A valóságban a múlt században sikerült felhúzni a National Theatre épületét, '76-ban nyitott ki. Denys Lasdun tervezte, lehet, aznap nem kapott otthon vacsorát. A South Bank negyedben van a színház, ahol nagyjából minden ilyen. Négy játszóhely belül, az első művészeti igazgató Laurence Olivier volt. Ez már mond valamit, ez a mai napig a sztárok találkozóhelye. Innen indulnak, majd eljutnak Amerikába, és hősként visszatérnek valami nagy szerepre. Nem is a rendező miatt jönnek ide a nézők, a plakáton is nagy betűkkel írják: az Oscar-díjas Helen Mirren. Néha a rendező neve vastagított (Sam Mendes, Danny Boyle). Mi meg csak nézzük, amit adnak. Budapestről, néha felvételről, néha élőben. Feliratozással, műfordításban. Shakespeare-t és Mary Shelley-adaptációt.
A Macbethtel az a probléma, hogy nem rendezte meg sem Rob Ashford, sem Kenneth Branagh. Annyi az egész, hogy jelenet követi a jelenetet, ahogy a dráma írja, nincsenek kérdések. Tényleg csak annyit lát az ember, hogy valaki jobbra megy, a másik vele szembe áll, és tessék, meg van komponálva a mű. Azaz: nincs. Amit lehet értékelni, az a színészekből fakad. Kenneth Branagh kezdetben akcióhős, később igazi Macbeth, a hálóköpenyes jelentben ott van minden, árulás, féltés, gyávaság, hatalomvágy, később igen finom őrült, hatalomóvó. Alex Kingston Lady Macbethében inkább csak a felszínes sikoltás mutatkozik. Remek epizódszerep a királyé. Nari Blair-Mangat túlfűti sírós jelenetét. A rendezőnek azonban nincs ítélete, nem mondja ki, ő a bűnös, ő még inkább. Nem a kinyilatkoztatás hiánya a baj, hanem hogy akarjanak valamit kezdeni az alappal. Ne csak korhű jelmezben való feladatmegoldás legyen a porban futkosva.
És mintha a tér sem lenne ideális az előadás számára. A két nézőteret egy sáv választja el, a végén kis félkör. Kár, hogy ezzel nem kezdenek semmit, rohangálnak rajta, néha asztalt cipelnek be - és az lehet az egyetlen ok, amiért itt játszanak, hogy a nagyszínpad foglalt volt. Ott talán valami más is megy történelemóra helyett. Mert ha a színészek nem tennének néha hozzá valamit, ez csak szimplán a nagy skót ármány leírása, és jaj, vigyázzunk, nehogy hozzánk szóljon. A második felvonásba csurran kis jelzés, hirtelen váltanak a keresztről a harcra. Ennyi is az egész. Nem tudni, miért is érdekes itt a Macbeth, nyilván van a hatalomvágy, a trón állandó féltése, jelen esetben azonban jó mélyen. A vége is egy idilli kép: a jó győz, a rossz meg szenved. Mint a mesében.
Pedig valahol a Frankenstein is mese. De jó mese. Csak azt feledné az ember, hogy a kezdeti percek pusztán a vergődésé lesznek. Köralakú színpad, a magasban izzók, amelyek végig villognak az előadás alatt. Jelzik, a tudomány varázsa hová vezet. Milyen vonzó az út, rálépni, létrehozni az embert. Ezt teszi Victor is. Neki csak a tudomány van. Valahol van olyan is, hogy szerelem, mondja később. Ő hozza létre a lényt – így kezdődik Danny Boyle rendezése. Középen egy kezdetleges gép pulzál, innen tör ki az alkotott. Vonaglik, próbál felállni, kar, majd a láb mozog. Csak hiányzik innen az arc, hogy lássuk, ki teszi ezt. Mert persze, látni ebben, a rendező utal a gyermekkorra, ahogy a baba tanulja az első lépéseket. Öntudatra ébred. Igen, ekkor kezd beindulni az este. A teremtmény megfogja a földet, megérzi az esőt. Valahol felemelő pillanatok ezek. Közelít a kamera, és ott van az öröm, a bánat. Hogy tudni, működik a csoda. Persze, van bőven giccs Mary Shelley regényében. A dramatizáló Nick Dear sem hagyta ki ezen jelenteket. De talán jó is így. Ahogy a társadalom kitaszítja az újat, akinek ronda az arca. És a fintor, hogy a vak ember oktatja, ébreszti fel a tudatát, az érzéseit. Működnek a jelenetek, mert önmagukban szépek: néha nagy fákat húznak fel, ölelik egymást.
Boyle történetelvű színházat csinál. Bevisz az arisztokrácia közé, bemutatja, hogyan teszi tönkre a szerelmet az elvakultság. Mellette azonban képekkel is él. Hatalmas mozdony fut be a színre, a végén sarkkörön húzzák egymást. Szimbolikus ez, mert minden bosszú, düh ellenére valahol elválaszthatatlan Victor és a teremtménye. Ezen van a hangsúly, a birtokos jelzőn. Ez a furcsa ambivalencia.
Ami nincs jelen a színészekben. Jók, és ezzel meg is vannak. Benedict Cumberbatch lénye aki folyamatosan szorítja háttérbe fizikai valóját, mutatva érzéseit. Nagy hévvel idézi Miltont. Járja a világot, egyszer csak meglesz a tudós. Őt Jonny Lee Miller játssza. Félrenéz, csak az elmélete jár a fejében. Meg hogy létrehozott valamit, ő, egyedül. Vágyik rá, hogy újra megtegye. Kellenek a mellékszereplők. Kell, hogy tudjon gyönyörködni az ember Karl Johnson szelíd öregemberében.
Erre szokták mondani: szuperprodukció. Jelentsen ez bármit is. Most jót jelent.
_(NT Live – Uránia Nemzeti Filmszínház – Shakespeare: Macbeth, rendező: Rob Ashford, Kenneth Branagh, 2013. október 24. / Mary Shelley–Nick Dear: Frankenstein, rendező: Danny Boyle, 2013. december 19.)_
