7óra7

Szabadság vs. szobor
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Szabadság vs. szobor

2014. 05. 22. | 7óra7

A kezdő kép vákuumként szippant Morfov ijesztően sötét erdejébe, az ember érzéseit grammra lekettőzve. Semmilyen pozitív gondolat nem férhet meg egy olyan jelenetben, amelyben egy vészjósló tónusú rengetegben egy bekötött szemű fiatal lány kacaja hallatszik kecsesen. Mégis megnyugtat Dona Elvira (Teodora Duhovnikova) naiv nevetése. Egy rövidke pillanatra. A következő pillanatban pedig felfogom, hogy Don Juan (Dejan Donkov) nem csupán mindenkori leendő ex-menyasszonyát, de engem is éppúgy megvezetett, hiszen a kolostorból megszöktetett lányáért érkező Parancsnok (Valentin Ganev) vére máris a főhős lelke helyén szárad az ordító káoszban. Egyetlen tettével képes tízparancsolatot, egyéb írott és íratlan szabályt megszegni. A történet ebből a konfliktusból indul el, és bár a végpontjáig bőven van alkalmunk rájönni, hogy a cselekmény szintjén izgalmasan dinamikus Don Juan tűzön-vízen csábítósdija, az előadás zsenialitása mégis inkább abban rejlik, hogy a rendező ezt az egész őrületet, annak minden bájával és bajával együtt arra hegyezi ki, hogy bemutassa ezt a világi, életigenlő és halálmindegylő ördögöt. Az ördögöt, aki mindnyájunkba bújna egy kicsit, ha hagyhatnánk.

Don Juan

Dona Elvira mintapéldája az újra és újra megalázottaknak. Összeszoruló szívvel, sajnálva rángatnám le a színpadról, ahogy ott áll esküvői ruha alatt gyásszal a szívében, a tivornyázás után Drakula-hasonmásként ébredő Don Juan koporsót idéző ágya mellett. És tényleg elhiszi, hogy itt ma valaki férjhez megy. Aztán a megalázottság után jön a téboly.

Don Juan Don Juan nem konkrét szándékkal provokatív. Ő egészen egyszerűen így él, és ezzel tulajdonképpen két részre válik az egész: Don Juanra és a többiekre. És bár a többiek sokan vannak, belőle pedig csak egy, Sganarelle (Zahari Baharov), hűséges szolgája és lelkiismeretének helyettesítője nélkül ez a kontraszt nem jönne létre. A kontraszt, mely kiemeli a jellemet, a tréfát és a harsányan pulzáló ámokfutást. Ez a szolga, tulajdonképpen mi vagyunk. Mind. Akik tudjuk, mi (lenne) a helyes, a jó, az elfogadható és élhető. A léc, amit Don Juan időről-időre lever, vagy pedig ami alá bemászik. Nincs is más választása, mint ráerőszakoltan támogatni és kitartóan papolni minderről az ő urának, mindaddig, amíg annak két végéről égetett gyertyája ég. És ahogy a néző, úgy Sganarelle is kénytelen elviselni apróbbnál hatalmasabb bűneit, szolgálni, félteni, de ami a legfontosabb: újra és újra bizalmat szavazni neki és elhinni, hogy megnyugodhat.

Az előadás mértani közepére illesztett pozitív, és kimondottan kedves képsorban az amúgy egyszerűen rideg és sötét díszlet is világosabb lesz és élő. Hajó, tengerparti ház és móló, vagy legalábbis bármi, amiből össze lehet hozni egy hajótörést, majd egy halászfalu kis közösségének alaphelyszíneit. A fuldokló Don Juan megmentésének jelenete bravúros koreográfusi munka, amely percekig tartó nevetve szurkolást generál. Ebben a színben a már-már ízléstelen formát és méretet öltő csábításhalom inkább ad okot derűre, mint megbotránkozásra. Ahány lány, annyi lánykérés. És ugyanennyi „igen” és pontosan ennyi ex-menyecske. Gondoljunk csak bele: egy nadrágzsebben hány karikagyűrű fér el… És ahány lánykérés, mi annyiszor hisszük el, hogy ez tényleg az utolsó. Ez a motívum ugyanazon a ponton elképesztően vonzó, ahol visszataszító. De nevetünk (és aki érti eredeti nyelven az többször és hamarabb, mint az, aki csak olvassa a néhol elcsúszó fordítást), mert Dejan Donkov mindent megtesz azért, hogy figuráját a végzetes utálat előtti pontig mozdítsa, mégis, ezek a kedves leendő exek mindent elkövetnek, hogy szerethetővé udvarolják őt. Naná, hogy elhiszem, hogy akiért ekkora a verseny, az csak jó parti lehet.

Don Juan

S hogy mi zajlik két lánykérés között? A menekülés. Ugrasztja szolgáját és akár kerékpárra pattanva, akár vándorolva, de menekülnek az első jelenet óta rendre kikosarazott mátka, Don Elvira bosszúszomjas testvérei (Don Carlos és Alonso) elől. Szintén az első jelenet visszatérő közege és egyben egyszerű, de beszédes díszlete, az erdő. Don Juan megtehet és meg is tesz bármit, mert senki sem képes az útjába állni. Letarol mindent, rombol és aláz amit és akit csak ér. S talán furcsamód még szerencséje is van, hiszen így vagy úgy, de újabb lánykérések jönnek.

Több alkalommal feltűnik a színen Don Juan apja, Don Luis, akit Ruszi Csanev alakít megható keserűséggel. Ez azért fontos, mert a tény, hogy ennek az ördögi lénynek van egy egészséges értékrendet valló családja, még inkább elképeszt, hogy ennek ellenére milyen szertelen és törvénytelen életvitelt folytat. És amennyiben mi magunk is egészséges értékrendet vallunk, Don Luisszal együtt bedőlünk, amikor magas trónján ücsörögve, egy bolond, de megvilágosult és kedves fiúként töredelmesen fejezi ki bűnbánatát.

Don Juan

Pillanatnyi kénye-kedvéért felrúg minden szabályt, elvárást, erkölcsöt, sőt viccet csinál belőle, aztán mintha semmi sem történt volna, átlép zokogó asszonyokon, halottakon. Szabadságának - melyben senkivel sem tud vagy akar osztozni - ez a kegyetlen oldala. Megtagad vallást, apát, szerelmet és mindent, ami az embert élhető korlátok közé, rendszerbe tereli. A függetlenségnek bizonyos része viszont vágyott dolog a mai ember számára is. Ahogy a történet halad előre, és látjuk, ahogy a szolgáló és az apa is próbálja jobb belátásra bírni a főhőst, egyre inkább válik dermesztővé eredménytelenségük, amely örvényszerűen rántja őt mélyebbnél-mélyebbre. Az örvény aljára érve pedig – ha hagyná - újra felszínre kerülhetne. Ott lent a mélységben pedig egy utolsó intés elé siet: a Parancsnok sírboltja előtt hangosan vihogva hullagyaláz, ezzel végképp magára haragítva az égieket. Noha őrjöngése hangos, a szobrok apró és jól komponált mozdulatai kifejezőbbek és mindezt elnyomják. Don Juan végzetbe rohanása éppen annyira sötét és hirtelen lefolyású, mint a kezdő jelenet. Keretet és egyben utolsó lehetőséget ad Elvira: figyelmeztet, könyörög, végül ismét hagyja magát megalázni. A szobor pedig megérkezik a vacsorára… és annál, minthogy megnyílik Don Juan alatt a föld, csak az lehet rémisztőbb, ha megnyílik felette az ég.

(MITEM, Nemzeti Színház, Budapest, 2014. április 1.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr138001505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása