7óra7

A dráma odaát van
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

A dráma odaát van

2014. 05. 15. | TörökÁkos

Üvegablakokkal körülhatárolt, zárt helyiséget ülünk körbe, amelynek a fehér padlóján látható vérfröccsök – többek között vágóhíd érzetét keltve – nem sok jót sejtetnek. Ez a hermetikus zártság nem csupán a kijutás lehetetlenségét mutatja, de – az előzetesen elvártakkal szemben – éppen nem csökkenti, hanem koncentrálja és felerősíti a benne zajló történések hatásfokát. A törékeny térben vegzált törékeny ember, és a nézőtéren elektromos erősítésen keresztül hallható hangok a maguk kongóan üres akusztikus hátterével azt az érzetet keltik, hogy a sokkoló események az adott pillanatokban majd nagyon nagyot fognak szólni. Radnai Márk rendezőként jól él (és az ad hoc ijesztgetésekkel nem él vissza) ezzel a feszültséggel, így a szcenikával érzékenyített befogadói idegrendszer Martin McDonagh drámájától megkapja a kora esti borzongásadagját. Az előadás összességében mégis az üvegbúra alatt reked.

Párnaember

Ahogy egy jó thriller nem, úgy az előadás még annyira sem áll meg az idegborzoló rejtvényfejtésnél. Miközben a gyilkost és az indítékot kutatjuk, előbb egy diktatúra rendőreinek önkényeskedő hatalmaskodását diagnosztizáljuk egy íróember szabad alkotóerejével szemben, majd azokba a bizonyos novellákba belenézve az író lelkének szürkületébe, családjának szokatlan történetébe és az önmagát beteljesítő irodalom fehér mágiájába láthatunk bele. Társadalombírálattól családfaállításon keresztül irodalom-lélektanig tehát sok minden megjelenik az előadásban, amelyet noha határozottan nyomasztó atmoszféra alapoz meg, alkotói rendre megmosolyogtatják saját alakjaikat. Ez az irónia még ha eleinte nem is tűnik többnek, mint a feszültségoldás közhelyének, egyben finoman utal arra a modernitás utáni szemléletre, amely szerint minden történés esetleges és kisszerű. Emellett ráadásként mindvégig fenntartja az előadás másik éltető elemét: a bizonytalanságot.

Párnaember

Párnaember - Jankovics Péter Ez a krimiben nagyon is kívánatos, és a mindennapi életünk alapmotívumaként sem ismeretlen eldönthetetlenség itt furcsán lebegve maradó figurákkal társul. Egy filmben (például közeli képekkel) az arcok mögé lehet nézni, itt, ebben az üvegketrecnyi elszigeteltségben azonban a színpadi alakok nem csak a belső rugóikat és külső titkaikat őrzik, amíg csak lehet, de azután sem nagyon marad rajtuk fogódzó. Jankovics Péter az író háborogva változó lelkiállapotát blattolja végig hiánytalanul, és felismerhető karakter nélkül hol megejtően, hol talányosan, hol súlytalanabbul. Hajduk Károly az ő szellemileg leépült bátyját alakítja hasonlóan keresetlenül, és a klinikai elbutulás megjelenítésének minden szokásos színészi allűrje nélkül. Kárpáti Pál erősen csonkolt érzelmekkel (és gyakran hamiskásan) a nyomozati oldal vezetőjét billegteti a narcisztikus szadista és a vegytiszta szociopata között. Ariel, a gyermekkori trauma és/vagy túlfejlett erkölcsi érzék hatására könnyen erkölcstelenre dühödő rendőr átláthatóbb és egyszerűbb figura. Király Dániel leheletnyi hézaggal építi fel az agresszivitásában kevéssé önazonos, megértésben hitelesebb - folyamatosan robbanáshoz közeli idegállapotú - rendvédelem egyik prototípusát. Pető Kata az író anyjaként vérvöröslik fel egy rövid jelenetben, Kurta Niké áldozatként színesíti a bűnügyi játékot.

A főbb szerepekben zömmel olyan alakokat látunk, akikről csak a történések mondják meg, hogy milyenek, ami összecseng azzal a másik kortárs alapélményünkkel, hogy nem mi idézzük elő a világot: a helyzetek belénk rohannak, és mi csupán tőlünk telhetően reagálunk rájuk. Amikor azonban a tettes frontális keresésének izgalma áttevődik a viszonyok és egyéni sorsok háttérrajzolatának felismerésére, a figurák színészkedéstől mentes, természetes semmilyensége - főként a testvérpárnál - mind a jelenetek koncentráltságát, mind a súlyát csökkenti.

Párnaember

A zárt térbe szűkülő energiák, az író novelláinak egyre brutálisabb akusztikus sokkjai és maga a történetív folyamatosan fenntartja a feszültséget. Azonban ez a drámai erőtér itt és most nem talál társra az őt iróniával és köznapisággal ellenpontozó, lényegi drámanélküliségben. Megszívlelendő tablókép mind az igazságkeresésről, mind a bűn mikéntjéről, amint sértett, sérült és sértő emberek súlyosan traumatizált és/vagy súlyosan értelmi fogyatékos embereket vallatnak. A Párnaember által felkínált ideák száma jelentős. Az eddigiek mellett az alkotók oda-vissza érintik az (irodalmi) képzelet és a valóság közötti kapcsolat kérdését, szóba hozzák azt a jelenséget, hogy egy alkotó ember számára mennyire tud fontos lenni a saját alkotása, többszörösen tematizálják a múlttal meghatározódó jelen tézisét és az önkényeskedő napi hatalom működésébe is komoly betekintést nyújtanak. Azonban mivel az egyenként izgalmas és termékeny gondolatok szétszórt morzsáit nem szedegeti össze az előadás, és a nézőit sem nagyon készteti erre, marad egy közepesnél messze jobb pszichothriller – sok szenvedéllyel és még több részvéttel.

_(2014. április 29.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598001479

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása