7óra7

Viktor Balázs: Fanatikus keresés

Viktor Balázs: Fanatikus keresés

2014. 01. 15. | 7óra7

Viktor Balázs Nehéz ez az interjúhelyzet...

► Miért?

*VB:* Itt a veszélye annak, hogy az ember visszavág az elmúlt öt év kudarcaiért.

► Hűha... van miért visszavágni?

*VB:* Végiggondolva: szerintem nincs miért... Az a tapasztalatom, hogy szinte kizárólag rajtad múlik, mint érsz el az egyetemen. Attól függ, hogy milyen passzban és hogyan vagy ott. Hogy mit szeretnél. Nagyon szerelmes voltam egy lányba teljesen reménytelenül két évig, ami jó állapot, mert tehetségessé tesz, érzékennyé, de egy idő után totemimádat lesz belőle. Ha visszagondolok, egy csomó hasznos dolog elment emiatt is a fülem mellett. Máson pörögtem. Például viszonylag hamar átláttam, hogy miért nem működik a suli, ott is azt kellett volna csinálnom, hogy jó, ez így van, de mégis megtanulom, amit kell és csinálom, amit csinálok. Mert azért bőven van mit. Én meg inkább lovagoltam annak a hangoztatásán, hogy igazam van. Körülbelül a negyedévre jutottam el oda, hogy jól el tudnám kezdeni elölről a sulit.

► De gondolom, kellett a tapasztalat, szóval az első három évben ezt nem tudtad...

*VB:* Nem, nem. Alapvetően ugye három év az iskola, addig van tanítás, utána jön a gyakorlat – mondjuk ez alapvetően egy gyakorlati szakma. Az a típus vagyok, aki automatikusan védekezik. Nem leszek jobb színész attól, hogy ötös vagyok beszédből. Nyilván, aki ide bekerül, azt ezerből veszik fel tizenkét helyre – ettől a legjobbak is meghülyülnek. Igazából rohadt bizonytalan lesz az ember, hogy ő ki és mi ebben az egészben. Jó értelemben is, meg rossz értelemben is. Kornis Mihály írja a Színházi dolgokban, hogy főiskolás: álomszép hosszú sálja van, negyedéves korában már azt sem tudja, kinek hogyan kell köszönni, a színpadon. Zseniális könyv.

► Mi okozza ezt a meghülyülést? Benne vagy a tizenkét "legjobban" – bár nem lehet tudni, mit jelent ez a legjobb. Ugyanakkor ez nyilván azt is jelenti, hogy fel kell nőni valami elváráshoz.

*VB:* Van egy elméletem: a színház halála a megfelelés. Pedig kell belőle a színészethez bőven. De attól még nem lesz színház valami, ha én megcsinálok mindent, amit kérsz tőlem. Akkor lesz színház, ha továbbgondolom, és csinálok valami olyat, amire te vissza tudsz pingpongozni. Ez itt kezdődik. Attól a színésztől, aki mindig, mindent korrektül megcsinál, attól idegbajt kapnak a rendezői, mert nem jutnak tovább, nem lehet letolni, nem lehet megdicsérni, semmit nem tudsz csinálni, mindig annyi, amennyit kérsz tőle. Szerintem, de az is lehet, hogy valakinek ilyen az álomszínész. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy csináltam olyan jelenetet, amire Zsótér Sándor annyit tudott mondani, hogy "jó, következő" – nála ez a dicséret, azt jelenti ugyanis, hogy nem tudott mibe belekötni. És ezt most a legnagyobb szeretettel mondom. De csináltam olyan jelenetet is, amire azt mondta, hogy abbahagyja a tanítást, annyira rossz volt. Bán Bálinttal csináltunk egy kábé húszszereplős jelenetet ketten, természetesen minden arra ment rá, hogy figurákat, meg trükköket tegyünk fel, nyilván a jelenettel magával semmit nem foglalkoztunk, de sokat dolgoztunk, meg közlebb is kerültünk egymáshoz. Szóval ennek is volt hozadéka, hiába volt rossz a jelenet maga.

Úgy álltam ehhez a sulihoz, hogy azért csinálom, mert tanulni szeretnék. Itt visszakanyarodnék: nem úgy hülyülnek meg az emberek, hogy bekerülnek és kiválasztottnak érzik magukat. Gondolj bele, valamit akarsz csinálni, de nem tudod, pontosan mit és miért. Amikor felvesznek ide huszonévesen, nem tudod, tényleg akarod-e, nem tudod mi ez – én egyáltalán nem tudtam, pedig nekem színész az anyukám, apukám is színházban dolgozik, tehát bele is látok valamilyen szinten a dologba. Évente elgondolkodom, hogy minek csinálom ezt. Odakerülsz egy ilyen helyre, és attól fogva eldől valami az életedben, hogy ez leszel vagy ez lehetsz. Ettől elbizonytalanodsz magadban, megoldásokat keresel, most erre megyek, most arra megyek, ezt csinálom, azt csinálom, vonalazol: őt szeretem, őt nem, mert ő jó, ő meg nem. Valahogy ezt kéne kigyomlálni a Színműből és akkor tök jó lenne az egész. Ugyanolyan ember vagy, csak jókor voltál, jó helyen, szerencséd volt és felvettek. Ez nem több. Jobban helyre tudnád tenni magad, ha ezt tudatosítanád, mint ha meg kellene felelned valamilyen képnek. Emiatt azt mondtam az elején az egész sulira, hogy nem dicséretért csinálom, vagy hogy beszédből, mozgásból meg énekből ötös legyek – kvázi tanulható dolgokból –, mert ettől nem leszek jobb színész, ez nem függ össze...

Kígyóasszony - Kerkay Rita, Viktor Balázs

Közben meg sok szempontból persze, hogy összefügg. Nagyon bonyolult dolog ez. A Színműn alapvetően kétféle képzés van: vannak a fejleszthető dolgok, meg a taníthatatlan dolgok délutánonként, színészmesterség címszó alatt. Nem értettem például, miért kell próbálnunk. Tizenkilenc évesen felvesznek – én mondjuk huszonegy voltam –, a színházi tapasztalatod annyi, hogy nyertél országos versmondókat, meg láttál előadásokat. És az első feladat: próbálj kettőig. A mesterek tudják, mit jelent próbálni, de mi nem. Előbb-utóbb rájössz... de a próba nem az, hogy gyakoroljam, mit hova állítok be, hanem az, hogy valamit keresek, valamit ki akarok hozni a jelenetből, ezért behozok valami olyat, ami a partnerből kihoz valamit. Aztán kiderül, hogy egyáltalán nem azt hoztam ki belőle, amit akartam. Aztán ő behoz valami olyat, ami kihoz belőlem valamit. Ismerkedünk egymással és magunkkal. Abban hiszek, hogy egy színész, ha jól próbál, akkor nyolc-tíz óra is elmegy, mert fanatikusan keres. De nyolc órát letolni úgy, hogy nem tudod, miért, mi a célod vele... hát...

► Ezt nem mondják el?

*VB:* Nagyon bújtatottan. Szerintem azért mert annyira alapvető nekik. Van egy kommunikációs probléma: felnőtt színészként kezelnek bennünket. Ami alapvetően jó, de abból a szempontból nem, hogy mégiscsak egyetemisták vagyunk, nem profik. És az más. Itt tehetséges, lelkes fiatalemberek vannak, akik dogmaként élik meg a mesterek instrukcióit és történeteit. Ráadásul kint, a színházban nem mutatásos rendszer megy. Ott a próbán kell ott lenni, ezzel szemben a suliban meg előtte, éjjel, meg kedden, csütörtökön, szombaton, a "kis bemutatókon" amikor mutatsz a mesternek. Holott ő meg csak egy próbának fogja fel. Neked bemutató, neki próba.

► Ráadásul a színészi munka jelentős százaléka a próbában van, nem az előadásban. Az előadás a próba lenyomata.

*VB:* A szakdolgozatomnak az lett volna a címe, hogy Egyetemi színpad – az egyetemről akartam írni. Helyette arról a darabról írok, amit rendezek: Philoktétész címmel – ez a reklám helye. Az osztályunk produkciója. Sokan vagyunk az osztályban, akik kacsintgatunk a rendezés felé, ezért Zsótér kitalálta, hogy rendezzünk egymásnak. Szóval inkább erről írok, mert nem találtam megfelelő témavezetőt. Kornist akartam, meg Alföldit, de egyikőjüket sem engedték, mert nem tanárok az egyetemen. Ezt részben megértem. Nagyon nagy generációs zavar van itthon szerintem. Van egy idősebb generáció, akik tök másban vannak, mint mi. Minket már nem utalnak ki államilag színházakhoz. Ha mi nem riszáljuk magunkat, nem telefonálunk, nem keresünk helyet, akkor nem kapunk munkát. (Persze biztos akad kivétel, de azért még a Színműn is ritkák a zsenik...) Egy színész szabadsága addig terjed, hogy mire mond igent és mire nem. Nem tudok olyan kőszínházat mondani, ahová szívesen elmennék dolgozni, nem azért, mert annyira tudom, hol mi van, hanem mert nem tetszenek az előadások. Nem azért, mert rosszak, hanem mert számomra unalmasak. Azt hiszem, nem az én világom. Korrektek. Nem hatnak rám. Másik kor lenyomatai, amihez meg kéne öregednem, hogy úgy értsem, ahogy érteni kell. Hozzá kell, tenni nem láttam az összes előadást Budapesten, vagy az országban.

► Tudsz mondani olyan előadást, aminél nem volt ilyen érzésed?

Viharok - Viktor Balázs *VB:* Az Alföldi-féle színházat, az ő Nemzetijét szerettem. Nem a színházáért elsősorban, hanem mert mindig akar valamit, mindig, még ha olykor megerőszakolta a darabot, akkor is. Nekem ez sokkal fontosabb. Vagy a mostani majdnem végzős rendezők között van Kovács D. Dani, hozzá bármikor elmennék játszani, vagy Soós Attilához. Most a kaposvári K2-sökkel játszom. Engem ez érdekel. Részt venni valaminek a létrehozásában. Nem valami delelőjét-délutánját élő helyre igazolni. Amúgy a berlini Schaubühne vagy Alvis Hermanis előadásai – szerintem ő zseniális –, azok állnak közel hozzám. (Persze ezek ilyen elérhetetlen dolgok, lehet, azért tetszenek annyira...) A legutolsó színházi élményem a müncheni Kammerspiel vendégjátéka, a Hermanis által rendezett A vadon szava volt – fantasztikus előadás. Vagy például a ledarálnakeltűntem – Bodó Viktort sem tudom hová rakni: a Liliom számomra fantasztikus előadás volt, a Social error viszont megúszás – lehet, hogy valakinek tetszik, de nekem az a megfejtése, hogy az a Social error, hogy végignézem. Ettől persze Bodót ugyanúgy zseniálisnak tartom.

► Akkor te nem színészi szempontból nézed ezeket, hanem az előadás egészének szempontjából.

*VB:* Persze. Az rossz magyar hagyomány, hogy ha egy rossz előadás születik, akkor abban automatikusan rossz színészek vannak vagy a rendező rossz. Itthon nagyon könnyen leírnak.

► Ebből adódóan tilos megbukni, emiatt pedig mindenki úgy csinál, mintha siker lenne a legutolsó bóvli is.

*VB:* Közben pont itt kezdődik a dolog: amennyit kockáztatsz, annyit nyerhetsz. Ugyanaz, mint a Színműn. Csinálj jó meg szar jelenetet, csak ne korrektet. Zsámbéki tanár úr mondta, hogy az a jó az egyetemben, hogy bármilyen lehetsz, tét nélkül, nincsenek nézők. Igaza van, de tudod, milyen bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyet bevállalj? Persze nekem se ment! Most persze nagy a pofám – csak negyedikre jutottam el ide, de addig ugyanúgy rajtam volt a görcs, sőt még most is ott csücsül a vállamon. Mai napig össze-vissza beszélek Zsámbékival, mint egy kislány, mert úgy tud ránézni az emberre... Átlát rajtad.

Ami szép a Színműben, ami miatt nem cserélném el ezeket az éveket, hogy annyi történetet, sztorit, élményt kap az ember. Tanul. Csak felnőttség kellene hozzá, ami viszont nincs meg bennünk (igazából ez úgy korrekt, hogy bennem, noha olyan is van, aki úgy csinál mintha felnőtt lenne, holott a felnőtté válás egy folyamat, és nem egy döntés, sajnos), mert ez egy iskola. Zsótér tanár úr a második évtől elkezdett velünk próbálni, mert mondtuk neki, hogy nem tudjuk hogyan kell. Kértük, hogy segítsen, erre eljött velünk dolgozni. Szóval abszolút mozdítható a dolog, bármennyire is ennek az ellenkezője látszik, vagy érződik. Csak kéne valami kommunikációs javítás. Közben persze nehéz feltornázni erre a szintre, mert ez egy iskola és mégiscsak ő a mesterem, a tanárom – de érted, a jediknél is tegezik a mestert. Egy jó mester-tanítvány viszony kérdezéssel megy: próbáltam Zsámbékival Trepljovot a Sirályból egy vizsgánkhoz, sokat kérdezett, kérdeztem, mesélt csomó mindent. Akkor sok mindent megértettem belőle, meg a felelősségéből. Ő megcsinálta a '70-es években a maga színházi forradalmát Kaposváron, a Nemzetibe picit belehuppantak Székellyel, de aztán megcsinálták a Katonát – neki az a drámája, hogy amit újított, az ma már klasszikus. Őrületes dolog ebbe belegondolni. Ő ugyanúgy forradalmár, a mai napig. Az előadásait látva a szívem szakad meg: érzékelem, hogy ő a maga módján mekkorát vállal, de ezt ma már nem úgy dekódolják az emberek.

Állampolgári ismeretek - Mohácsi Norbert, Fige Attila, Viktor Balázs

Szerintem a fő baj a magyar színházi élettel – ezért is akarok rendezni –, hogy elvesztettük a nézőket. A Peer Gynt alatt jöttem rá erre – ez volt szerintem a legjobb vizsgánk, meg a Don Carlos, a maga hat és fél órájával –, amikor egy mérnök ismerősöm megnézte és annyit mondott: "Hát, Bazsikám, nem tudom, én nem értettem belőle egy szót sem, de nekem nem is kéne értenem". De nem, hát neked kellene értened, te vagy a néző, neked csináltuk. Zsótér megcsinálja a fantasztikus Meggyeskertet az Örkényben, ami kilenc előadást fog megélni, mert a magyar nézők nincsenek készen rá. Európai viszonylatban egy nagyon érdekes Csehov-felfogás – nem tudom jó-e, vagy rossz, nekem bejött –, de közben nyikorognak a székek az Örkényben, hiába, hogy Békés Itala zseniális Firsz, és hogy nagyon működik az előadás... félek, nem fognak vele menni.

► Amit Zsámbékira mondtál, az Zsótérra is igaz szerintem. Ha előszednénk egy tíz évvel ezelőtti előadását, most már pop módon működne, mert beleivódik az emberekbe. Valahogy előrébb jár.

*VB:* Zsótért nagyon szeretem, csodálatos ember. Számára a szeretet az, hogy olyan dolgokat lát bele a tanítványaiba, amit még ők se magukba, csak türelmetlen, emiatt állandóan baszogat olyan dolgok miatt, amikről még nem is tudod, hogy benned vannak. Ettől rágörcsölsz. Közben az egyik legjobb tanár az egyetemen. A Marton-osztályból mit hozott ki a Hamletben Nagyon jót, mert ellenpólus volt. Bennem ilyenkor előjön az ego: mi miért nem dolgozhattunk a Martonnal? Mondjuk ez akkor, amikor talán hívhattuk volna, persze nem jutott eszembe... A tavalyi évünk nagyon elcsúszott, két fantasztikus rendezővel dolgoztunk együtt, az osztályfőnökeinken kívül, közben egyik munkánk rosszabb lett, mint a másik, és nem mert tehetségtelenek vagyunk, hanem mert minden fontosabb volt annál, hogy egy előadást létrehozzunk, együtt. Negyedéves színműsökként, mint fiatal felnőttek, a Kabarénál voltunk először olyan helyzetben, hogy Alföldi azt mondta: nem érdekel, hogyan táncoltok, hogyan énekeltek, ez rólatok szól, ez kabaré, ami most van, amit ma át kell élnie egy pályakezdő színésznek, hogy játszhasson. Ott álltunk: mi az, hogy rólam szól? Ez mi? Ezt a legnehezebb megcsinálni! Korrekt előadás lett, rendezőileg működik, éppen csak mi nem voltunk mögötte. Nyolc-tizedikre kerültünk mögé... Valamennyire...

Kabaré - Bán Bálint, Ostorházi Bernadett, Viktor Balázs

► Mire kiment alóla a színház...

*VB:* Reményeink szerint most felújítjuk, a Színműn fogjuk játszani, vagy a büfében vagy az aulában. Idővel jutottunk el oda, hogy csak akkor működik, ha tényleg mögé pakoljuk magunkat. A másik meghívott rendező Jeles András volt – én nagyon vártam, sokat egzecíroztatott, de cserébe sokat kaptam tőle, azzal együtt, hogy volt olyan, hogy otthagyom, mármint a pályát, úgy, ahogy. Simán közli veled bemutatón, hogy tehetségtelen vagy. Nagyon egyenes ember. Közben meg igaza van, mert te is érzed, hogy szar vagy. A baj az, hogy el is hiszed neki – bár azt hiszem, nálunk kicsit szkippelte a melót, nyilván mi sem erőltettük halálra magunkat. Nagyon el lett csipálva a negyedévünk... A Baal is. Az a vizsga a mi pózunk volt – azt mondtuk, nem kell nekünk se tér, se semmi, megcsináljuk a legszarabb teremben, minden nélkül... Sokkal felnőttebbnek kellett volna lennünk. És nagyon érdekes, hogy Jeles és Alföldi is ugyanazt mondta a maga módján, amit már Zsótértól is megkaptunk ezerszer, hogy olyanok vagyunk, mintha kényszerítenének minket a színészetre, és nem merjük megmondani, hogy ezt nem akarjuk. Holott szerintem csak annyira el voltunk foglalva minden mással, hogy csak arra nem jutott időnk, hogy hiányozzon, amit csinálunk kicsit, forgolódjunk a szerepeink, feladataink körül, meg mi is kicsit hiányozzunk egymásnak.

► Nagyon makacs keresést éreztem a Baalban, de az volt a benyomásom, hogy nem a darabot, hanem magatokat kerestétek.

*VB:* Ha a saját osztályomat kellene jellemeznem, akkor nagyon sok rosszat tudnék mondani, de ha bárkitől azt hallom, hogy rosszat mond bármelyikükről, akkor azt nem hagyom. Nekem csak egy féltestvérem van, de ezt az osztálytársi viszony-iszonyt tudom a legközelebb tenni a testvérséghez. Azt gondolom magunkról, hogy kevesen fogunk pályán maradni, biztos lesz lemorzsolódás, aki azt mondja, nem ez az én utam, vagy – ahogy Zsámbéki mondaná –: elgázolja az élet. Nagyon intelligens, konfliktuskerülő, szeretethiányos emberekről van szó – szerintem –, beleértve saját magamat. Ezt a legnagyobb szeretettel mondom. Aki viszont a pályán marad, az nagy színész lesz. Ez persze csak az én idealista, dramatizált hipotézisem. Úgy mentünk neki az évnek, hogy féltünk, alig lesz munkánk, közben mindenkinek húszezer dolga van.

► Mondtad, hogy többen is érdeklődtök a rendezés iránt – Fehér Balázs Benő például a harmadik előadását rendezi, te is csinálod a Philoktétészt. A képzés miatt alakult így? Vagy eleve a színház érdekel titeket komplexebben?

*VB:* Mit vársz egy olyan osztálytól, aminek az osztályfőnöke két ekkora rendezőegyéniség? Minket nemigen tanítottak színészek, Molnár Piroska és Hegedűs D. Géza tartottak beszédórákat, meg Illés Györgyi. Minket két rendező tanított, alapvetően színészetre, de olyan trükköket tudok tőlük, amik rendezőileg nagyon hasznosak. Színészileg még nem tartok ott, hogy tudjam hasznosítani. Két elképesztő formátumú emberről van szó. Úgy mentem el a harmadrostára, hogy tök mindegy, mi lesz, de ezektől az emberektől tanulni akarok, érdekesnek tartom az agyukat és a gondolkodásukat. Van bennük valami leküzdhetetlen törekvés arra, hogy a mélyére menjenek valaminek.

► Sokat változtál ahhoz képest, amikor felvettek? Vagy ahhoz képest, amikor azt mondtad, hogy színész leszek?

*VB:* Érettségikor bluesgitáros akartam lenni, aztán író, meg sok minden hülyeség, aztán jött a színészet. Otthonról azt hallottam, hogy ezt ne kisfiam. Anyukám is, apukám is óvott, most kezdem megérteni, miért. De szerintem pár éven belül borul a kőszínházi rendszer itthon, és a mi generációnknak kell észnél lennie. Szörnyű ez a kultúrkampf, ami van nálunk, és totál alkalmatlan emberek vezetnek színházakat – most nem politizálok, tőlem lehet jobb-, vagy baloldali, csak értsen a színházhoz. És ez az egész színházi szakadás... Anyukám annyit tudott mondani, hogy rossz nektek, nekünk legalább ott vannak az emlékeink, de nektek nagyon észnél kell lennetek. A Színművészeti elképesztő tudáshalmazt nyújt, csodálatos hely, de valami ott sem működik, sajnos. Amikor megkérdezed a diákokat, hogy mi az álmod, a maximum az, hogy a Katonában dolgozhassak, a Szputnyikban dolgozhassak, stb. Ahelyett, hogy azt mondanák az emberek, hogy kurva jó színházat akarok csinálni. Kicsit nagyobb tétet kéne tolni az asztalra. Komolyabban kéne venni magunkat. Fanatikus emberek kellenek, akik csinálnak valamit, mert hisznek benne – mindegy, hogy hol, csak ott legyél, ahol lenni akarsz. Dolgoztam nyáron a Herkules című film forgatásán, néztem a külföldi színészeket – egész más. Annyiban különböznek tőlünk azok a színészek, hogy ők úgy jönnek be, hogy jó, mindent megcsinálok, de ez a film nélkülem nem forog le. Pont. Nálunk mindenki pótolható (mondjuk ez nem színházi, hanem országos sajátosság), ha felteszed a kérdést, miért, vagy, ne adj Isten, nemet mondasz, már cserélnek is le. Hívnak egy másikat, aki nem kérdez. Nagyon sok színészt végez évente. Fel van hígulva az egész. És a szakmához való hozzáállás is fel van hígulva. Szerintem.

Haikuk - Bárnai Péter, Fehér László, Viktor Balázs

► Meg a struktúra. A színház ugye intézmény, aminek mutatókat kell produkálnia, meg kell lennie a bemutatónak, az előadásszámnak... A színész nem csak ez.

*VB:* Persze, de ha egy színész olyat csinál, amiben jól érzi magát, szívesen nézed. Nagyon bírtam Alföldiben, hogy odavette Farkas Dénest, Szatory Dávidot, Fehér Tibit, Bánfalvi Esztert, Szabó Kimmel Tamást, satöbbieket, és törődött azzal, hogy szépen fel legyenek építve. Nagykabát, kis kabát, megvoltak azok a pontok, amin haladtak, amin eljutottak oda, hogy például Farkas Dénes 25-26 évesen Trepljovot játszott. Mondj másik ilyen kőszínházat. Dankó István a Katonában mikor fog főszerepet játszani, a nagyszínpadon? Például: Ötvös András A nép ellenségében milyen jól ki lehetne osztani fordítva, Fekete Ernőnek is biztos agyára mennek már az "igazam van, én vagyok az entellektüel hős" szerepek. De nyilván kívülről könnyű okoskodni. A színházigazgató másik embertípus: a színész ellát három méterre, a rendező tizenötre, az igazgató meg három kilométerre, egész más ember kell hozzá, másik agy. Attól, hogy valaki jó rendező még nem biztos, hogy jó igazgató. Zsámbéki jó rendező, és jó igazgató, máshogy gondolkodik, más összefüggésekben. Blaskó Balázs nem az. Ott van Vidnyánszky Attila: egyik legmeghatározóbb magyar színházi élményem az általa rendezett Közeleg az idő az Új Színházban. Kiváló előadás volt: röhögsz, aztán megszorongatnak, hogy min röhögsz. Csodálatos volt. És ugyanaz az ember csinál egy Vitéz lelket Nem moralizálni kell, ez a darab, fejtsük meg, hogy testet vagy lelket lehet szeretni, vagy lehet-e egyszerre szeretni, stb. – ebben a témakörben nagyon sok mindenről lehet beszélni, a vallásosságon kívül... Nem tudom hová tenni. Nem értem, mint fiatal ember. Vidnyánszky tökéletesen tehetséges ahhoz, hogy színházat vezessen, csak tehetségtelen helyzetbe hozta magát. Persze az Alföldi-féle Nemzetinek is voltak nagy melléfogásai, de az öt év elég volt ahhoz, hogy ütőképessé váljon mint színház. Fel lett építve.

► De bukni lehet...

*VB:* Persze. Mondjuk én egy cseppet sem féltem Robit. Ha Vidnyánszky a legjobb színházat is csinálja, kezdheti elölről, Alföldinél pont felépült valami, amiből lehetett volna dobbantani. Arról nem is beszélve, hogy közben Debrecent csak úgy otthagyta. Két színház indul, közel nulláról. Nem értem. Vagy Balázs Péter felépítette a siker színházát Szolnokon, minek akar a Vígszínházba jönni? Nem értem őket, meg ezt az egészet. Mármint nagyjából értem, de nem akarom érteni. (Závada Peti aktualizálta Moliére Versailles-i rögtönzését, Kovács D. rendezésében, és ott volt egy ilyen mondat, hogy "mi a hit színházában reménykedünk, ja, nem, az tegnap volt, ma már a remény színházában hiszünk..." Hát ja, kábé.)

Zsámbéki mondta, hogy ha alapvető dolgoknak címszavakat adnak, akkor ott baj van. Az én generációmnak, nekünk kéne eszünknél lennünk, olyat csinálni, ami fontos, meg tehetséges és nem megalkuvó. Nem könnyen mondom, hogy nem tetszik annyira a kőszínház, nyilván védekezem is, meg magyarázom a bizonyítványom, de mégis így érzek, azt hiszem, de közben nagyon hiányzik a képzésemből ez a fajta gyakorlat. Hiszen úgy ildomos valamire azt mondani, hogy nem jó, hogy meg is tapasztalja az ember. Ráadásul minden rosszban van valami jó. Azért mégiscsak szar úgy diplomázni majd, hogy nem álltam kőszínházi színpadon. Itt vissza-visszanyal a fagyi bőven. Amúgy igazgatóként én se biztos, hogy hívnám magamat... Sőt.

► Ötvös András mondta, hogy amíg főiskolás volt, megveszekedetten hitt az alternatívokban, aztán Csizmadia Tibor elhívta Egerbe, évadonként sok bemutatóval, folyamatosan dolgozott, ami alatt nagyon sokat tanult, szóval ő mondta, hogy persze, hogy ezt gondolta, mert nem tudta, hogy a kőszínházat így is lehet csinálni, ahogy akkor Egerben.

*VB:* Ötvöséknek Halász és Schilling volt a záróévben, nyilván átállt az alternatívokhoz. Mondjuk ahogyan Andris tud dolgozni, hát úgy mindegy, hogy hol dolgozik az ember. Nagyon tisztelem. Ő nem spórol. Nekem marad az, hogy New Yorkban akarok továbbtanulni, jelentkezem rendezőnek. Amúgy is nyomaszt a haza picit. Megélni még csak meglehet, de ilyenek, hogy család, autó, lakás: távoli álom. De ez nem színházi sajátosság, szerintem. Vagy, ha már New York, voltam egyszer Sztanyiszlavszkij-tréningen, metodika. Nekünk itthon nem tanítanak metodikát. Ha a színészetet az úszással állítom párhuzamba: a metodika során megmutatják, hogy ez a kartempó, ez a lábtempó, így kell úszni, kis víz, nagy víz, úszódeszka, szépen lassan eljutsz oda, hogy tudsz úszni. Na most szerintem a magyar színészképzés az, hogy bevágnak a mély vízbe, és ha kiúszol, tudsz úszni. Ha ezt továbbgondoljuk, akkor a magyar képzésnek az az előnye, úgy úszol, mint senki más a földön, mert az életedért tanultál meg úszni. Ami színházilag fontos. De mégis, mennyi időnek kell eltelnie, mire visszamész majd a medencébe? A Színműből is ez hiányzik, hogy az ember szeresse *is*, amit csinál. Miért nem lehet egoista az ember, miért nem mondhatja, hogy jó kedvvel, meg szeretettel akarok dolgozni? Szerintem ez az alázat része. Nem arról van szó, hogy fényesre kell nyalni egymás seggét. Anyukám mindig azt mondta, hogy a színészet kíváncsiság a partnerre és az előadásra és a világra: kutatsz, keresel. A szép része, hogy összetörhetsz, gyenge lehetsz, sebezhető lehetsz, amit a mai világban nem tehetsz meg, ehhez képest a színházban még tapsolnak is utána. Közben itt mindenki azt tanulja, hogy legyél támadhatatlan és sebezhetetlen. Holott egy színészt pont az tesz különlegessé, hogy többet be mer engedni, mint az átlag. Szerintem. Persze annál könnyebb nyitni, minél kevésbé érzed egyedül magad, mind a színpadon, mind egy közösségben.

Kabaré - Ostorházi Bernadett, Kerkay Rita, Kádár Lilla, Fehér Balázs Benő, Fehér László, Viktor Balázs

► A rendezés gondolata honnan jött és miért?

*VB:* Tavaly jött az ötlet, de akkor nagyon túlvállaltam magam. Eredetileg a Hét Neoptolemoszt akartam, úgy, hogy minden este más játssza, improvizációsra akartam hagyni a szerepet. Zsótér lebeszélt erről a tervemről, tavaly idő és terem híján nem jött össze, idén pedig, mint hivatalos produkció dolgozunk a Philoktétészen, asszisztenssel, teremben. Hat színésszel. A tizenegy az egyeztetési káosz volt... Annyit pofázok arról, hogy milyennek kéne lennie a jó színháznak - színészként meg még nem tudom megcsinálni rendesen - gondoltam, akkor kipróbálom így. Ne arra menjen el az energiám, hogy arról beszélek, hogy kéne, hanem tényleg legyen lehetőség megcsinálni. A Philoktétész szerintem a legtragikusabb tragédia, fantasztikus, hogy egy 2500 éves anyag a mai napig aktuális. A Heiner Müller-féle "fordítás" sokkal maibb, de az eredeti árnyaltabb – például van benne egy ilyen mondat: "Megtanultam szeretni a sebemet", magyarán halálosan szerelmes a bajába és a kitaszítottságába. Úgy feldobni, hogy ez a fajta mélysége átjöjjön, közben meg hollywoodos eszközöket használjunk – ez izgat. Hiszen Odüsszeusz vagy Héraklész olyanok, mint ma Joker vagy a Hulk. Annyira hiányolom a magyar színházból a giccset! Mindenki retteg tőle, közben a jó helyen használt giccset katarzisnak hívják, szerintem. Nem szabad ettől ódzkodni. Tegnap egy westernpárbajt próbáltunk Dragonball-zenére... Miért ne? Szerintem ez hat. Olyan jégpáncél van az embereken, sokkal masszívabb hatásokkal kell operálni, hogy az a páncél lejöjjön.

► A nehéz darabot könnyen, a könnyűt pedig rétegelten kell játszani – szokták mondani.

*VB:* Nekem ebben a történetben a Kar olyan, mint a Family Guy – mármint a humora. Azt a sorozatot tanítani kellene, félelmetes tempója és ritmusa van. Ez is része a melónknak. Miért ne tegyem bele? Bodó Liliom-rendezésében olyan hihetetlenül erős dolgok vannak, például ahogy letépi a színpad tetejét, közben már az első másodpercben folyik a könnyed – lehet rá mondani, hogy öncélú, de amikor Liliom megüti Lujzát, a lányát, az csak egy kis érintés, és ahhoz kellett az összes giccses geg előtte. Zseniális volt. Mondjuk ez jóval több, mint amit a Family Guy tud. Így pontos, a Kar az, aki majd emlékszik a hősökre.

Nehéz dolog a színműre járni és mellette megélni. Sajnos az embernek a szerelem munkákra jut a legkevesebb ideje. Nyilván senkinek nincs kedve reklámban dolgozni, de közben rengeteget keres vele az ember, és mellette csinálhatna olyat az ember amit tényleg szeret. Miért van elszakadva a színház a tévétől például?

► Mert egy másik ipar... de erre sem reagált a képzés.

*VB:* Én például sitcom-imádó vagyok. Sőt, még a Smallville-ből is lehet tanulni. Póz ezeket lenézni. Magyarországon szerintem nézői kulturális igénytelenség van. A szakma mégis rosszul reagál, lenézi a televíziót: én színházi színész vagyok, nem csinálok sorozatot. Ha elmegyek, úgy leszek kezelve, hogy sorozatszínész. Ez rossz gondolkodás, a színészetnek része a tévé. Hogy nem ismertek a színészek, az miért van?

► Egyszerűen kevés tévéfilm és sorozat készül, és ami készül, annak is a színvonala... Még csak nem is gyártásról van szó, hanem dramaturgiáról és rendezésről. Íróképzés például nemigen létezik.

*VB:* Amúgy több forgatókönyv-írót ismerek a suliból. Van már ilyen osztály. Ijesztően intelligens emberek, remélem, lesz változás. Ott van az Isteni műszak – olyan derűsen, jól jöttem ki róla, hogy ezzel a rendezővel nagyon akarnék dolgozni. És Bodzsár Márk, azt hiszem, forgatókönyv-írást, vagy filmdramaturgiát tanult... Voltak hibái, mindent el lehet mondani róla, de olyan volt, mint egy jó Tarantino-film, csak magyarban, és úgy volt magyar, ahogy egy Tarantino-film amerikai: mi magyarok értjük igazán. Szerintem pont ezekből a hollywoodi cuccokból annyit lehetne tanulni. Nem lenne szabad ezeket lenézni.

Viktor Balázs A félévi értékelésen mindig azt mondtam az ofőimnek, hogy munka és munka között is van különbség. Ők meg természetesen az ambíciót hiányolták belőlem. Én egy link, lusta ember vagyok, de ha valamit szeretek és érdekel, azt csinálom ezer százalékon. Mindig ezzel érveltem nekik. Ha a színészetet kötelességből, vagy teljesítésből csinálod, akkor a bányászatnál is nehezebb, és közben nagyon lealacsonyítod ezt a hivatást. Ha viszont szeretettel és odaadással csinálod, akkor megérted, hogy miért irigyek a színészekre az emberek: olyan mintha nem csinálnál semmit. (Közben egy kőkemény mesterség – mondjuk ez elmondható a könyvelésről is.) Persze a gyakorlatban ezt soha nem sikerült ilyen pontosan kifejtenem nekik. Ezért haragszom magamra.

► Csak amikor az ember bőre van vásárra víve, az kissé más. Ha azt mondom: öt év múlva – van bármi elképzelésed?

*VB:* Az az álmom, hogy legyen a körúton egy kis luk, száz fős kamaraszínpaddal, ahol dolgozhatok azokkal, akikkel akarok, akikkel szeretek, és akiket szeretek. Ahol mindenki csinál mindent, amihez éppen kedve van, vagy amihez úgy gondolja, hogy ért. Nekem az a legfontosabb, hogy azokkal dolgozzak, akikkel vágyom rá, és ez nem attól függ, hogy hogy milyen díjaik vannak, hanem, hogy mennyire akarnak valamit... Egy olyan színházat ahol bárki bármit csinálhat, ha tényleg akarja, mert akkor az jó lesz. Öt év múlva – körülbelül akkor fogok visszakeveredni külföldről, talán mondjuk, hogy Kovács D.-nél játszom, és épp kergetjük a fehér nyulat... Hogy hogy lesz valójában, nem tudom. Ezt a döntést már meghoztam – Zsótértól tanultam: soha ne az egyszerűbb úton haladj. Ő meg Brechttől tanulta, szóval biztos igazuk van. Ha nem csinálhatom úgy, ahogyan szeretném, ahogyan hiszek benne, akkor inkább nem csinálom. Ezt a fajta középszerűséget nem tudnám elviselni. Remélem.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr387996699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása