Árad a pénz a művészetbe és a kultúrába. A tönk szélére jutott a művészet és a kultúra. E két állítás húzódik végig a 2013. év kultúrpolitikai hírein. Az előbbi jellemzően kurzusbarát művészek és kormánypárti politikusok szájából hangzik el, az utóbbi pedig a hatalommal közelebbi viszonyt nem ápoló alkotók jellemző mondata. Nominális értéken és összességében lehet, hogy több pénz jut a kulturális ágazatba, mint az előző két évben, azonban a hatalomhoz nem lojális, jellemzően független színházak bizony egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Hiszen ha jut is pénz, ahhoz kiszámíthatatlanul juthatnak hozzá az érintettek, ráadásul a kormányzati gyakorlat szerint a megítélt forrásokat is gyakran zárolják.

Különösen nehéz helyzetbe került a művészeti felsőoktatás. "Rendkívüli mértékű forráskivonás történt a felsőoktatásból" – fogalmazott januárban Ascher Tamás a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora. „Mi mindent megtettünk: már tavaly egyhónapos szénszünettel dolgoztunk, emeltük az oktatók kötelező óraszámait, emeltük a szolgáltatások díjait, csökkentettük az alkalmazotti létszámot” – sorolta Ascher, hozzátéve, hogy folyamatosan keresik a plusz bevételi forrásokat, és 2008 óta sikerült megduplázni saját bevételüket. A Művészeti Egyetemek Rektori Széke nyilatkozatban hívta fel a kormány figyelmét arra, hogy a legutóbbi költségvetési elvonások lehetetlen helyzetbe hozták a művészeti felsőoktatást és jelentősen visszavetik a képzés színvonalát. „Abban állapodtunk meg, hogy még a héten leteszik azokat az igényeiket számokban, amelyek részben a folyó fizetési gondjaik megoldásához, részben a fejlesztéseik segítéséhez szükségesek. Remélem, a héten konzultálhatok ezekről a kérdésekről a miniszterelnökkel, és rövidesen konkrét ígéretet tudok adni. Megegyeztünk abban, hogy közép- és hosszú távra is átgondoljuk, miként tudjuk a szabályozásban figyelembe venni azokat a sajátos képzési formákat, amelyek ezt az öt intézményt jellemzik. Mindezt úgy, hogy a magas színvonalat megtartsák, sőt növeljék, és megmutatkozzanak nemzetközi színtéren is” – mondta Balog Zoltán, néhány nappal később reagálva a művészeti egyetemek problémájára. A hosszú távú megoldás részletei 2013 végén sem ismertek.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. "Én arra gondoltam, ha alkirály lennék, úgy elvenném ennek az egyetemnek a pénzét, mint a nyavalya, a színészoktatásával, és áttelepíteném egy színházhoz, pénzzel együtt, aztán csináljanak, amit akarnak. Azt gondolom, hogy egy nemzeti kultúrában a színészeket nemzeti szellemben kell képezni, pont, mert ettől érdekesek. (…) Én úgy vettem észre, hogy kitűnő színészeket képeznek, de kis rabszolgák… Jó, szót fogadnak, jó, rendező bácsi, igen, minden nagyon jó, hú de nagyon balliberálisok, jaj, nagyon, mert az muszáj, hát a nemiségük kicsit bizonytalan, ami szerintem hülyeség… Én azt gondolom, ezt most bátran kimondom: itt van tennivaló. És nagyon sok olyan magyar felsőoktatási intézmény van, ahol van tennivaló." (Kerényi Imre) |

A független színházak megítélt támogatásának kifizetésére – több tiltakozás után – májusban került sor. Mindeközben különösen nagy botrányt okozott Markó Iván tánctársulatának napvilágra került támogatása. A táncos munkája összesen 155 millió forintos állami támogatásban részesült, miközben 2012-ben a független táncosok összes támogatása 211 millió forint volt. „Elég az állami önkényből a művészeti életben!” jelszóval tiltakozást is szerveztek ez ellen, Markó bemutatója tapsrendjét zavarta meg a Gulyás Márton vezette csoport azzal a felszólítással, hogy számoljanak el a támogatással. Nem számoltak, sőt az év végén Markó bejelentette társulatának megszűnését (A tiltakozás módja ellen viszont tiltakozott a Magyar Táncművészek Szövetségének elnöksége. A tiltakozás tárgyáról nem volt mondanivalójuk.)

Krétakör-akció Markó Iván premierjén

Látható, hogy a pénzügyi nyomás valójában nem független kontra nemfüggetlen alapon oszlik meg, hiszen a Nemzeti Színház sem kapta meg a neki járó támogatást február és június között. Halász János államtitkár és Alföldi Róbert (akkor még) vezérigazgató a POSZT-on, Pécsen írta alá a megújított kontraktust. Ebből nem lett botrány, ugyanis a Nemzeti a saját bevételeiből tudta fizetni a munkatársait és szerződéses partnereit. Mégpedig azért, mert attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült: július 1-jétől Vidnyánszky Attila lesz a Nemzeti főnöke, egyfajta katasztrófaturizmus indult a színházban: minden jegy szinte azonnal elkelt, a jegypénztár előtt a havi kasszanyitáskor óriási sorok várakoztak sokan órákat, az internetes jegyeladórendszer pedig lefagyott ilyen érdeklődés hatására. Az igazgatóváltást "elősegítendő", merőben szokatlan módon miniszteri biztost neveztek ki, s végül valamennyi előadás lekerült műsorról (a Mephisto – amelynek bemutatását Vidnyánszky Attila ellenezte, Alföldi mégis bemutatta, mondván a lejátszott előadások bevétele finanszírozta a produkció költségeit – a Vígszínházban, a Bányavirág a Játékszínben került újra repertoárra).

A Sirály is maradt volna, ám Kulka János tiltakozása után már nem volt esély a műsorra tűzésre. Ugyanis Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott azt mondta egy Vidnyánszky Attilával folytatott beszélgetésen a Belvárosi Polgári Szalonban: "Az új Nemzeti Színház sikeres lesz, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, a barátságról, a hűségről." Kulka e kijelentés ellen tiltakozva bejelentette: nem hajlandó fellépni a Sirályban. "Szégyellem, hogy Kerényi Imre, a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott buzizik, és a Nemzeti Színház jövendőbeli igazgatója, Vidnyánszky Attila ebben semmi kivetnivalót nem talál, sőt együtt aratnak göcögő tetszést nézőik körében. Szégyellem magam helyettük és a feletteseik helyett, akik nem szólítják lemondásra őket és szégyellem magam a nézők helyett, akik mindehhez jó érzéssel asszisztálnak" – írta nyilatkozatában Kulka.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. "Tiltakozunk Kerényi Imre, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) korábbi tanárának gyűlöletkeltő kijelentései ellen, melyekkel kísérletet tesz az egyetem lejáratására és hallgatóink megbélyegzésére. Rágalmazó szavaival nemcsak az egyetemet és a Nemzeti Színházat illeti, hanem rajtuk keresztül színészeket, rendezőket, színházi embereket, az egész magyar művészvilágot és egyetemi polgárságot sérti meg. (…) Nem tartjuk méltónak a magyar állam, a magyar kormány semmilyen képviseletére." (Színház- és Filmművészeti Egyetem) |

Utóbb Vidnyánszky Attila közleményben sajnálkozott amiatt, hogy nem igazította helyre ezeket a szavakat akkor, amikor kimondattak. "Most megteszem. A Nemzeti vezetőjeként azon fogok dolgozni, hogy közös, valós kérdéseinkre egymást megbecsülve keressünk válaszokat" – írta Vidnyánszky.

Nyilván egymás megbecsülése jegyében hangzottak el a következők is:
• "Az olyan színház, amely a hétköznapok mocsarába ragadó valóságot mutatja, nem az én utam. Olcsónak, hatásvadásznak, kiégettnek tartom a provokációra épülő művészetet is." (Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházról az Origónak • „Az elmúlt félévben látott szimpátiahullámnak – amit nevezhetnék politikai demonstrációnak is – nem sok köze volt a színházhoz.” (Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház látogatóiról ugyanott)
• „Engem még nem köpköd, holott neki is megmondtam: ha kultuszminiszter lennék, egyből levetettem volna a műsorról a »tragédiát«, mert veszélyes, hogy sok iskolás ebben az eltorzult változatban ismeri meg az egyik legnagyobb drámánkat.” (Eperjes Károly Alföldi Róbertről)
• „Ez is hiányzott a Nemzeti Színház eddigi munkájából.” (Halász János államtitkár a Nemzeti Színház "nemzeti küldetéséről")
• „A színikritikusi körben nagyon komoly kultúrmaffia diktál.” (Vidnyánszky Attila a színikritikusokról)

Június 30-án a teltházas búcsúeste mellett több ezren a Bajor Gizi parkban köszönték meg az elmúlt öt évet az Alföldi Róbert vezette intézménynek.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. "Abban azonban biztos vagyok, hogy ezek az emberek megmaradnak, ez ugyanis nem erre az öt évre szól. Ha nagy szavakat akarok használni, akkor azt mondom, hogy megváltoztatta az életüket, ha kevésbé nagy szavakat, akkor azt, hogy ez a fajta gondolkodásmód, befogadóképesség, amit ők létrehoztak saját maguknak, az meg fog nekik maradni, amíg élnek. Ez hosszú távú ügy. Ahogy nekem is és mindenkinek, akik ezt csináltuk. (…) Azt hiszem, mégsem túlzás, hogy megváltoztattuk az életüket – ők pedig megváltoztatták a mi életünket." (Alföldi Róbert) |

A 37 fős társulatból 20 színész távozott, 14 új tag érkezett. Igaz, a foglalkoztatásuk elég hektikus, ugyanis a Nemzeti műsora nagy részében Vidnyánszky korábbi előadásait játssza jellemzően az eredeti szereposztásban. Eddig három bemutatót tartottak, kettőt a nagyszínpadon (Vidnyánszky rendezésében), egyet a Gobbi Hilda Színpadon (Szabó K. István rendezésében).

Az Alföldi–Vidnyászky-vezetőcsere, illetve a magyar kultúrpolitika furcsaságai iránt a külföldi sajtó és az európai kultúrpolitika is folyamatos élénk érdeklődést mutatott. (Balog Zoltán nem győzte javítani a tévedéseket.) Strasbourgban lemondták Vidnyánszky Attila kurzusát mire ő visszamondta előadásainak lejátszását. Polémia alakult ki amiatt, hogy a Színházi Kritikusok Céhének elnöke, Tompa Andrea a Theater heutéban cikket közölt az igazgatóváltásról, Vidnyánszky azóta sérelmezi, hogy itt (és másutt) nem kapott reagálási lehetőséget.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. "Gratulálok Tompa Andreának, a Kritikusok Céhe elnökének és társainak, hogy sikeres lett a lejárató kampányuk. Az elmúlt években nagyjából ennyit sikerült tenniük a magyar kultúráért." (Vidnyánszky Attila) |

A Vidnyánszky mellett kiálló Valère Novarina például a kritikusok által szervezett Hungarian Showcase nevű rendezvényt emlegette fel, miszerint ezen "egyetlen vidéki előadás, egyetlen Vidnyánszky-rendezés sem volt látható. Mintha két kibékíthetetlen tábor létezne. Mintha Vidnyánszky Attila előadásai, legyenek bármilyen szépek is, a pestist hordoznák magukban." A Magyar Teátrumi Társaság nyilatkozatában ez áll: "A válogatásban egyetlen jelentős vidéki és határon túli magyar színházi műhely, hazai és nemzetközi fesztiválon szerepelt előadás sem vesz részt. Ezzel nem csupán a nemzetközi szakembereket tájékoztatják egyoldalúan, hanem számos komoly színházi műhelyt fosztanak meg annak a lehetőségétől, hogy a külföldi szakma képviselői felfigyeljenek teljesítményükre." Arról sem Novarina, sem az MTT nem szól, hogy a Showcase semmiféle állami támogatást nem kapott, így előadások utaztatása sem volt elképzelhető, de általában is igen furcsa egy szubjektív szempontok szerinti válogatáson számon kérni az objektivitást. A Kritikuscéh négymillió forintból vállaltan olyan fesztivált szervezett, amely elsősorban azt a szegmensét mutatta be a magyar színháznak, amely veszélyben van.

„A probléma ezzel – a kritikusok autonóm válogatásával – éppen az, amit feszegettek a Showcase egyik beszélgetésén »hogyan történhet, hogy egy ilyen társulat számára az állam lehúzza a rolót?«. Hiszen a Nemzeti Színház jelenlegi, szakmailag megkérdőjelezhetetlenül műhelyként működő társulatát Vidnyánszky Attila éppen megkérdőjelezi. Hát kell az ilyesmi? Hogy észrevegyék: a függetlenek sokadik éve a megszűnés szélén tengetik az életüket? Hiszen hiába kapnak pénzt utólag, ha egyszer nem tudták rendesen felépíteni az évadukat, ha egyszer a színházi gondolkodás helyett a megélhetésre koncentrálnak. Kell az, hogy kiderüljön, hogy a színház utánpótlásbázisának számító független színház és felsőoktatás tudatosan és módszeresen el van lehetetlenítve? A Teátrumi Társaságnak megvan az utánpótlásbázisa, megvan a terve a megfelelő, udvari kritikusok kijelölésére és kiképzésére. De hiába vágják fejbe a halottat már sokadjára, még mindig él, és a fejbevágók meg vannak sértődve, amikor a halott még fel-felnyög egy kicsit” – írtuk akkori kommentárunkban

Az utolsó Mephisto után - 2013. június 22.

Összességében a Hungarian Showcase megrendezése jelentős siker (ahogyan a Kortárs Drámafesztivál is az, nota bene, utóbbi, majd egyhetes, vidéki és határon túli előadásokat is felvonultató rendezvény 1 millió forintos támogatást bírt kapni a minisztériumtól), ilyenre korábban nem kerülhetett sor. Ahogy példa nélkül álló a Teátrumi Társaság ellen-Showcase-próbálkozása: a rendezvény weblapjának lemásolása, amelyen a seregszemle ideje alatt Magyarországon tartózkodó szakembereket vidékre szólították.

Novarina levelében van egy fordulat a POSZT-ról: "A pécsi POSZT Fesztiválon, amely az évad legjobb magyar produkcióit vonultatja föl..." – úgy tűnik, a művészt nem tájékoztatták arról, hogy a pécsi seregszemle immár nem a legjobb előadások kiválasztását célozza, hanem egyfajta kiegyensúlyozottság volt a cél: legyen vidéki, legyen pesti, legyen határon túli, legyen kőszínházi, és ha csak egy mód van rá, ne legyen független. (Egyetlen függetlennek nevezhető előadás került be a versenyprogramba, Mundruczó Kornél Szégyen című produkciója, amely amúgy részben külföldi finanszírozásban jött – mert csak úgy jöhetett – létre.)

A POSZT válogatása, összhangban ezzel az attitűddel, azt üzente: a társadalmi kérdések nem számítanak. A mai magyar színháznak nem a jelenről kell szólnia! Ugyanis a beválogatott előadások közül mindössze három-négy olyan van, amely közvetlenül – mértékében különbözően – a mai magyar társadalomra reagál, arról beszél, ami ilyen értelemben politikus. A válogatás üzenete egyáltalán nem meglepő módon egybecseng Vidnyánszky Attilának a Nemzeti Színházzal kapcsolatos nyilatkozataival: a „másfajta” emelkedettséggel, az általános emberi értékekről szóló színházzal, a modern formába öntött kortárstalanság hivatalos rangra emelt, egyetlenként Támogatott színházzal. Solténszky Tibor és Szigethy Gábor biztos kézzel válogatott ki olyan előadásokat, amelyeknél a társadalmi kérdések csupán esetlegesen kerülhetnek szóba, de még az ezt akár bátran feszegető előadások is olyanok, ahol a beszélgetés elsősorban a formáról szólhat. Nem kell a politikus színház. Nem kell gondolkodni rólunk. Gondolkodjunk az emberségünkről, a magyarságunkról, a szeretetről és a bűnről úgy általában, használjunk archetípusokat (az individuummal csak a baj van), használjuk a pátoszt, és adjunk reményt. Vagy ha politikus színház, akkor az Európa-gondolat fonákságát hirdető Bolha a fülbe az ideális választás. (Ezt a bekezdést a POSZT előtt írtuk és tettük közzé furcsa látni, hogy betűről betűre beigazolódott.)

A válogatás tehát magáért beszélt, a szakmai beszélgetés műfaja pedig totálisan leszerepelt, elsősorban a Vidnyánszky Attila rendezte Bolha a fülbe előadást követő bohóctréfa által. (Érdekes adalék, hogy a beszélgetéseket moderáló Lévai Balázs az utóbbi időben a Nemzeti Színház saját, belső lapjának valóságos belső kritikusaként jelenik meg.) Mindenesetre minden főbb díjat budapesti színházak hoztak el, emellett a "félfüggetlen", de teljesen határon túli Bányavakság szerepelt figyelemre méltóan a fesztiválon. (Megjegyzendő, hogy mind a szegedi THEALTER, mind a fővárosi Kortárs Drámafesztivál és Hungarian Showcase is nagyságrendekkel _izgalmasabb_ programot állított össze, mint a meghívott válogatókkal küzdő pécsi seregszemle.)

A második félév színház-kultúrpolitikai izgalmait a teljes pályás letámadással próbálkozó Vidnyánszky Attilához köthető érdekcsoport okozta, amely a Nemzeti Színház bekebelezésével nem hogy visszafogottabbá vált volna, de tovább erősödött. Tényleg lehetett hinni abban, hogy ezután befejeződik a "Nemzeti Színházat a jobboldali gondolat hozta létre" típusú zöldségek sora, de szó sincs róla, szinte minden hétre jut egy kioktatás, hol nyilatkozat, hol egy előadás formájában. „Egész életemben az igazodási kényszerek ellen küzdöttem. Azt láttam a magyar színházi szakmában is, hogy művészgenerációk szabad önkifejezését gúzsba kötötte az egyfelé igazodás kényszere, amit kritikusok sora is csak erősített évtizedeken keresztül. Azzal, hogy sokfajta gondolkodásmód nyer teret, azzal az igazodási kényszerek oldódnak, ami sokak számára felszabadulást hoz a művészeti életben” – nyilatkozta legutóbb Vidnyánszky Attila, panaszkodva az őt övező kirekesztésre. (Érdemes kitérni arra a technikára, ahogyan a Vidnyánszkyt érintő támadásokat kezelik: rendre azt sulykolják, hogy Vidnyánszky "a közkeletű állításokkal ellentétben" nem fasiszta. Pedig olyat, hogy ő fasiszta lenne, komolyan vehető ember nem mondhat és nem mondhatott, Vidnyánszkyval kapcsolatban ilyen probléma nincs. Olyan viszont van, hogy az egykor művészként igen tehetséges ember igen tehetségtelen politikai szócsővé változott, aki ráadásul hol a művészet aktualizálása ellen nyilatkozik hosszan, hol támogatja azt, már amikor az ő ízlése szerint történik az aktualizálás.)

Bár az év során – elsősorban a Nemzetivel kapcsolatban – többször fölvetődött a lehetőség, hogy el lehetne felejteni az intézmények vezetőinek kinevezésekor a pályázatosdit (L. Simon László – meglepő nyíltsággal – az álszentséggel indokolta ezt, tagadva ugyanakkor azt a Kerényi Imre által viszont beismert tényt, hogy a Nemzeti igazgatóváltását illetően előre leosztottak voltak a kártyák – a témáról írt összefoglalónk itt ezzel kapcsolatban nem történt változás, ám a közvélemény figyelmét éppen egy pályázat kötötte le: a Vígszínházé. A meccs Eszenyi Enikő és Balázs Péter között zajlott, a két jelölt pályázatát az úgynevezett szakmai bizottság egálként értékelte, ami önmagában is abszurd, ám közmeglepetésre az utolsó pillanatban a fővárosi vezetés nem merte bevállalni az újabb vihart inkább eltörölte az egész pályázatot, elölről kezdve a cirkuszt, de már csak másfél éves mandátumra (Vélhetően bezavart a 2014-re Balog Zoltán védnökségével vállalt Robert Wilson-projekt, ami Balázs Péter égisze alatt nyilvánvalóan nem valósulhat meg, az Új Színház ügye után pedig egy újabb európai botrány nem jött volna jól a saját pártjával is küzdő, különutas Tarlós Istvánnak a választási kampány előtt.)

Volt még sok más is. A színikritikusok a legjobb előadásnak a Katona József Színház A nép ellensége című Ibsen-előadását tartották, az életműdíjas Zsámbéki Gábor rendezésében. A legjobb rendező Andrei Şerban lett, a Nemzeti Színház Angyalok Amerikában előadásáért. (Ez is lekerült a Nemzeti repertoárjáról, további 26 előadás mellett A Burgtheater nem jött a Nemzetibe de a Nemzeti megy a Burgtheaterbe. Konferenciát tartottak Berlinben a magyar kultúráról és színházról. A Nemzet Színésze díjat felváltja a Nemzet Művésze - a kurzusnak megfelelően a Magyar Művészeti Akadémia közvetítésével. És egy jó hír: fennállásának tizenötödik évfordulóját ünnepelhette a Pintér Béla és Társulata, ennek alkalmából összes, repertoáron szereplő előadásukat lejátszották, Kritikus Óra követte mindegyiket, ezek beszámolója olvasható itt

Zárszó helyett álljon itt egy részlet a Schilling Árpáddal Avignonban készített interjúnkból A szöveg a színházról, annak helyéről, szerepéről és felelősségéről gondolkodik a 21. században – és érdemes lenne figyelni rá, ha már 2013-ban nem sikerült, talán 2014-ben.

"A színház, ha nem fórumként használjuk, könnyen válik semmirekellő, üres frázispufogtatássá. Rengeteg pénz megy el arra, hogy embereket belevigyenek az illúzió hazugságába. Gondolj bele, milyen hatása van a színháznak az emberek depolitizálásában! A mai napig! Ez borzasztó. Emberek ülnek, végignéznek valamit, annyira jóindulatúak, jóhiszeműek, hogy a színészek félig végiggondolt mozdulataira és gondolataira is örömmel és tisztelettel tudnak reagálni. Közben meg kéne értetni velük, hogy ez semmi, ez így nem munka. Olyan, mint azt mondani, hogy milyen szépen beszél a politikus papír nélkül – pedig ez adottság, neki nem ez a dolga, hanem hogy szervezzen, organizáljon, élhető világhoz segítsen hozzá. Ha megveszel egy szolgáltatást, nem csodálkozhatsz azon, hogy milyen kedves volt az eladó: persze, hogy kedves volt, alapvetés. A színház hihetetlenül elmélyíti ezt a válságot azzal, hogy nem azt látod, amit nézel. Itt, Avignonban is láttam nem egy olyan előadást, elismert szaktekintélyektől, amelyek szégyent és dühöt váltottak ki belőlem. Ezzel átvágják az embereket, megerősítve a nagy, össztársadalmi kamuzást. Nekem a pedagógiával, a színházzal másik szándékom van, ami nem Shakespeare-ről vagy éppen Háy Jánosról szól, hanem arról, hogy ez egy olyan intézmény, amelyben rengeteg dolog eldőlhet hosszú távon az emberek életében. Ezért kellene demisztifikálni az egészet, és nem művészekről beszélni, hanem jó szakemberekről, akik érzik, tudják a helyüket a társadalomban. Lehet észveszejtő dolgokat csinálni a színházban, csak érezzek benne valami következetességet, ami nem a remény színháza vagy valami olcsó trendkövetés, hanem valami józan eszű dolog. Talán a józanság hiányzik leginkább a színházból."

_Tavalyi összefoglalónk:_

>>> Ilyen volt a magyar színház 2012 – Széles margó

_Következik:_

Ilyen volt a magyar színház 2013 – A 40 legfontosabb előadás