A japán-magyar rokonságelmélet volt az egyik kiindulópontja Pintér Béla A Démon gyermekei című 2008-as előadásának. Pintér a Kritikus Óra elején megemlíti Grespik Lászlót, aki 1999-es, sokak által röhejesnek tartott tanulmányában így fogalmaz: „Az emberi faj DNS-ének adott hosszegységen 2-3 csavarodása van, míg a magyarnak (és japánnak, akikkel távoli rokonok vagyunk) 9, ami megegyező a Szíriuszról a Földre jövő fény megcsavarodási számával.” A közelmúltból is emlékezhetünk hasonlóan abszurd felfedezésekre, gondoljunk csak Matolcsy Györgyre és a japán, illetve magyar kisbabák fenekén ugyanúgy virító piros pontra. Pintérnek ez az egyszerre indokolt és vicces párhuzam adta az ötletet, hogy az érdeklődése középpontjában álló újabb családtörténetet a no színház formai világával párosítsa.
Az előadás után Varga Anikó vezeti a beszélgetést, aminek sztárvendége ezúttal talán nem is annyira a jubiláló társulat vezetője, hanem sokkal inkább Duró Győző dramaturg, aki egyben a japán színház legelismertebb honi szakértője. Duró – a közönség érdeklődését érezve – izgalmas adalékokat kínál a látottakhoz, és élvezetes előadást tart A Démon gyermekei japán vonatkozásairól.
Megtudjuk, hogy a japán no színház több mint 600 éves hagyományokkal rendelkezik, és formájában mind a mai napig változatlan. A színpadkép, a színészek öltözete, mozgás- és beszédtechnikája pontosan rögzített szabályrendszer szerint működik. Duró alaposan elemzi Pintér előadásának elemeit, felhívja a figyelmet egyes hasonlóságokra és különbségekre. Szerinte a négyzet alakú színpad és a fölötte lévő szimbolikus tető Pintér előadásában is többnyire megfelel a no szabályainak, habár a színpadra itt egy helyett négy híd vezet. A női szerepeket férfiak játsszák – ez természetes a no színházban is; de hogy a férfi karaktereket nők alakítják – nos, ez Japánban már elképzelhetetlen lenne. Duró kitér a no egyik alapvetésére, miszerint soha nem lehetünk biztosak abban, hogy az általunk érzékelt világ valóságos. A no szerint a világunk csak káprázat, ezért állandóan vizsgálódva és kérdezve viszonyul mindenhez, ami körülvesz minket. Ez a gondolat jól párhuzamba állítható Pintér Béláék alkotómódszerével is.
A gyagyás Móricka gondolt egyet, és csinált valami japánosat – szabadkozik Pintér, aki Duró jelenlétében láthatóan igyekszik óvatosabban fogalmazni saját előadásával kapcsolatban. Természetesen nem akart klasszikus no színházat rendezni, csak valami „hatásos őrültséget” próbált kitalálni, ahol minden megtörténhet – ezzel megteremtve a lehetőségét annak, hogy aktuálpolitikáról lehessen beszélni a színpadon. Legalább a maszk igazi – mondja. Csak emlékeztet egy igazira – javítja rögtön Duró. Hangsúlyozom, szó sincs arról, hogy Duró letámadná Pintért vagy számon kérné az előadás formai jegyeinek pontosságát – mindig szeretettel és szerénységgel szól hozzá, amit Pintér és a közönség is nagy örömmel vesz. Duró szerint azért egy megbocsáthatatlan hibát elkövet Pintér: a szaké az ugyanis nem pálinka, hanem bor! Csak az énekbeszéd és a már megírt dallam miatt nem tudták kijavítani – mentegetőzik mosolyogva a rendező.
A jubileumi sorozathoz tartozó Kritikus Órákon rendszeresen előkerülnek a Pintér Béla által előszeretettel használt és az előadásokban rendre visszatérő motívumok. A beszélgetés utolsó etapjában Varga Anikó ezzel kapcsolatban felveti az önismétlés problematikáját. Pintér azonban ezzel a kérdéssel nem nagyon tud mit kezdeni. Persze, próbálja nem ismételni a korábban már látott elemeket, de az különböző előadásokban felfedezhető hasonlóságok egy folyamatosan alkotó rendezőnél nyilván elkerülhetetlenek. Duró Győző nagy elánnal kel a védelmére, mondván minden művésznagysággal kapcsolatban felmerülhetnének hasonló vádak. De szerinte csak abban az esetben beszélhetünk önismétlésről, ha egy alkotónak bizonyos idő elteltével elfogy a mondanivalója; Pintér esetében pedig erről nyilvánvalóan szó sem lehet. És így gondolja ezt a társulat törzsközönsége is. Az egyik hozzászóló nézőt idézve: „Ez nem önismétlés – ez stílus!”
_(2013. december 18.)_
