7óra7

Zavar az identitásban
7óra7: (4/10)
Közösség: (4/10)

Zavar az identitásban

2014. 04. 23. | 7óra7

Ahogy tetszik

Az Ahogy tetszik nem jó előadás. Kiforratlan, gondolatilag kusza, színészileg egyenetlen, dramaturgiailag következetlen. Nem látni, mi volt a szándék, ami mentén megszületett az előadás: a szerelemről vagy épp annak hiányáról, a szabadságról vagy a cinizmusról akart-e szólni, meseként vagy színpadi lírai költeményként érdemes-e olvasni, nem világos a színházi keretjáték – ami végül nem is lesz keret, mert nem jön vissza a végén –, és még lehetne sorolni. Ahogy meg lehet említeni azt is, hogy milyen szép, kidolgozott, gondosan megkomponált színpadi képekkel dolgozik a rendező, és mennyire akceptálható a törekvés, hogy egy markáns színházi atmoszféra határozza meg az egész előadást, amiben elfér simán, hogy a kecskenyájat lengén öltözött mekegő lánykórus énekelje, egy óriás lépteibe beleremegjen a színpad, és hogy a vadon, amelyben főhőseink a szabadságot kapirgálják, egy nagypolgári villa üres téli kertjére emlékeztessen (a nehezen értelmezhető, de impozáns díszlet Helmut Stürmer munkája). Hogy milyen gondolat mentén alakult végül a nemcsere, és játszották a főhősnőket férfiak, de a főhőst férfi, néhány általános esztétikai érvvel biztos alátámasztható (stilizáció; a felszínesség helyett a lényegre való koncentráció etc.), de konkrét okot nem mutat fel az előadás.

Ez pedig nem pusztán azért problémás, mert mindezektől nehézkesen működő színházi konstrukció jön létre, hanem azért is, mert egész egyszerűen a Nemzeti Színház üzenetei szintjén nem ajánlott jövőbeni közönségének provokációt. Egyszerűen „nem ez volt ígérve”, és ettől a passzív csend – ami jogos, mert iszonyatosan távol és magába fordulva történik a játék, amit semmilyen közönség nem fogadna lelkesen –, ami kissé jegessé is válik. A Nemzeti Színház a kommunikáció szintjén ugyanis a konzervatív színház tiszta tekintetű hírnöke, így már azzal is némiképp hendikeppel indul, hogy egy Shakespeare-vígjátékot nem kosztümös verzióban, hanem látomásosan interpretál, de hogy a szegény árvalányhajas publikum az első felvonás utolsó képében még azt is kénytelen látni, hogy Orlando (Szatory Dávid) lekapja Rosalindát (Trill Zsolt), nyilván kicsit sok. Ezzel a színpadi gesztussal természetesen semmi baj nincsen, ám joggal teheti fel a kérdést magában az öntudatosabb fogyasztó, hogy ha rántott húst rendelt, akkor miért hoztak neki borsófőzeléket, amikor direkte kikötötte a pincérnek, hogy a rizs nehogy véletlenül rizibizi legyen, pláne, hogy az van írva a cégérre hogy „a konyha fővédnöke: a Borsóellenes Liga”.

Ahogy tetszik - Trill Zsolt, Szatory Dávid

Ennek a színpadi következménye az, hogy egy pillanatig sem születik felszabadult játék a felkínált viszonyokból, az előadáson kívüli okokból is, hiszen az előadás szembe megy az azt előállító intézménnyel. Ez az egész valószínűleg akkor találná meg a humorát, ha mindenki gátlások nélkül tudná élvezni, hogy szélsőségesen és kitetten másnak kell lennie, mint ami ránézésre lenne, de egy identitászavaros közegben törvényszerűen nem lehet játszani az identitással magával, hiszen nincsen azt mi köré felépíteni. Jól jelzi a zavart Jaques (Udvaros Dorottya) Joker-formára festett arca, amely szinte egy az egyben megegyezik azzal a maszkkal, amivel a Mephisto egyik jelenetében Stohl András jelent meg nem is olyan régen ugyanezen a színpadon.

A grandiőz színpadi képek magas színvonalú kidolgozottsága mellett nehéz tartalmi állítást tenni a meg (nem) született Ahogy tetszikről, mert Rosalinda – akiből nem is olyan régen lehetett látni gyönyörű alakítást Temesváron, Magyari Etelkától – Trill Zsolt megformálásában nem tud sem intim, sem bensőséges lenni, főleg tréfa marad, de még Próbakő parádésan frappáns bölcsességei is elvesznek Reviczky Gábor monoton motyogásában, pedig ha valami, ez utóbbi üzembiztos eleme a Shakespeare-darabnak, ami egyébként igen széles érzelmi skálán tudná bejárni az utat a szerelemtől a kiábrándultságig, a szeretet sok állomását érintve. De minden energia bent marad a színpadon.

Ahogy tetszik

Egy pillanat van, ami tényleg szép. Amikor Jaques monológjában a hetedik szinthez (öregség) ér, Orlando elsegíti Ádámot (Bodrogi Gyula) egy székig megpihenni. Váratlanul szentimentális, talán kicsit giccses is, de mégis egy emberi pillanat. És ilyenkor feltűnő igazán, hogy ezek a pillanatok vajon hova lettek a darabból, ami egyébként gazdagon kínálja fel ezeket a helyzeteket. Nem a giccsest, hanem az emberit. Valahol nagyon elvesztek.

_(2014. április 6.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr408005911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.