Mint felidézték, a zsűri - amelynek tagja volt Artner Szilvia Sisso újságíró, kritikus; Fuchs Lívia tánctörténész, tánckritikus; Halász Tamás tánckritikus, szerkesztő; Králl Csaba tánckritikus; Szoboszlai Annamária művészeti újságíró; Rényi András esztéta és Százados László művészettörténész is - a tavaly Magyarországon bemutatott táncelőadások megtekintése után nevezte meg azt az öt produkciót, amelyet méltónak ítélt a Lábán Rudolf-díj elnyerésére.
A testület közvetlenül a díj átadása előtt, titkos szavazással döntött arról, hogy mely két produkció alkotója kapja meg az elismerést.
A díjat az alkotók április 30-án, szerdán 11 órakor vették át a Tranzit Art Caféban tartott ünnepélyes díjátadón. A Lábán Rudolf-díjjal járó emlékplakettet Duliskovich Bazil képzőművész és Szalontay Tünde színésznő adta át a díjazottaknak.
A díj idei jelöltjei közt volt Ladjánszki Márta Széki Luca 2. című koreográfiája, az Egyed Bea és Újvári Milán alkotta Radioballet A szerelem természete című előadása, valamint a Kovács Gerzson Péter által koreografált és a TranzDanz társulat előadásában életre kelő DiverZity című produkció.
A Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház a magyar kortárs tánc legszínvonalasabb alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére 2005 őszén alapította az elismerést. A 20. századi európai modern táncművészet legjelentősebb újító személyiségéről, Lábán Rudolfról elnevezett díj odaítélésére az alapítók olyan független esztéták, kritikusok és szakújságírók közösségét kérték fel, akik évek óta rendszeresen elemzik, értelmezik és népszerűsítik a kortárstánc-szcéna jelenségeit.
|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A díj első átadásakor, 2006-ban (még más rendszerben) Frenák Pál, Goda Gábor, Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter, Kun Attila, Ladányi Andrea és Nagy József egy-egy alkotását tüntette ki a szakmai zsűri. A második alkalommal, 2007-ben a 12 nominált koreográfia közül a MU Színház díját Szász János rendező adta át a szakmai zsűri döntése alapján Réti Annának a Lélek pulóver nélkül című szóló koreográfiájáért. A Trafó díját Tóth Krisztina költő adta át Horváth Csabának, saját társulata, a Fortedanse számára készített &Echó című darabjáért. A harmadik díjátadáson, 2008-ban a 10 jelölt közül Pataky Klári a Nagyon jól vagyok, lszi ne keress és Frenák Pál az Instinct című koreográfiáért vehette át az elismerést Börcsök Enikőtől és Kamondi Zoltántól.
2009-ben a díjakat Bán Zsófia író, esszéista, irodalomtörténész és Varga Mátyás atya, a Pannonhalmi Főapátság kulturális és turisztikai igazgatója adta át Ladányi Andreának, a Borlai Gergő dobossal közösen készített BL című koreográfiájáért és Bozsik Yvette-nek Menyegző című darabjáért. A díjakat 2010 elején Elek Ferenc színésztől és Elek Dórától, a Baltazár színház vezetőjétől vehették át a díjazottak: a két kiválasztott Duda Éva éberség és álom határán egyensúlyozó Lunatika című darabja és a Kovács Gerzson Péter által koreografált TranzDanz-produkció, az élőzenét és táncot eggyé olvasztó re-DNS lett. 2011-ben a 6 nominált alkotás közül, a szakmai kuratórium döntése szerint Fehér Ferenc Tao Te és a Bloom! CITY című koreográfiája érdemelte ki a 2010-es év legkiválóbb táncelőadásának szánt díjat – a kitüntetéssel járó szobrot és oklevelet Udvaros Dorottya színművész és Nádasdy Ádám költő, műfordító adta át a díjazottaknak. 2012-ben Réti Anna Vis-a-vis és Hód Adrienn Basse Danse című koreográfiája érdemelte ki a 2011-es év legkiválóbb táncelőadásának járó Lábán Rudolf-díjat. A Lábán Rudolf-díjjal járó szobrot és oklevelet Janisch Attila filmrendező és Csurka Eszter képzőművész adta át a díjazottaknak.
A tavalyi évben a szakmai kuratórium döntése szerint Árvai György Végtelenbe zárva és Szabó Réka Voks című rendezése érdemelte ki a 2012-es év legkiválóbb táncelőadásának járó Lábán Rudolf-díjat. Az emlékplakettet és a díjjal járó szobrot Kováts Adél színművésztől és Orlai Tibor producertől vehették át a művészek. |
***
Hodworks társulat: Pirkad
Artner Szilvia Sisso laudációja
A Hodworks produkciója az elmúlt év egyik kortárs csodája. Komoly barangolás a metafizikai én, a művészettörténet és a testkultúra útvesztőiben. Rácsodálkozás magunkra, a testünkre, gondolkodás a magunk élettörténetén és moralitásjátszmáin Hód Adrienn koreográfiájára, négy táncos mozdulataira és Mizsei Zoltán kortárs komponista élőben kevert, belső morajaira.
Két pár mozdul a színpadon. Férfiak és nők. Cuhorka Emese, a cool bestia és Molnár Csaba, az új idők táncfenegyereke alkotják az egyik duót, a másikat pedig a természetes iróniával bőven megáldott Garai Júlia és a brazil származású Marcio Canabarro, illetve a helyette beugró Bakó Tamás.
Az előadás kezdetétől a végéig ki-ki a saját párját rángatja finoman vagy erőteljesen, ritmusosan, mint a mocsári libikókában: amikor az egyik elesik vagy elmerül, akkor a másik kihúzza, és fordítva. Ötven percen keresztül tulajdonképpen csak ezt látjuk, illetve ennek a különféle mintázatait. A két test és két lélek együttműködésének összes lehetséges módját megfigyelhetjük valami különös lencsén keresztül. Kezdetben kaotikus, aztán úgy kiélesedik a kép, mintha hókristályokat vizsgálnánk nagyító alatt. A kétségbeesett gondoskodás, az elszakadni nem tudás, az elérhető utáni vágyakozás, a szimbiózis minden emberi formája megjelenik az együttmozgás során, a torkokból egyszerre feltörő ijesztő fulladásokkal, illetve egészen ironikus testbicsaklásokkal kísérve.
Tulajdonképpen az így már trilógiának is felfogható sorozat előző két része, a Basse Danse és az Ahogy azt az apám elképzelte című produkció is egymás citálásának mozdulatsorrá, sőt, rendszerré fejlődő elvén alapul. Egy dologban tér el alapvetően a Pirkad, mégpedig abban, hogy a táncosok végig meztelenek. Előzőleg is megfigyelhetőek voltak a Hodworks munkáiban a táncos testek jelentőségteljes feltárulkozásai, de ezúttal ruhát csak a darab eleji levetkőzés, majd ötven perc múlva a felöltözés gesztusa során látunk, és persze a színpad szélén végig mint elhagyatott drapériát, levedlett álcát. A dramaturgiához itt a meztelenség kapcsán az alkotókban és a nézőkben felvetődő kérdések adják hozzá a pluszt. A csupasz, a megterheléstől és a súrlódástól hajnalpirkadathoz hasonló színűre váltó bőr lesz az egységes felület, az élő anyag. Egészen másképp viselkedik kemény fizikai „munka” közben, meztelenül egy test – és ezt van alkalmunk megfigyelni rendesen. Az izzadt bőr nem siklik, inkább fájdalmasan megakad a műanyag táncszőnyegen, a néző is felszisszen néha, ahogy a végtagok, a nemi szervek, a bőr kiszolgáltatottságát látja, aztán mindezek egy ritmusváltással, ugyanabban a mozdulatsorban egészen groteszk hatást keltenek.
A testek pirulnak, mesélnek, izzadnak, felviláglanak. Eszköztelenül, pornótlanítva unikális hatást keltenek.
***
Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Tamara: Nyúzzatok meg
Králl Csaba laudációja
Végy három táncost és két zenészt, a lehető legvagányabbakat, akiket szakmai kihívásból egymás mellé terelhet a kíváncsiság, zárd össze őket egy trafónyi csupasz térben, hints közéjük hangszereket, mondd, hogy legyenek egyenrangú partnerek a játék során, de ne kíméljék se magukat, se egymást, ha úgy hozná a sors – és máris többet tapasztalsz az emberi kapcsolatok színéről és visszájáról, mint amit az összes egynyári hollywoodi mozi rózsaszín optikáján keresztül valaha is láttál.
Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara (továbbá Czitrom Ádám és Porteleki Áron zenészek) fölényes könnyedséggel, ám saját lélekrétegeikbe mélyen alászállva hozzák ki magukból az angyalt és a kisördögöt, esetenként egyszerre mind a kettőt a Nyúzzatok meg! szűk órányi előadásideje alatt. Arcok, szerepek, hangulatok forognak ringlispílszerűen e szituatív táncetűdöket felvillantó, de találékonyan és bölcsen szikárított és/vagy absztrahált emberi játszmasorozatban, ahol jellemző módon minden színpadi akció új és váratlan fordulatot vesz, és egyáltalán: mindenről – viszonyokról, stílusokról, fogalmakról – és mindenkiről le lesz nyúzva a bőr, a felszíni réteg, hogy megláttassék az, ami alatta van.
Az egyetlen díszletelem, egy görgőkön guruló, félig nyitott, ám oldalfalaitól az előadás végére teljesen megszabaduló kis pódium forgóajtószerűen dobálja ki a jeleneteket, melyek jól tálalt, könnyedén csúszó eklektikusságuk ellenére sem fordulnak senki és semmi felé könyörülettel. Minden, ami ép, egész és harmonikus – a szereplők féktelen játékkedvének köszönhetően – az összeomlás, a szétesés, az elhangolódás felé tart. A táncosok úgy viselkednek, mint a csintalan gyerekek, akiket nem tanított móresre a papájuk: elhangolják a gitárt, kihúzzák az erősítőkábelt, széthurcolják a dobfelszerelést a dobos alól, miközben a felvillantott kapcsolatkezdemények, magatartásminták és táncos szerepjátékok is sorra gellert kapnak, deformálódnak, megtelnek ambivalenciával, dominancia-harccal, a kiszolgáltatottság és az uralkodás félreismerhetetlen típusjegyeivel.
Valami egészen különleges, hazai színpadokon ritkán tapasztalható aurája van az előadásnak. Egyrészt a zenészek egészen újszerű szerepéből kifolyólag, mely kimozdítja őket az élő zenei kíséret megszokott sablonosságából, továbbá abból a belső húzóerőből következően, ami kiszámíthatatlanná és meglepetésszerűvé tesz minden következő pillanatot. Másrészt azért, mert az erős koncepció dacára a koreográfia formailag nyitott, szabadon lélegző produkció marad. A látszólagos nyerseség, elvarratlanság, bolyhosság, mely olyan, akár egy letisztázatlan kézi szövés, még kifejezetten előnyös is, hisz eredeti bájt, friss, lehengerlő természetességet kölcsönöz a látottaknak.
A Nyúzzatok meg! nem a „remény színháza”, de a bizonyossággá vált reménységé, hogy egy táncelőadás is üthet színházi hatásfokkal anélkül, hogy történetet mesélne, és lehet üdítően ironikus és okos humorral teli úgy, hogy bármiben kompromisszumra kényszerülne. Olyan színház, amilyennek a színháznak lennie kell: határtalanul szabad, pimasz és gátlástalanul kreatív. Színház, mely felforgatja a rendet, és jókedvében biz' fenékbe billenti még a trendeket is.
Kellenek nekünk ezek a fiatalok, ne tagadjuk, kellenek, mint egy falat kenyér!
Kapcsolódó:
