A darabban egy gyerek keresi a helyét a felnőttek csalással és önámítással teli világában. A 79 éves szerző a „dühöngő ifjúság” nemzedékének betiltott alakja. Az ő nevéhez fűződik a londoni cenzúra megszüntetése. 2006-ban készült darabját kifejezetten egy színházi nevelési társulatnak írta. Az emberséget és az igazságtalanságot vizsgáló szerző drámáját a Nyitott Kör Színházi Nevelési Társulat elsőként tűzi műsorára Magyarországon. Az ősbemutató kapcsán beszélgetett Bethlenfalvy Ádámmal, a darab fordítójával Meszlényi-Bodnár Zoltán, a darab rendezője, a Nyitott Kör szakmai vezetője.
*Meszlényi-Bodnár Zoltán (MBZ):* Nagyon sokrétű az, amivel foglalkozol. Lényegében, amiket én most tudok: színész-drámatanárként, és az InSite-ban most befejezett kutatás kutatójaként ismerhetünk, emellett PhD hallgató vagy egy angliai egyetemen, ahol a témád a drámapedagógia, több színjátszó csoportot is vezetsz. A fordítás hogyan került elő?
*Bethlenfalvy Ádám (BÁ):* Bond kapcsán – legalábbis a műfordítás szintjén. Szakanyagokat mindig is fordítottam, és azt szívesen is csinálom, mert egyrészt érdekel, azaz olvasni is szeretem, másrészt meg hasznos gondolkodni a magyar terminológián. Az mindig egy izgalmas kérdés, hogy hogyan értünk meg egy angol szakanyagot, és azt hogyan lehet jól közzétenni. A Bond-daraboknál igazából azt tapasztaltam, hogy nagyon speciálisan funkcionál a nyelvük. Az első általam fordított Bond-darabot rendeztem is. Ilyen módon nekem rendezőként is segítség volt, hogy megpróbáljam megérteni a darabot fordítás közben, és intenzív kapcsolatom volt a szöveg nyelvével. Nagyon izgalmas kihívás volt számomra. Szerintem nagyjából értem, hogy hogyan használja Bond a nyelvet, azt hiszem, nem ártok a daraboknak azzal, ha lefordítom őket. De olyan nagy vágy nincs bennem, hogy más darabokat fordítsak, igazából a Bond-darabokhoz van ilyen viszonyom.
*MBZ:* Tehát akkor ne várjunk tőled az elkövetkezendő időben egy új Shakespeare fordítást...
*BÁ:* Hát azt semmiféleképpen nem!
*MBZ:* Más kortárs? Tudsz olyan szerzőről, aki a színházi nevelés vagy a fiatalok színháza számára ír?
*BÁ:* Chris Cooper egyik darabján fogok nemsokára dolgozni, vagy hát elkezdtünk már rajta dolgozni angol nyelven. Azt biztosan le fogom fordítani magyarra. Geoff Gillhamnek vannak még ilyen darabjai, amiket ha nem fordítanék én le, akkor azt valószínűleg senki sem tenné meg. Igazából az a reményem, hogy ebből majd összeáll egyszer egy kötetre való Bond-, Cooper- és Gillham-darab, amely kimondottan a színházi nevelés területén és a színházi nevelési szakemberek számára lesz hasznos. Akár úgy, hogy előadást csinálnak belőle, akár úgy, hogy tanulmányozzák őket, és keresgélik azt, hogy hogyan működnek, és hogyan lehet használni, vagy hogyan lehet más ilyen darabot teremteni.
*MBZ:* És mi alapján választottad ki azokat a darabokat, amiket lefordítasz? Mert jelen pillanatban a Dallamot már lefordítottad, de ha jól tudom, másik két darabon is dolgozol.
*BÁ:* Hát igen… keveset fordítok saját örömömre, bár vannak olyan darabok, amelyeket nagyon-nagyon szívesen lefordítanék. Elsősorban olyan darabokat fordítok, amelyeket valaki elő fog adni, vagy én dolgozom velük. Például a The Children című Bond-darab, amelyen az Örkény Színházban dolgozom jelenleg egy fiatalokból álló csapattal, az ilyen, amit magamnak fordítok. Illetve a Kerekasztal Színházi Nevelési Központnak készül még egy Bond-előadása a The Broken Bowl című darabból, és azt fordítom számukra. És nagyon megtisztelő volt, hogy felkért a Nyitott Kör, hogy a Dallamot fordítsam le. Mindegyik fordítás valamilyen előadáshoz kapcsolódik, úgyhogy ezért fordítom őket, így „választok”.
*MBZ:* Bond válogatott darabjainak a kiadása még nem fordult meg a fejedben? Vagy majd csak akkor, amikor a Geoff Gillham- és Chris Cooper-darabok is készen lesznek?
*BÁ:* Hát igazából jó lenne egy Bond-válogatás ezekből a késői darabjaiból is, vagy a Big Brum számára írt darabokból. Upor László fordított le számtalan darabot, és vannak régebbi fordítások is, hasznos lenne ezekből egy új kötetet összehozni. Nem gondolom, hogy az összes darabot nekem kell fordítani… nagyon jó fordításokat csinálnak mások – például Upor László fordításai kiválóak –, de jó lenne szerintem, mert ami megjelent magyarul, ami antikváriumokban kapható, az a zöld kötet (A pápa lakodalma), azok a korai darabjai… hát korai… a hetvenes évekig visszamenőleg néhány darabja. Azok is nagyon-nagyon izgalmasak, nagyszínpadra írott darabok, de ezek az új stúdió-előadások, az egyfelvonásosai is nagyon érdekesek. Ezeket is jó lenne olvasni és közzétenni.
*MBZ:* Térjünk vissza a Dallamhoz. A darab eredeti címe: Tune. 2006-ban íródott és 2007-ben mutatta be a Big Brum TIE Company. Úgy rémlik, hogy annak idején te láttad is azt az előadást, mert amikor a Kerekasztallal kinn jártatok a Big Brum fennállásának 25. évfordulóján, akkor ők a Dallamot játszották. Ezt követően, 2012-ben a Bond@50 (Edward Bond írói munkásságának 50. évfordulós ünnepsége) kapcsán egy francia feldolgozását láttad a darabnak. Amikor közel egy éve beszéltünk, megkérdeztem, hogy melyik Bond-darabot érdemes 10-12 éveseknek játszani, és a Dallamot ajánlottad. De azt is hozzátetted, hogy te személy szerint nem annyira szereted ezt a darabot. Mennyire befolyásolták az előadásélmények a te személyes viszonyodat a fordításhoz?
*BÁ:* Azt hiszem, hogy ez inkább az előadásokról szólt, abból a szempontból, hogy vannak olyan darabok, amelyek rögtön szíven ütik az embert, amikor látja, és vannak olyanok, amelyek kevésbé. Amikor láttam, akkor lehet, hogy a körülmények miatt is, vagy éppen az adott előadás miatt is, egy kicsit távolibbnak tűnt ez a darab tőlem, és ezért nem kapott el annyira, de ez nagyon megváltozott, ahogy elkezdtem a fordításon dolgozni. Nagyon izgalmasnak tűnik számomra több okból is. Egyrészt mert ilyen fiataloknak szól. Nagyon kevés (összesen két) olyan darab van, amit ennyire fiataloknak írt Bond, és nagyon izgalmas, hogy mit csinál, hogyan működik ezen belül. Például az, hogy a szélsőséget, az extrém pillanatokat hogyan teremti meg úgy, hogy ne legyen riasztó… tehát hogy lehessen játszani attól még egy iskolában. Nem folyik benne vér, nincsen benne gyilkosság, nincs benne őrülten nagy látványos szélsőséges helyzet, mégis azt hiszem, hogy a nézők, a gyerekek elég sok pillanatát extrémként élik majd meg, és ebben elképzelhető, hogy különbség is lesz a felnőtt és a gyerek nézők között. Ezt izgalmas lesz majd figyelni, amikor elkészül az előadás.
*MBZ:* Nekem nagy kérdés, hogy Bond kilencéveseknek ajánlja a darabot, de tudom, hogy a Big Brum például tízéves kortól játszotta. Persze lehet hivatkozni Csehov műfaj-meghatározásaira vagy ajánlásaira, hogy mit nevez vígjátéknak és lehetne vitatkozni arról, hogy ha valaki vígjátéknak játszaná, az milyen silány lenne. Szóval a szerző szándéka összetett dolog. Szerinted érdemes a darabot játszani kilenc- vagy akár nyolcéveseknek is?
*BÁ:* Szerintem ki kell próbálni. Nekem folyamatosan az a tapasztalatom, hogy sokkal több mindennel találkozik ez az egészen fiatal korosztály, mint amit mi gondolnánk. Valószínűleg természetes, hogy az ember megpróbálja védeni őket bizonyos dolgoktól. És helyes is, kell is védeni őket bizonyos esetekben. Viszont azt hiszem, hogy azt, ha komolyan veszik őket, azt minden gyerek szereti, minden gyerek értékeli és megpróbál felnőni a felkínált feladathoz. Személy szerint azt tapasztaltam, hogy óvodásokkal hihetetlen mélységű filozófiai vagy ontológiai kérdésekről lehet játszani, beszélgetni, mert őket is izgatják a nagy kérdések. De biztos, hogy ki kell próbálnotok, és majd meglátjátok… Nyilván az ajánlás nem előírás, hanem ajánlás.
*MBZ:* Most egy kicsit nem a műfordítót kérdezném, hanem a színész-drámatanárt. Láttál-e bármilyen különbséget vagy hasonlóságot ugyanolyan idős gyerekeknél, amikor a Big Brumnál voltál ösztöndíjas, és amikor itthon dolgoztál: kulturálisan vagy bármilyen szempontból, az előadások kapcsán?
*BÁ:* Vannak különbségek. Nem vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy ez országfüggő. Nagy különbségeket látok Magyarországon, amikor egy budapesti VI. kerületi iskolában dolgozom, és mondjuk egy vidéki iskolában. De egy VI. kerületi iskolán belül két osztály között is iszonyatosan nagy különbség lehet. Nyilván számít az, hogy milyen kultúrában él az ember, és ez a kultúra miket dob rá, mivel kell valamit kezdenie. És az biztos, hogy más, amit Angliában – vagy mondjuk épp Birminghamben – kapnak a gyerekek, de ezen belül is iszonyatosan nagy különbségeket tapasztaltam ott is. Iskolák között, osztályok között, környékek között. Ott talán jobban megvan az, hogy a városban vannak különböző környékek, és picit jobban lehet tudni, hogy mi az a háttér, amiből az ottani diákok valószínűleg jönnek. Ezen belül is számtalanszor ért meglepetés, így nehezen tudnék akár ilyen szinten általánosítani. Szóval nem tudnék egyszerű választ adni erre a kérdésre, hogy mi a különbség. Biztos, hogy sokféle van, de lehet, hogy én nem vagyok elég figyelmes.
*MBZ:* Azért is érdekelt mindez a fordítás kapcsán, mert kíváncsi vagyok, mennyire adaptáció vagy mennyire műfordítás, ami elkészült? Mennyire a szöveghűség és mennyire a kultúrára való fordítás-adaptálás volt számodra az elsődleges? Mert azt tudom, amikor bekapcsolódtam a munkába, akkor én már biztosan behoztam az adaptációs irányt is, de nem tudom, hogy ezt te hol helyezted el magadban?
*BÁ:* A fordításhoz szerintem hozzátartozik egyfajta kulturális adaptálás, de nem feltétlenül abban, hogy a fontot lefordítom forintra vagy nem. Inkább olyan szempontból, hogy a fordulatok, a kifejezések, vagy azok a képek, amelyek a nyelven keresztül megjelennek az angol szövegben, azok értelmezhetőek és felismerhetőek legyenek a magyar kulturális közegben. Az, ami angolul furcsának tűnik, az magyarul is legyen furcsa, ami ott egy közhely, ahhoz találjak egy magyar közhelyet – inkább ezek voltak a szempontok vagy a kérdések. Én inkább ezt a munkát a fordításhoz sorolom, nem az adaptáláshoz. Szerintem az adaptálás egy nagyobb ívű átalakításról szól. Az egy rendezői, alkotói döntés, hogy mennyire alakítjátok át azokat a kulturális dolgokat, amelyek benne vannak a darabban. Például: hogy Magyarországon játszódik-e vagy Angliában, ez is egy kérdés. De nyilván, ha Magyarországon játszódik, akkor erősebben kell adaptálni több ponton. Azt hiszem, elfogadható lenne Magyarországon játszódó történetként is: tehát a történet szintjén teljesen felismerhető lenne az, hogy anyunak van egy új pasija, és azt a pasit nem a szerelem csábítja az otthonba. Vagy egy gyerek hogyan keresi a helyét a világban. Ezek biztos, hogy itthon is alapvető kérdések.
*MBZ:* Szerinted miről szól a darab?
*BÁ:* Így olvasva azt hiszem, hogy arról szól, hogy milyen falakon kell átmennie, áttörnie egy fiatalnak ahhoz, hogy megtalálja a helyét a világban. A saját helyét; azt ahol élhet, ahol felnőhet és megtalálhatja magát. Én azt hiszem, hogy nagyon tömören erről szól ez a darab.
*MBZ:* Milyen nehézségek, vagy kihívások voltak a fordítás során? Egy-kettőt említenél, amelyeket konkrétan fel tudsz idézni?
*BÁ:* Nagyon egyszerű példa erre, hogy az egészben fontos szerepet játszik az, amit angolul „conservatory”-nak hívnak. Ez egy télikertszerűség. A kertes házaknak – és a legtöbb ilyen: belső kétszintes, hátul egy kerttel – a hátsó részén a teraszt kiegészítik egy ilyen… üvegházzal, ahol tarthatják a növényeket, tehát félig az otthon része, félig pedig a kert része. Egy átmeneti tér. És erről az átmeneti térről nagyon sok szó esik ebben az előadásban. Mindenféle atrocitás is éri ezt a conservatoryt, és például az egy nagy kérdés volt, hogy ezt hogyan fordítsuk. Mivel ti használjátok ezt az darabot, ti dolgoztok rajta, elkezdtünk konzultálni erről. De bizonyos szempontból még mindig egy nyitott kérdés, hogy ti ezt hogyan fogjátok nevezni: télikertnek, üvegterasznak – ez a kettő van most. De lehet, hogy egy harmadik találóbb kifejezés lesz, amiről rögtön bekattan valakinek. A nehézség itt az, hogy Angliában ez egy nagyon-nagyon elfogadott és közismert dolog: minden második-harmadik ember házának van ilyen tere – Magyarországon meg nem az. Viszont ez az átmenetiség iszonyatosan fontos benne. Tehát, hogy ez magántér is, de egy kicsit annak a kiterjesztése is. Ez is izgalmas, meg az nagyon fontos, hogy üvegből van, mert összetörik. Úgyhogy ez egy kérdés volt, hogy ezzel igazából mit kezdünk. De fordítóként – mivel olyan darabokon dolgozom, amit elkészítenek előadásként – nekem nagyon sokat segít, hogy a rendezővel, vagy az alkotókkal együtt is gondolkozzunk ezeken a fordítási kérdéseken.
*MBZ:* Még talán így zárásképpen arra szeretnélek kérni, mivel te szakíró is vagy, hogy mondj néhány gondolatot Bond elméleti munkájáról. Munkásságát egy sajátos elmélettel és alapfogalmakkal egészítette ki, ami szerintem hozzájárul darabjainak az értelmezéséhez. Amikor Chris Cooper Magyarországon tartott tréningeket, akkor beszélt ezekről az alapfogalomról: katexis (cathexis), középpont (centre), hiány/űr (gap) és a színtér (site). A színtér kapcsán említett négy szintet, amit egyszerűen A, B, C, D színtérnek nevezett. Az „A” lenne a világunk, a kultúránk, amit ismerünk, a „B” maga a darab, a „C” az előadás és mindez azért fontos, hogy eljusson a „D” színtérre, ami nem más, mint a néző képzelete – nagyon leegyszerűsítve. Számomra ez igazán fontos gondolat volt, de mintha magában rejtené azt is, hogy ha minden csak arra való, hogy a néző képzeletéhez jussunk el, akkor kérdésessé válik az esztétikai érték.
*BÁ:* Kérdés, hogy mit hívsz esztétikának? Ha úgy értelmezed az esztétikát, hogy önmagában szép, akkor nincs. Ha az is esztétikának számít, hogy valamilyen célt szolgál az, ahogy kinéz valami, akkor kapcsolható hozzá speciális képi világ. Bondnál a díszletnek és a kellékeknek, vagy a színészi játéknak is speciális célja van. Ezek azt szolgálják, hogy megnyissák a teret a nézők képzelete számára. A díszlet akkor működik jól, akkor válik koherenssé, ha megnyitja a teret a nézőknek… de a középponttól függően.
*MBZ:* Tehát a színtér a díszletről szól?
*BÁ:* A díszlet része a színtérnek. Igazából Chris ezt úgy értelmezi most, ami szerintem nagyon hasznos, hogy egyrészt tudomásul kell venni azt a világot, amiben élünk: ez az „A” színtér – nagyon leegyszerűsítve. A „B” színtér a darab maga és az a struktúra, amit kínál. Ennek tartalmaznia kell elemeket a külvilágból, kapcsolódnia kell hozzá, különben értelmezhetetlenné válik. Ahogy életre kel a történet, az a „C” színtér. Ahogy dolgozunk vele, ahogy használjuk a benne lévő tárgyakat, ahogy a képek megjelennek, vagy elhangzanak a mondatok. Tehát, hogy ha esztétikában gondolkodunk, ez az a dimenzió ahol megvalósul az egész…
*MBZ:* Mondjuk a „B” a drámaíró és a „C” a színészek, rendezők, értelmezők…
*BÁ:* Az előadás. De konkrétan igazán a színészek, hiszen azzal találkozik a néző. Az a kérdés, hogy ez a „C” hogyan tudja a néző képzelete felé közvetíteni a dolgot úgy, hogy ne pusztán szabad asszociáció legyen. Tehát igazából az a zsákutca ebben, hogy elmehet az űr (gap) teremtése egy szabad asszociációs irányba, akkor nincsen koherenciája, nincs ami összetartsa. És ehhez fontos a középpont, hogy tudjuk, hogy mit jár körbe az egész: mert egy adott ponton a szereplő vagy színész feldobhatná a pulcsiját a falra vagy akár rá is taposhatna. De a kettő között döntenünk kell. A döntésünk attól függ, hogy melyik szól inkább a középpontról, hogy melyik nyitja meg jobban a középpontnak az ellentmondásait a néző számára. Én így értelmezem most. Chris nyomán…
*MBZ:* Amikor 3 évvel ezelőtt Bond itt járt, akkor az újszülött, vagy csecsemő állt a gondolkodása középpontjában. Hol tart ez a folyamat most? Ha jól tudom, a dolgozatodban is fontos szerepe van ennek.
*BÁ:* Igazából az az izgalmas Bondban, hogy párhuzamosan írja a darabjait és az elméletét. Magát elsősorban mindig is drámaírónak tartotta, de folyamatosan értelmez és gondolkozik a saját darabjain is. Próbál egyfajta keretet kitalálni hozzájuk, ami segíti azt, hogy mások dolgozzanak rajta. Pont azért mert nagyon elégedetlen a kortárs, elsősorban brit színházi világgal, és azt gondolja, hogy kellenek eszközök, amellyel egy újfajta drámát létre lehet hozni. Nem is színháznak, hanem drámának hívja azt, amin ő dolgozik. Ebben a rendszerben vannak állandó elemek, és vannak folyamatosan változó vagy megújuló elemek. Például a radikális ártatlanság, ami az újszülötthöz vagy „neonate”-hez kapcsolódik, ez egy olyan elem, ami nagyon nehezen megfogható, vitatható tudományos oldalról. Igazából nagyon kevéssé használható színházi szempontból egy alkotómunka folyamán. Mondjuk a középpont, ami egy régebb óta jelenlevő fogalma a munkásságának az egy nagyon jól megfogható és jól hasznosítható elem abban, hogy valamilyen koherenciát adjon az előadásnak. Láttam vele együtt előadást, amire azt mondta, hogy „ezzel az a baj, hogy nincs középpontja ennek az előadásnak… sok érdekes dolog történik, de nem látjuk, hogy mi az a középpont, ami összetartaná”. De közben meg ez a középpont-keresés egy nagyon kreatív dolog, nincsenek előírt középpontok a darabjaiban, inkább az a cél, hogy egy társulat, amikor dolgozik egy darabján, akkor megállapítsa azt, hogy számukra most, a mai világban mi az a középpont, mi az a közös kapaszkodó, ami alapján tovább tudnak gondolkodni azon, hogy hogyan oldjanak meg különböző színházi kérdéseket.
*MBZ:* Köszönöm szépen! Nem tudom, hogy van-e még valami, amit szívesen elmondanál?
*BÁ:* Hát, hajrá! És nagyon várom az előadást. Remélem, hogy egy izgalmas munkafolyamat lesz, sokat tanultok belőle, és hogy hozzátesz ahhoz az egyre színesebb palettához, ami a Bond-darabok kapcsán is alakul a magyar színházi nevelésben.
