Kazincbarcikán láttam először, a Magyar Elektrában, azóta vagyok rajongója. A 3/4 órás táncos abszurdból következetesen és szerényen építkezve, eszköztárát gazdagítva és gyarapítva vált komoly, erős, vizionárius színházművésszé, aki a Parasztoperával véglegesen meglelte saját, egyéni formanyelvét, rátalált saját közönségére, színészeire, színházi látásmódjára, előadásai az idő előrehaladtával egyre élesebbek és aktuálisabbak lettek, de egy pillanatra sem vesztette el az iróniáját. A tréfamesterből színházcsináló lett, aki előadásaiba egyre komolyabb, sőt véresebb társadalmi fájdalmat sűrít, és bár a szakma, illetve elsősorban a kritika elég későn ismerte el, e tevékenységnek jelentős irodalmi súlya van. Pintér Béla plebejus, nézőbarát, nem művészkedő, nem affektáló, önazonosságát megőrző, ám világát tekintve táguló és egyre fajsúlyosabb színházat csinál, és az idővel mellé szegődő az úgynevezett színművészeti egyetemen képzett színészek sem tudták lerontani a benne rejlő alternatív szellemet. Béla fontos és elismert tagja a magyar színházművészet nagy és szimpatikus közösségének.
Ascher Tamás mondja a fentieket – részben igen komolyan, részben (főként a végén) némi szarkazmussal a hangjában – a Titkaink előadás Kritikus Óráján, miközben félmosollyal visszautasítja, hogy Pintér Béla az ő tanítványa volna, vagy épp ő maga a mestere lenne Pintérnek. Ascher amúgy afféle beavatott néző, aki jóval a bemutató előtt láthatja az új előadásokat, és tanácsokat is ad a felmerülő problémákkal kapcsolatban – ilyen a Titkaink előtt is akadt, mint kiderült. Ascher pontos, adekvát gyorselemzése az este fénypontja: egy utat vázol fel szakmai oldalról, de könnyeden és tartalmasan. A rendező egyébként "mint érdeklődő" van jelen a Kritikus Órán, amin ezúttal a társulat tagjai is részt vesznek. Tompa Andrea a 15 éves fesztivál záróeseményeként konferálja föl az estet. Önmagában ünnep, mondja, hogy egy ilyen előadás létre tudott jönni, amit a kritika is jól fogadott. A kritikus a Parasztopera Gyévuska Szutyok Kaisers TV, Ungarn sorban jelöli ki a Titkaink helyét, és az iránt érdeklődik, 2013-ban miért egy olyan darab jutott eszébe, ami a közelmúlttal foglalkozik.
Ez azon két előadás egyike, amelynek az ötlete nem saját kútfőből származik – válaszolja Pintér Béla, és elmeséli, hogy eredetileg a nyitrai fesztivál felkérésére kezdett dolgozni, amely mindenképpen az ügynöktémával, illetve annak feldolgozásával foglalkozó produkciókat szeretett volna létrehozni. Az ügynöki beszervezésre három dolog adhatott okot: a meggyőződés, a nagyravágyás és a zsarolás. Utóbbira elsősorban a homoszexualitás adott alkalmat, amely a '80-as évek közepéig a btk-ban büntetni rendelt cselekmény volt. Egy népzenegyűjtőről terjedtek ilyen pletykák – így került be a készülő előadás tereként a táncházmozgalom, Pintér úgy vélte, ez már izgalmas elegy egy előadás létrehozásához, ám Nyitra hamarosan olyan feltételekkel állt elő (legfeljebb hat színész, 40 perces hosszúság, nincs díszlet), amelyet a rendező teljesíthetetlennek ítélt, így kiszálltak a projektből. Pintér érdekességként jegyzi meg, hogy a Szputnyik Reflex előadásánál (amely a nyitrai fesztivál projektje keretében készült) ezeket a szempontokat már nem vették figyelembe.
„Először 1986-ban tettem be a lábam ebbe a terembe” – idézi fel Pintér a népi kultúrával való kapcsolatának kezdeteit, itt, a Szkénében. Beszél keveset a Tanulmányszínházról, az Arvisuráról, meg arról, hogy heti hat alkalommal járt táncházba, „magamévá tettem ezt a kultúrkört, sok előadásban használtam a népzenét és a népi kultúrát, igaz, kicsit másképp, kevesebb pátosszal, humorral, szabadabban”.
Tompa Andrea arra kérdez rá, hogy vajon kutatás, forrásdokumentumok keresése megelőzte-e a darab megírását. Pintér inkább szórakoztató formáját választotta az anyagban elmélyedésnek: Papp Gábor Zsigmond filmjét, Az ügynök életét nézte meg, amely korabeli – természetesen nem nyilvános – belügyminisztériumi oktatófilmek részletei segítségével elevenítette fel a besúgásmódszertan részleteit. Az atmoszféráról szólva pedig: „belém égett a '80-as évek hangulata” – mondja. Pintér a rendszerváltáskor volt 18 éves, de még mindig reflexből összeugrik a gyomra, ha rendőrt lát: felmerül a káemká (közveszélyes munkakerülés) fogalma, a „Mit csináljak magával, Béla?” kérdés, és megvan persze az "ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok" és a Róna üdítő. "A kor atmoszférája, ha nem is elevenen él bennem, de az ifjúságomnak meghatározója" – meséli Pintér, hozzátéve, hogy a '80-as évek közepe táján a kutya sem gondolta volna, hogy itt rendszerváltás lesz, és igen izgalmasnak tűnt megidézni mindezt, meg persze a táncházasok és az underground szembenállását (amely szubkultúrák nemigen szívlelték egymást). "De megnéztem a Youtube-on az utolsó pártkongresszust is." És hogy ez 2013-ban miért olyan érdekes? "Mert könnyen eszembe jutottak aktuális dolgok a témáról" – vágja rá Pintér, rögtön rátérve az előadás végén oly érzékletesen ábrázolt köpönyegforgatás tematikájára. Az egykori pártfunkcionáriusok, talánügynökök, talánbesúgók a rendszerváltás utáni kormányokban képviseltetik magukat, oldal- és pártfüggetlenül. Valamiért az ügynöklistát sem a bal-, sem a jobboldal nem hozta nyilvánosságra: talán van mit takargatni, és ez valóságos probléma.
Ehhez kapcsolódva kerül szóba, hogy a bemutatóhoz képest - kivételesen - némileg megváltozott az előadás vége, konkrétan a Szamosi Zsófia által játszott Bea a végső maszkját csak a bemutató után nyerte el, így most nem Kudlik Júliára emlékeztet, hanem megtévesztően hasonlít Hoffmann Rózsára, és ez koránt sem véletlen. Szó esik a drámaírás problémáiról is. Pintér ezúttal is 20-30 megírt oldallal kezdett próbálni, innen indult az anyag fejlesztése. Mint kiderült, voltak mélypontok – egy ideig például úgy volt, a főhős Balla Bán István nem éli ki vágyait, úrrá tud lenni magán, de így nem volt súlya, tétje a figurának. "Csak halmoztuk a kísértéseket" – összegzi Pintér a zsákutcát. De a történet nem adta magát: a bűnnek meg kellett történnie: "így valóságos és erős". Kisebb polémia alakul ki arról, hogy Pintér jó szerepeket oszt magára (ebben az előadásban meg nem értett, tehetséges, elnyomott művész), Pintér ezt cáfolja, végül Szamosi Zsófia jelzi, hogy Tatár Imre (Pintér) alakja az utolsó próbákig elég felületesen volt megírva. A kritikus szerint öniróniaként értelmezhető Tatár reagálása arra, hogy ő a legtehetségesebb a csoportban, míg Pintér szerint ez korántsem önirónia, hanem a figura önteltsége, pökhendisége.
Szinte mindenkihez szól egy-egy kérdés a szerepéről, ezek a válaszok többnyire néhány mondatos, érintőleges reakciók, benyomások, érdekes, hogy Friedenthal Zoltán azt mondja, próbálta igen távol tartani magától a szerepet, vagy hogy Csákányi Eszter az édesapja szemüvegében játssza Pánczél Györgyöt (Pintér jelzi, ő nagyon is azt akarta, hogy olyan legyen, mintha Csákányi László játszaná Aczélt). A közönség egyik kérdése arra vonatkozik, kinek köszönhet sokat Pintér szakmai értelemben, erre Somogyi István nevét mondja elsőnek (hozzátéve, hogy sok konfliktusuk volt), illetve Goda Gábort és Regős Jánost említi, mint olyan kollégákat, akik nagyon sokban segítettek.
Azt is kérdezik, nem féltékeny-e a társulatvezető arra, ha társulatának tagjai másutt játszanak, Pintér kapásból mondja, hogy nem, sőt, érdeke, hogy a színészei a lekötetlen vegyértékeiket másutt használják. Azt is kérdezik, vállalna-e Pintér filmszerepet – a válasz: jó szerep esetén igen. Van egy tényleg izgalmas kérdés: vajon mi a Titkaink-beli Tatár Imre sorsa a rendszerváltás után – Pintér szerint utolérte őt, mint sok rendszerváltás előtti ellenzéki figurát, az alkoholizmus végzete.
Már érezni, hogy itt a vég, a kölcsönös köszönetek közepette Pintér elejti: hiányozni fognak ezek az előadás utáni beszélgetések, és könnyen elképzelhető, hogy ebben a kívánságban nem csak irónia volt. A végén Tompa Andrea megköszöni egyrészt a 15 évet, másrészt hogy a 15 éves fesztiválon a Kritikus Óra révén a Pintér-előadásokban többször kritizált kritikusok is részt vehettek. Zárlatként Pintér Béla kérésének megfelelően az ő köszönetét tolmácsolom a Színházi Kritikusok Céhe, illetve a Kritikus Órát vezető kritikusok felé, hogy emelték a fesztivál fényét, köszönetet mond továbbá a társulat tagjaival interjúkat készítő Kovács Bálintnak valamint a fesztiválról, a Kritikus Órákról írt blogoknak felületet adó 7óra7-nek. Részünkről az öröm és a megtiszteltetés, a következő jubileumi évfordulón, reméljük, folytatjuk!
_(2013. december 29.)_
