Alighanem érdemes lenne egyeztetni a Kritikus Órára leülő* társulatok tagjaival, hogy a beszélgetést színész-, ne adj' isten rendezősimogatással egybekötve rendezzük meg a továbbiakban, hátha az ezzel járó fizikai közelség praktikusan megoldaná a jellemző problémát is, hogy se színházcsináló, se kritikus nem szívesen beszél mikrofonba – előbbieknek tényleg felesleges, utóbbiak pedig éppen elég erősen hallatjuk a hangunkat ahhoz képest, hogy a színházba direkt szórakozni járunk –, így a kedves emberek, akik szívesen maradnak egy beszélgetésre még előadás után is, közvetlenebb résztvevőkké válhatnának, vagy legalább hallanák a diskurzust.
Jászay Tamás a Szkéné büféjében tartalmas, ennek ellenére kedélyes órácskát kerített a Forte Társulattal, szinte észrevétlen maradt, hogy feszes, tematikusan végiggondolt kérdésekkel haladt a beszélgetés – így arra is volt idő, hogy tétovázzon, töprengjen kicsit, aki beszélgetés közben gondolkodik.
Az előadás történetével kezdődött a diskurzus, illetve a kritikussal együtt elhelyezték a művet Horváth Csaba rendező pályáján, lévén a szereplők időközben érkeztek, megtisztelő gyorsasággal. A többségük még elkapta a fizikai színházról, mint a nálunk még újszerű színházi formáról való elmélkedést – ezt mindig szívesen emlegetjük: egyrészt jó kiejteni, másrészt van egy ilyen (sőt még cifrább nevű) szak az egyetemen, tehát nehéz is kikerülni, mint nem múló érdekességet. A rendező persze azzal kezdte: nem vagyok esztéta, ennek ellenére pontosan érvelt amellett, miért nem releváns ez a kategória az előadó-művészeten belül, miközben alkotókat említett, akikhez hasonlóan magát formaabsztrahálónak mondta a kérdező Jászay kolléga kitartó firtatására. Mindehhez kapcsolódva szólalt meg Krisztik Csaba, aki arról beszélt, hogy a színész, játsszon bármilyenféle színházban, nem menekülhet a fizikalitástól, mert a színpadon jelentése van annak, hogyan áll, megy a színész, hogyan használja a testét a térben már a legegyszerűbb módon is. Ezt a gondolatmenetet folytatta Andrássy Máté, hozzátéve, hogy a mindez folyamatos önismereti feladatokat is ad. Simkó Katalin, aki egy úgynevezett kőszínházban is dolgozik aktuálisan, érzékletesen beszélt arról, hogy a különféle színpadi nyelveket használó produkciók próbaidőszakában milyen típusú feladatok elé kerül egy színész, amelyeket mind hozni kell függetlenül attól, hogy a képzés során, illetve a pályája korábbi szakaszában ki miben mélyedt el inkább. Kádas József kérdésre válaszolva elmondta, hogy az évek óta együtt dolgozó csapatban sok összetett feladatról, illetve gyakorlatról nem beszélgetnek, mert azok aktív közös tudásként azonnal előhívhatók: jól működő kvázi belső instrukciós szótárjuk is van.
Ezután az előadás látványvilágáról ejtettek szót a résztvevők Agota Kristof műve kapcsán, Bukta Imre kiállítását is említve, továbbá élményszerű részleteket hallhattunk a honi zöldségpiaci helyzetről, egyes termények esztétikájáról, és egy fél mondat erejéig arról is, hogy a rotálódó díszlet- és kellékállomány némileg problematikus az NKA felé történő elszámoláskor.
Ekkor szólal meg az első néző, arról kérdezve, hogy van-e a zöldségeknek külön-külön is szimbolikája. És ezzel a hozzászólással aktivizálta is a beszélgetés közönségét, akiknek a figyelmét addig is lekötötte a diskurzus, és a továbbiakban nagyon kellemesen működtek együtt: senki nem akarta magához ragadni a figyelmet, de természetes közvetlenséggel kérdeztek, illetve jegyeztek meg egyet s mást. Sőt egyikük igen konstruktív módon és kedvesen elérte, hogy Ökrös Csaba, az előadás zenésze is bekapcsolódjon a beszélgetésbe, aki röviden mesélt arról, hogyan készült a zene, milyen támpontokat kapott a munkához a rendezőtől és az anyagból. Magától értetődő módon jegyezte meg például, hogy a temetői jelenethez gyimesi alapanyagot választott, lévén azt találta odaillően szürreálisnak. A keresetlen természetesség mögött, ahogy zenéről beszélt, harminchat év gyűjtőmunkája bújik meg. Akik csak itt, ezen a beszélgetésen találkoztak ezzel az érdeklődéssel, gondolkodással, azoknak is kiderült, hogy ehhez a kultúrkincshez igen erősen kötődik a rendező és az egész Forte Társulat, sőt talán pontosabb is lenne ezt a képet nem kötődésben, hanem interiorizálásban meghatározni: ők is ennek a kincsnek a részei, illetve mindez bennük van, egészen pontosan a porcikáikban – mint ahogy A nagy füzet című előadást megnézve bárki észreveheti.
A közönséggel harmóniában működő beszélgetés szép pillanata volt, amikor egy néző elmondta, rosszallotta a nézőtér különböző pontjain felhangzó nevetését, mert úgy találta, semmi mulatságos nincs abban, amiről az előadás szólt. Többen is válaszoltak a felvetésére, arról beszélve, hogy milyen humora, milyen feszültsége van a nyilván cseppet sem nevetséges témával foglalkozó előadás bizonyos jeleneteinek, Krisztik Csaba például azt mondta, hogy a mű könnyebben adja a humorát, ha a néző hajlamos a két gyerek pozíciójába helyezkedni – az illető hallgatta az érveket és engedte magát meggyőzni, mindez a beszélgetésnek csodálatos és fontos részletévé lett. A KO-n részt vevő nézőket lesve állítom, nem simulékonyságból nevezte az egyik szereplő jónak a közönséget. A sikerült, fontos előadások magukhoz emelik a közönséget.
|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. * hát igen, ez itt egy kedves képzavar, amelyhez alkalomadtán igény szerint fel is ajánlom a karórámat |
_(2014. január 13.)_
