► A Színművészeti Egyetemet bábszínész szakon végezted. Hogyan kerültél oda, illetve van-e szerepe az életedben ennek a területnek?

*Fábián Gábor:* Tulajdonképpen véletlenül kerültem bábszínész szakra. A színművészeti harmadik rostáján kiszórtak, de közvetlenül utána néhányunknak megadták a lehetőséget, hogy az akkor először induló bábszínész osztály harmadik rostáján részt vegyünk. Ebben a helyzetben volt még Kocsis Gergő, aki ma a Katonában játszik és Ruszina Szabolcs is. Felvettek minket. A tanárok mondták, hogy ez bábszínész szak, mi meg nem akartunk bábszínésznek lenni. Akkoriban még nem volt olyan nyilvánvaló, mint ma, hogy a bábszínész ugyanolyan színész, hogy ugyanúgy fog szerződést kapni az Egyetem után, csak éppen tud bábozni is. Mi attól féltünk, hogy csak a bábszínházak fognak minket számon tartani. Én egyébként az Egyetem után ismertem meg igazán a bábos világot, és habár most sem tudom elképzelni, hogy bábszínészként dolgozzak, szimpatikus számomra. A Márkus Színházat, ami egy pécsi családi bábszínház, például nagyon jónak tartom, velük szívesen dolgoznék is. Akármit.

► Korábban, főként a pályád elején kőszínházakban is dolgoztál. Miben más a Szputnyik, mint azok a színházak voltak?

*Fábián Gábor:* Sok különbség van, így hirtelen nem is tudom, honnan kezdjem. De számomra most az a legfontosabb különbség, hogy a Szputnyik egy olyan hely, ahol megcsinálhatom, amit szeretnék. Elkezdtek érdekelni az Antigoné után a tantermi előadások, csinálhattam egyet: a Pirézeket, ami az előítéletességről szól. Még jobban elkezdett érdekelni, megcsináltuk a Hosszabbik utat Gigor Attila rendezésében a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ színész-drámatanáraival közösen. És a Szputnyik nem csak hagyta, hogy csináljam, ha kedvem van, hanem beszállt ezekbe az előadásokba koprodukciós partnerként. Nemrég volt egy előadásötletem, találtunk rá pályázatot, megnyertük. Most lehet dolgozni a próbák előkészítésén. Ajándék. Ugyanezt máshol?

► Mit gondolsz, színészként melyik a fejlesztőbb a folyamatos terhelés vagy a kicsit lazább munkatempó?

*Fábián Gábor:* A legfejlesztőbb a folyamatos, éppen az igényeinknek megfelelő terhelés, amellyel nem laza, hanem olyan tempóban dolgozunk, hogy az eredmények is szépen jöjjenek és közben szabad embernek érezzük magunkat. Na, ilyet még nem láttam. Amikor az ember kikerül az Egyetemről, minél többet akar dolgozni, hogy megszerezze azt a biztonságot a színpadon, ami ehhez a szakmához elengedhetetlen. Miután ez megvan, sokkal jobb, ha őszintén jelezheted, hogy miben akarsz igazán részt venni, hogy mik azok a területek, amelyek érdekelnek. Amúgy megkérdezném ugyanezt nagy színészpedagógusoktól, meg gyakorló színházvezetőktől.

► Milyen volt a csapat első időszaka, a kezdeti hangulat?

*Fábián Gábor:* Az kemény volt, amikor 2008 januárjában bementünk a MU Színház picike kis terébe, ami később a bázis lett, és megkezdtük a munkát. Nagy volt a lelkesedés és nagy volt a bizonytalanság. A legtöbben már jó ideje a pályán voltunk, és egyértelmű volt, hogy ez sokban különbözni fog az eddigi munkáktól. Tudtuk, hogy most nincs fizetés, nincs semmi, csak a nagy bizalom és hit abban, hogy ebből majd lesz valami. Mindez nagyon ambivalenssé tette az első időszakot, az egzisztenciális bizonytalanság és a nagy lendület egyszerre hatottak.
Ebben a hangulatban telt a Holt lelkek próbaidőszaka, ami egyébként jó hosszú próbaidőszak volt. Aztán az első évben nagyon sokat változott a társulat összetétele. Igazából csak Bodó Viktor, Keresztes Gábor és én maradtunk meg a kezdeti brancsból. Viszont, akik utána jöttek, sokan már maradtak is. Az első bő év után kezdett összeállni a csapat, és hogy mikor kovácsolódott igazán össze, azt nehéz lenne megmondani. Én tavaly óta érzem azt, hogy nagyon ütőképes a Szputnyik társulata, hogy ez most már tényleg hasonlít ahhoz, amit akkor szerettünk volna.

► A Kockavetőt utolsó alkalommal fogjátok játszani február 22-én. Milyen volt ennek az előadásnak a próbafolyamata? És milyen lett a végeredmény?

*Fábián Gábor:* A Kockavető egy vaskos regény, amiből elkészült egy nagyon vaskos szövegkönyv, amiről egy-két olvasás után kiderült, hogy nem lesz jó. Ezt követően iszapbirkózást folytattunk az anyaggal, aminek a végén már ott tartottunk, hogy inkább el kellene dobni az egészet, és performanszok laza láncolataként felépíteni az előadást, ahol mindent a dobókocka dönt el. Aztán elkezdtek érkezni az első jelenetek Vinnai Andrástól, de még azokon is sokat változtattunk. Mindent összevetve olyan munkafolyamat volt, amiben nagyon sokat dolgoztunk és sok tévutat be kellett járnunk ahhoz, hogy rátaláljunk arra, ami igazán működik. Az utolsó időszakban kezdtük megérezni, hogy ütős anyag áll össze, de ez a Viktorral való munka során sokszor van így.

És, hogy milyen lett a végeredmény? Valamelyik kritikában azt írták róla, hogy posztmodern kabaré (Zappe László, Népszabadság. A Szerk.). Valóban sokat lehet rajta nevetni és a humor mögött van tartalom is. A Kockavető a Szputnyik egyik emblematikus előadása lett, sok mindenkinek sokfélét jelent. Ezért nehéz róla beszélni.

► Miért kerül most le a műsorról?

*Fábián Gábor:* Ebben az előadásban sok a vendég, és ezért folyamatosan egyeztetési problémák vannak. Esélyünk is alig van játszani. Ráadásul mivel keveset játsszuk, állandóan halálfélelemmel indulunk neki. Na jó, lehet hogy csak én. A társulat is cserélődött, vannak szerepátvételek, nekik minden alkalom beugrásélmény.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *A Szputnyik társulat felhívása.* Úgy tudjuk, vannak, akik az előadást az évek során többször is megnézték. Örülnénk, ha megírnátok nekünk, hogy mit jelentett számotokra a Kockavető előadás. Vagy ha ahhoz van inkább kedvetek, írjátok meg, hogy a Szputnyiknak milyen hat opciót kellene adnia magának. |

► Említetted, hogy emblematikus előadás, hogy sokáig játszottátok. Nehéz elköszönni tőle?

*Fábián Gábor:* Nekem nagyon nehéz, mert ez az előadás személyesen is emblematikus dologgá vált. Engem sokan a Kockavetőből ismertek meg, és ha a legnagyobb munkámat kellene megneveznem, biztosan ezt mondanám. Ennél többet egy szerepen keresztül még nem tanultam a szakmámról; Viktor is nagyon sokat dolgozott és nyitott rajtam színészként. Rengeteget profitáltam belőle, így a Kockavető számomra egy alapkő. Ráadásul még ennyi év után is változik, nem lehet belefásulni.

► Mostanában az apaságon kívül, mi az, ami foglalkoztat?

*Fábián Gábor:* Pár napja kaptam meg a hírt, hogy megnyertünk egy pályázatot, amely egy közösségi színházi előadás létrehozására vonatkozott.

De hogy az elején kezdjem, még a Social Error kapcsán megismertünk egy társasjátékot, a neve: Szociopoly. Egy szociológus házaspár (Fodor Kata és Bass László. A Szerk.) találta ki, ezt a társasjátékot fogjuk színházzá fejleszteni. A nézők a társasjáték játékosai, akik szerepbe kerülnek, nagyon szegény, mai magyar falusi családok helyzetébe, ahol mindenki munkanélküli és bevételük csak a slendriánul segélyeknek nevezett forrásokból van, attól függően, mennyi gyereket vállalnak a játék elején. A játékosok kockadobással haladnak a pályán, ami a hónap napjait jelöli. A cél: túlélni a hónapot. Ne adósodj el, ne legyél az uzsorásé. De a kocka csalafinta: a hónap napjai akadályokat rejtenek. Enni kell. Rezsit kell fizetni. A gyereknek kirándulást kell befizetni. Ruházkodni kell. Aki végigjátssza, az megérzi, milyen itt, ma igazán szegénynek lenni. A néző nem csak megtekinti, hanem kicsit megéli a helyzetet. Merthogy a klasszikus társasjáték szabályaitól eltérően, ha a kocka a négyes mezőre küldött, akkor nem lesz odaírva a mező mellé, hogy megbüntet a rendőr, fizess ötezer forintot, hanem tényleg jön a rendőr.

És a játékban kiderül, tényleg megéri-e gyereket vállalni, mert úgy több a segély. Vagy hogy meg tudsz-e élni közmunkás fizetésből. Mert a játék a valóságot modellezi. Színház, ugye...