A színházteremben két ünnep közti pótszékes-pótpárnás ház – a közönség soraiban jó néhány színésszel – és nagy siker; kinn a büfében pedig majd’ ötven érdeklődő, akik közül többen kifejezetten a KO-ra érkeztek. A 42. hétről Stuber Andrea nem csak a társulatvezetővel beszélgetett a Szkénében.
„Képtelenek leszünk elhinni, hogy ezt nem Csákányi Eszternek írtad” – kezdte Stuber Andrea a Kritikus Órát, Pintér Béla azonban valószínűleg sokak számára meglepően elhárította ezt a feltételezést. Ennél a darabnál is először egy központi motívum volt meg: valaki, akinek létfontosságú lenne, nem tud bemenni a munkahelyére, mert lopáson kapják. (Mint kiderült, a szerző ezt pályája elején átélte, amikor egy színésznő ezért nem tudott elmenni egy előadásra.) Ehhez tapadt a jó és rossz kismama témája azzal az életszerű csavarral, hogy végül a jó nem nyeri el jutalmát, illetve a férje mellett boldogtalan feleség története. De mi közünk lesz a nőhöz, hogyan tudunk vele azonosulni? – vetette fel a kérdést a próbák során Enyedi Éva, ami magával hozta a főszereplő kvázi eredendő bűnei közül azt, hogy elégedetlen a sorsával, ám ez egy későbbi időpillanatból visszanézve mégis boldogságnak tűnik.
És már csak azért sem írhatta Pintér Béla Csákányi Eszternek ezt a szerepet, mert nem vele kezdték a munkát. Bár az eredetileg felkért színésznővel hosszan dolgoztak, több ok miatt végül ő kikerült az előadásból. Mivel olyan színésznőre volt szükség, aki szereti és érti a társulat munkáit, magától értetődően esett a választás Csákányi Eszterre. „A jó sors hozta, hogy Eszter került a képbe” – fogalmazott Pintér, és cáfolta a Katona-beli Akárki és A 42. hét szülész-nőgyógyásza közti párhuzamot. „Nem láttam azt az előadást” – mondta, majd hozzátette, „Eszter mindent el tud játszani”.
Bár Pintérrel először dolgozott, a rendezői munkamódszerrel Csákányi Eszter könnyen tudott azonosulni. A KO másik színésznő résztvevője, a társulattal a Kaisers TV Ungarnnal debütáló, de A 42. hétbe szintén később bekerülő Stefanovics Angéla számára az nehézséget jelentett, hogy Pintér Béla már a példánnyal a kézben is színészi megoldásokat kér, ehhez pedig nagy rutin szükséges, hiszen a szinte próbáról próbára változó szöveg változó viszonyokkal is együtt járhat.
A 42. hét kötetben is megjelent szövege a tizenkettedik változat, a többszöri átírás érintette a dramaturgiát, a karaktereket, új fordulatokat hozott be. „Nem adta magát könnyen az anyag” – fogalmazott a szerző, aki azt tudta, hogy bár a történetbeli férfiak sorsa sem csak vázlatosan odavetett, a végeredmény női darab lesz. Virágvári Imola gazdag, nagy formátumú szerepe a kortárs drámákban egyedülálló. Stuber Andrea véleményét Csákányi Eszter is megerősítette – Pintér cáfolni próbálta, de az Akárkinél és az Anyám, Kleopátránál tovább nem jutott –, a színésznő szerint az írók talán félnek a nőktől. Az alakításáért Színikritikusok Díját kapott Csákányi úgy summázta: ebben a széles érzelmi amplitúdójú szerepben minden benne van, ami olyan kihívás elé állítja, amiért ezt a szakmát érdemes csinálni. „Óriási lehetőség volt az élettől ez a munka” – tette hozzá.
A darab kapcsán felvetődött a mű potenciális utóélete (Pintér biztos benne, hogy fogják mások is játszani, egy prágai színház már lefordíttatta, igaz, egyelőre még nem tudni, mi történik vele) és az írói-társulati oeuvre-ben levő helye (a Kaisers TV, Ungarn és a Titkaink között, azokhoz képest általánosabb sorstragédia, ami Stuber Andrea szerint ebben az értelemben a Parasztoperához teszi hasonlatossá). A 42. hét realisztikusságának boncolgatásakor az egyik oldalon a mindennapi életben is megtörténő konfliktusokat és a történetvezetés jellegét említette a szerző, míg ellenérvként az önbeteljesítő álmokat és a zenekar megjelenését hozta fel, ehhez kapcsolódóan pedig a „dogmatikus”, azaz mindig kizárólag az adott (élet)helyzethez passzolóan elhelyezett, azt megerősítő zene használatát elemezte.
A 42. hét hangulati ívét tekintve „ragyogó humorú Pintér Béla-előadásnak” indul, majd egyre inkább elkomorul, és tragédiákba torkollik. Az egyik korábbi változat szerinti a főszereplő sikeres öngyilkossága helyett azonban a darab keresetlenül is másfelé alakította magát. Igaz, hogy a szülész-nőgyógyász orvosnő alól magánéletileg és szakmailag is szétesik az élete, de akár a kórusének Jézusa, akár a hivatása menti meg – mert kiment érte a mentő, ebben ne kételkedjen senki –, minden teherrel meg fog küzdeni. E tekintetben Pintér Béláé a máshol, más kontextusban citáltakhoz képest sokkal inkább a remény színháza.
A Kritikus Óra célja a kritikusok, az alkotók s a közönség közötti párbeszéd megteremtése, ami ebben az esetben a létszámból tekintve érdeklődő, a megszólalók számából ítélve azonban visszafogott nézők miatt kevéssé működött, ugyanis mindössze ketten tettek föl kérdéseket. (Igaz, az első megszólaló úr „jól szórakoztam”-ja után Pintér Béla kérte, hogy fogalmazzon árnyaltabban.) A hősnő bűnét keresték, a tájszólás valódiságát vagy parodisztikus használatát tudakolták, illetve azt, hogy vajon lehet-e valaki biztonsági őr surranóban, bőrdzsekiben, fekete kombatnadrágban, láncokkal. Mindezek mellett kíváncsiak voltak Pintér Béla szereplő-névadási szokásaira, valamint arra, hogy a szülészeti szakkifejezések létezőek-e. A válaszok pedig: a sorssal való elégedetlenség mint eredendő bűn; valós, ugyanakkor a humor forrása is, de nem parodisztikus, sőt dramaturgiailag a tragédiát is erősíti; lehet, mert ha beér a munkahelyre, átöltözik. Keresgélik a neveket, sokszor változtatják, de alapvetően ad hoc; vannak létező és fiktív betegség- és gyógyszernevek is.
És ha már KO-cél: a társulat 15. születésnapjához kapcsolódó sorozat minden Kritikus Óráját más színikritikus vezette. A beszélgetés során Stuber Andrea felvetette, hogy a szaktársaival bizony retteghetnek, hogy mikor, milyen formában kerülnek be egy-egy Pintér Béla-előadásba. A színész-rendező-társulatvezető azonban nem akart erről részletesen beszélni, csak annyit mondott lakonikusan, hogy céltáblaként nem lő vissza a kapott sérelmekért, inkább megírja azokat, akik fájdalmat okoztak neki vagy idegesítik. Privát megjegyzésként csak annyit kérnék: írjon soká’.
_(2013. december 28.)_
