7óra7

Szövegbe zárva
7óra7: (3/10)
Közösség: (0/10)

Szövegbe zárva

2014. 02. 06. | 7óra7

A vállalás grandiózus: ötvenkét szerep, tizenöt színész, a történelmi áttekintés igényével fellépő kronológia az ötvenes évektől a rendszerváltásig ível, és mindez a kisszínpadon, ahol minden intim közelségben, premierplán zajlik. Ennek megfelelően puritán és praktikus Zöldy Z. Gergely egymást kiegészítő geometriai elemekből felépülő, stilizált díszlete, amely gondolatában teljes ellentéte Kiss Borbála korhűségre törekvő jelmezeinek, amely stilisztikai konfliktust az előadás végül nem válaszol meg. Ugyancsak a látványhoz tartozik a díszletelemként használt kivetítő, amely szellemessége addig terjed, hogy a megidézett kornak és szituációnak egy az egyben megfelelő (értsd, ha pályaudvari jelenet következik '61-ből, akkor egy pályaudvari kép van kivetítve '61-ből, és ezen a rendre odamontázsolt Belügyminisztérium pecsét sem segít sokat, a megfigyelés-besúgás légkör ettől biztosan nem születik meg), fekete-fehér képek illusztrálják a realitást, teljesen alátéve ezzel a stilizációs törekvéseknek.

Szabadság kórus

Talán ennek a formai kakofóniának a következménye, hogy az előadás atmoszférateremtő képességgel végtére is nem rendelkezik – ehhez a kiáltozó ÁVH-s tisztek és a kenetteljesen rettegő egyháziak kevésnek bizonyulnak –, és a bevonás igénye is csak gesztus szinten él azzal, hogy Károly Katalin a capella hangdizájnja a közönség soraiból hallatszik, ahova gyakran a szereplők is kiülnek. Réczei Tamás rendezőként mintha elveszne saját írói munkájában, és sem egyik, sem másik identitásban nem találná meg a fókuszt. Sem a szöveg, sem a rendezés nem mutatja meg, hogy a személyes sorsok, vagy a történelmi/politikai perspektíva izgatta-e jobban, mert igaz, a cisztercita rend internálásától és a fogságban történő ellenállásától jutunk el a kommunista idők árulókat szülő titkos létezésen át az újra szabadságot hozó rendszerváltásig, mégis vannak főhősnek szánt karakterek, amelyek azonban végtelenül statikusak, és ekképpen igen gyorsan válnak kiszámíthatóvá és így érdektelenné. Mert miért izgalmas egy minden körülmények között megingathatatlanul és magától értetődően jó novícius, kétségek és kérdések nélkül (Bognár Gyöngyvér alakítja olyannyira egyneműen, amennyire a karakter maga egynemű), vagy egy minden körülmények között rossz ÁVH-s tiszt (Szemenyei János megpróbálja a magabiztosságában megkérdőjelezni Énekes Szilvesztert, ami úgy tűnik nem találkozott az egyéb alkotói szándékkal), de még az olyan feldobott labdákat sem csapja le az előadás, mint az árulóvá váló Othmár atya (Sirkó László), akinek elbukására érthetetlen okokból nem szán külön jelenetet az előadás.

Szabadság kórus

De mintha valami miatt direkt kerülné Réczei Tamás rendező és író is a drámailag izgalmas helyzeteket. Az ÁVH-s tisztnek ellenálló, és a lelki megtörés alól frappánsan kibúvó rendi kórus következmények nélkül dacolhat a hatalommal; Fényes Ágnes szexuális zaklatásai nem lépik át az elviselhetőség könnyed határát; a megtűrt egyházak és az üldözött rendek viszonya megfogalmazatlan marad; nem látjuk, hogyan és milyen áron gyakorolják hitüket a vallásuk gyakorlásától megfosztott emberek. Ezek csupán megpedzegetve, olykor elmondva és főleg illusztrálva vannak, _megmutatva_ nem. Pedig a színház itt kezdődne, és ezért nehéz a társulat tisztességes szerepformálási kísérleteit a figurák jelzésértékű megjelenítésén túl értékelni, ugyanis a személyes sorsok mintha a nagyívű történelmi áttekintés antagonistája kívánna lenni: egy helyben áll és várja, hogy a közeg felemelje. De közeg nincs, így a felemelkedés elmarad.

Igaz, ami igaz, nincsen könnyű dolga a színészeknek, akiknek nem elég, hogy igen kevés idejük és drámai konfliktusuk akad arra, hogy megformálják szerepeiket, még az időugrásokat különösebb követhető apropó nélkül meghatározó dramatikus szerkezettel is meg kellene birkózniuk. E kronológiai szökellésnek a követésére szolgálna a kivetítés, de mivel ez önmagán túl sehogy sem akar jelentéssel megtelni, ezért funkciója igencsak megkérdőjelezhető marad.

Szabadság kórus

Végeredményben pedig sem a történelmi tabló nem lesz tiszta, sem a személyes sorsok nem születnek meg, és marad végül a vállalás nagysága, és egy angyal az égben meg egy másik a földön. Nem derül ki, hogy ez a történet végül is miért volt fontos, hogy elmeséltessen, és azt sem tudjuk meg, az alkotóknak végtére is mi a viszonyuk ehhez a történethez. De végül is mihez? Mert sem az üldözésről, sem az elnyomásról, sem a személyes sorsokról, sem a félmúlt történelméről nem beszél az előadás. Persze mindegyikről beszél egy kicsit, de valódi konfliktusok és kérdések nélkül, így pedig minden szereplő a saját szövegébe zárva várja a tapsrendet. Az pedig előbb-utóbb úgyis eljön. Eljött.

_(2013. december 17.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr108001629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása