*Patonay Anita*: Az én csoportom még szerveződik, a kismamák nehezen szabadulnak el otthonról, azt is meg kell oldani, ki vigyáz addig a gyerekre, míg anya a foglalkozáson van. Közösen keressük majd, mi az adott csoport szerepe, helye otthon, a társadalomban, illetve akár itt, a XI. kerületben. A program végén 2014 júniusában bemutatunk egy fórumszínházi előadást, amelyben megpróbáljuk megfogalmazni a három közösség alapvető problémáit, és a nézőkkel együtt keresünk majd megoldásokat rá. Mi, csoportvezetők megegyeztünk, hogy először csapatot építünk, és utána kezdjük el a konkrét munkát. Lehetőleg feloldjuk azokat a gátakat, amik általában megvannak az emberben, hogy minél jobban vállalják önmagukat egymás előtt. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, mindig leírjuk, hogy mi történt a foglalkozáson, mi az, ami megvalósult, mi a tervezet. Lesznek közös pontok a három csoport között, nagyon fontos, hogy tudjanak egymásról, tudják, hogy ők csak egy szelete az egész programnak, és legyen bennük kíváncsiság, vágy, hogy megismerjék egymást.
► A programot lezáró előadás formája fórumszínház, ez pontosan mit takar?
*Patonay Anita*: A fórumszínházat Augusto Boal találta ki. Az volt a célja, hogy felrázza a nézőket, olyan problémákat vessen fel, ami őket is közvetlen érinti. Maga Boal sem tudta előre, hogy mi lesz az előadás pontos formája. Egy néző a jelenet közepén hangosan kijelentette, hogy a színész nem jól csinálja, válaszul a színészek felhívták a hölgyet a színpadra, hogy mutassa meg, szerinte hogyan kéne jól csinálni. Lényegében ekkor született meg a fórumszínház.
Egy színházi jelenetet mutatunk, felvetünk benne egy problémát, a nézők pedig lehetséges megoldásokat ajánlanak és kipróbálhatjuk, hogyan működnek ezek a szituációban. A fórumszínháznak van egy moderátora, a joker, aki keresi a kapcsolatot néző és színész között, és segít a közös nevező megtalálásában. Boal azt mondja, nem kell, hogy valaki színész legyen ahhoz, hogy felmenjen a színpadra. Minden ember képes elmondani a véleményét, vagy ha ő maga mégsem akar szerepelni, akkor felkészítheti a színészt, aki majd képviseli az ő álláspontját.
► Kikkel adjátok elő?
*Patonay Anita*: A programban résztvevőkkel. Szeretnénk, hogy foglalkozások alatt elsajátítsanak néhány készséget. Szituációs gyakorlatokon keresztül megtanulják képviselni a saját álláspontjukat. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak színésztréninget tartsunk, hanem létrejöjjön egy közösség is, ahol a tagok tényleg el merik mondani egymásnak, miről mit gondolnak. Az én csoportomban a testkép javításán is dolgoznunk kell, hogy bátran mozogjanak majd nézők előtt, ne gondolkodjanak a tetteik következményein. Mert nem az a fontos hogy kicsit szerencsétlenül lépett-e vagy sem, hanem hogy az adott helyzetben mennyire volt hiteles.
► Hogyan működik egy színházi tréning gyerekek helyett, felnőtt résztvevőkel?
*Patonay Anita*: Felnőttekkel hosszabb a bevezető szakasz, többet kell velük beszélgetni, biztosítani kell őket, hogy amit mondanak, az nem kerül ki a csoportból, tehát biztonságban vannak. A Kávával korábban is készítettünk már felnőtteknek szóló tréninget és felnőtt színházi előadásokat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nekik hosszabb idő kell a bemelegedésre, de húsz perc, fél óra után már nem szokott gondot okozni, hogy megszólaljanak. Pusztán megfigyelőként is részt lehet venni, nem kötelező beszélni, semmit sem kényszerítünk. Ha valaki azt mondja majd, hogy ő nem tudja elképzelni magát színpadon, és ha a foglalkozások után is így gondolja, akkor nem kell szerepelnie: helyette segíthet a jelenetek kitalálásában, kidolgozásában.
► Már tartottál foglalkozást a csoportnak, mik a tapasztalataid?
*Patonay Anita*: Az első foglalkozáson a résztvevőknek egy széken keresztül kellett megfogalmazniuk, milyennek látják a gyesen lévő anyukák helyzetét. Azonnal felmerült a kirekesztettség mint probléma, pedig akkor még nem is beszéltünk róla. Feldöntötték a széket, fölrakták egy pódiumra, ahol ki volt ugyan emelve, de egyben megközelíthetetlen, elszigetelt helyre került. Hoztak egyszerű szituációt is, például ahogy végigmérik a gyesen lévő anyukát, aki gyerekkel be mer ülni egy kávézóba.
Azt látjuk, hogy társadalmi szinten nincs szükség a gyesről visszatérő anyukákra. Beszéltünk arról, hogy szinte lehetetlen nyolc helyett négy vagy hat órában visszamenni dolgozni, mert a munkáltatók szerint erre a státuszra nincs szükség. De akkor ki megy az óvodába a gyerekért? Kérdés, hogyan lehetne azt elérni, hogy a munkáltató ne azt keresse, miért nem jó neki gyesről visszatérő anyákat foglalkoztatni, hanem, hogy miért jó. A gyesről visszatérő nők nagy részében rengeteg energia van, dolgozni akarnak, emberekkel találkozni, kommunikálni.
► Miért jött létre a program?
*Patonay Anita*: Annak köszönhető, hogy a Norvég Civil Támogatási Alap által kiírtak egy ilyen pályázatot, és a MU Színháznak is fontos, hogy közösségekben kezdjünk el gondolkodni. Maga a program címe (Roseto) is a MU e törekvését jelenti.
|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *Az 1960-as évek elején egy amerikai kisvárosban, a pennsylvaniai Roseto nevű helységben felfigyeltek arra, hogy az itt élő lakosok szívinfarktus okozta halálozása lényegesen alacsonyabb, mint az amerikai átlag, annak ellenére, hogy az egészségkárosító rizikófaktorok magasak a városban. A vizsgálatok során megállapították, hogy a várost az 1800-as évek végétől olasz emigránsok lakták, akik homogén etnikumú lakosságot alkotva megőrizték mediterrán életstílusukat, többek között a családi és közösségi összetartást, a közösségi tradíciókat. A közösségi kohézió, és a belőle fakadó társas támogatás pedig védőfaktorként funkcionált az egészségmegőrzésben.* |
*Patonay Anita*: A város tökéletes példája annak, hogy az aktív közösségi életet élő lakosságban megoszlik a felelősség, csökken a stressz, ki lehet beszélni a problémákat, és mindenki érzi, hogy tartozik valahová. A MU számára fontos, hogy jelen legyen a kerületben, és a Káva is szeretne közelebb kerülni az itt lakókhoz.
► Mit vártok a programtól, a megvalósulásával milyen eredményeket lehet elérni?
*Patonay Anita*: Ha közösségi szinten meg tudunk fogalmazni egy problémát, akkor azt helyben megoldhatjuk, vagy jelezhetjük; hogy ezekről a hiányosságokról a társadalom, vagy konkrétan a XI. kerületi önkormányzat is tudomást szerezzen. A rendszer, amiben élünk, remélhetőleg tud mit kezdeni ezzel a jelzéssel. Nem csak a hibákat fontos megfogalmazni. Ami jó, azt is lehet tudatosítani és megerősíteni. A résztvevők hatnak egymásra, mintákat tudnak adni egymásnak, és látják, hogy nincsenek egyedül a problémával. A lényeg, hogy ne csak mindig a saját mókuskerekünket forgassuk.