánay István és Pintér Béla, ami a Korcsula esetében lényeges, mivel ez az előadás sok fázison ment át, mire elérte mostani formáját. A társulat egy zágrábi fesztivál felkérésére készítette az előadást, a válogatóknak csupán annyi kikötésük volt, hogy horvát témájú legyen a darab. Így kapóra jött 2007 tavaszán Novák Eszter és Ascher Tamás felkérése, hogy Pintér tartson egy zenés kurzust az akkori színész osztályukban. Pintér Béla itt kezdett el először foglalkozni a Korcsula témájával, és ennek a munkának a tapasztalatait vitte tovább saját társulatába. A zágrábi fellépés júliusban, míg a hazai bemutató ősszel volt a Szkénében. Pintér Béla azonnal hozzáteszi, hogy a sok állomás ellenére nem változott eleget az előadás, így ebben az esetben helyénvaló megnevezni a hibákat is. Nánay kérdésére, hogy tulajdonképpen lehet-e valamilyen kategóriába sorolni ezt a darabot, Pintér frappáns választ ad: a Korcsula valójában egy ügyesen dramatizált koncert. Nánay többször is méltatja a darab zenei szövetét, a zene és a történet viszonyát. Kvázi-operának nevezi az előadást, melynek vegyes zenei anyaga jól képezi le azt a katyvasz világot, melyben élünk. Most több szó esik a zene dramaturgiai szerepéről, hiszen ez a hangsúlyos, a minőségi kérdés itt kevésbé lényeges.

Nánay István a történetről kérdez, méghozzá a négy, igen különböző irányba mutató cselekményszál kordában tartásáról. Milyen szempontok szerint, milyen stratégiával dolgoztak egy ilyen szövevényes darab megírásán? Pintér Béla válaszaiból többször is kiderül, hogy mennyi saját élményt használ fel az előadásaiban. Nagyon érdekes, ahogy elképesztő pontossággal idéz fel évekkel ezelőtti emlékeket, képeket, majd ezeket a filmkockákat hogyan illeszti szervesen a darabjaiba. Természetesen a Korcsulát is saját horvátországi nyaralása ihlette, habár konkrétan ezen a szigeten sosem járt, és állítása szerint ő maga azt sem tudja, hogyan kell nyaralni. A keveredés, a soknyelvűség, egyfajta bábeli zűrzavar az, ami legjobban jellemzi Európának ezt a régióját. A több szálon futó cselekmény is ezt erősíti. Pintér Béla még elmondja, hogy a karakterek kidolgozatlanságát a brutális, drámai fordulatokkal kompenzálták.

Az előadás óriási nemzetközi sikerét említi Nánay István, Pintér Béla pedig nevetve hozzáteszi, hogy a horvát szervezők valószínűleg megsértődhettek, mert többet nem keresték őket. Nekik egyáltalán nem volt céljuk senkit megbántani és a horvát turizmus hírnevét sem akarták rontani. Egyszerűen arról van szó, hogy egy horvát szigeten próbál nyaralni néhány kelet-európai second-hand turista, és ebben a bezártságban bontakoznak ki a szörnyű sorsok és abszurd helyzetek. Nánay felveti a mozdulatlanságot is, ami az előadás egyik vezérmotívuma. Valóban rengeteget állnak a színészek, de Pintér Béla hangsúlyozza, hogy ez a koncepció része, akárcsak a Nap, ami a színpad fölött, középen világít és sosem akar lemenni.

Nánay István nem direkt kérdésekkel, hanem jó témafelvetésekkel hozta helyzetbe Pintér Bélát és a hallgatóság tagjait a beszélgetés során. A közönség elismerő szavai pedig megerősítették, hogy ez a kelet-közép-európai zűrzavar örökérvényű téma marad.

_(2013. december 15.)_