► Minden osztálytársaddal sikerült emberi időben találkoznunk, egyedül veled beszélgetünk éjjel, mert máshogy nem lehetett összehozni, ma is estig próbáltál. Most min dolgozol?

*Bárnai Péter (BP):* Soós Attilával a Cleansed című anyagon dolgozunk. (Az interjú május elején készült - a szerk.) Ez adaptáció. John Fowles Lepkegyűjtő című regénye találkozik Sarah Kane Cleansed című drámájával, ebből készült el a szövegkönyv. Ez van most.

► Sok egyetemhez közeli produkcióban, rendezővizsgákban – Soós Attilával például, ha jól tudom, most dolgoztok együtt harmadjára – szerepelsz, úgy tűnik, az egyik legfoglalkoztatottabb ember vagy az osztályban. Milyen elfoglalt színésznek lenni?

*BP:* Jó. Nagyon jó. Egy színésznek szerintem dolgoznia kell. Ha éppen nem dolgozom, akkor is a munkámon töröm a fejem. Elsősorban azt nézem, hogy színészileg mi jó nekem, úgy választok szabadidős tevékenységet is. Azt nem tudom, jövőre mi lesz, hogyan fogok megélni, de most az foglalkoztat, ami ma van. A munkáim. Van még néhány előadás az évben, amik igénylik a felkészültségemet. Kicsit most ebből áll az életem. A diplomaév miatt is. A szakdolgozatírás és a próbák mennyisége sajnos nem igazán engedte meg, hogy ebben a félévben egyáltalán hazautazzam. Hiányzik már a családom és a barátaim, akik vidéken élnek. Viszont mind nagyon megértőek és türelmesek velem szemben. Tudják, milyen fontos ez nekem, sőt is azt várják el tőlem, hogy ugyanilyen fontos is maradjon, hogy végül jó színész lehessek. Ők bíznak bennem. Nekem meg nagyon hiányoznak.

► Mindennek van jó, meg rossz oldala.

*BP:* Érdekes mondás. Olvastam egy amerikai pszichológiai kutatásról – a szakdolgozatomban szerepel –, arról szólt, hogy mitől boldog az ember. Abból állt a kísérlet, kifejlesztettek egy telefonapplikációt, ami a felhasználóknak – az engedélyükkel – egy hónapig, váratlan időközönként feltett nekik egy kérdést, amire gondolkodás nélkül kellett igennel vagy nemmel válaszolni. A kérdések úgy voltak megszerkesztve, hogy ezek alapján fel lehetett mérni, hogy az illető hogyan érzi magát, mikor érzi magát jól, és mikor nem. Az eredmény szép és nagyon egyszerű, annak meg aki egy kicsit is foglalkozott színházzal, egyenesen banális: akkor érezzük jól magunkat, akkor vagyunk boldogok, ha jelen vagyunk. Ha a jelen időmet töltöm, akkor abban gondolkodom, amit tehetek, és nem abban, amit tettem vagy fogok majd tenni. Abban, amit éppen teszek, abban gondolkodom. Tehát ilyen értelemben jól látom a lehetőségeimet. Ilyenkor nincs gond.

► Ezek szerint a jó színházból egyenesen következik a boldogság.

*BP:* Igen. Ha a próbán vagyok, akkor nem gondolhatok arra, hogy mit csinálnék, ha nem itt lennék, csak az segít, ha arra gondolok, most mit tehetek a dologért. Ha egy próba vagy előadás véget ér, akkor pedig el kell engedni, mert már nem ott vagyok, most itt ülök veled és beszélgetünk. Ezt kell megtanulnom.

► Miről szól a szakdolgozatod?

*BP:* A tükörneuronokról, és a színházról írok: az idegrendszer, illetve az idegsejtek folyamatosan értékelik, feldolgozzák a környezetet, reagálnak a külvilágra, minden egyes pillanatára, ahogy egy jó színész teszi. Na és ezeknek az idegsejteknek bő tíz százaléka arra hivatott, hogy leutánozza a másik egyed tevékenységét, tükrözze, ezért is nevezzük őket tükörneuronoknak. Ennek a sejttípusnak a lényege abban áll, hogy akkor is izzásba jön és dolgozik, amikor egy adott dolgot csak megfigyel, cselekvésszinten éli meg mindazt, amit néz. Gyakorlatilag ez magának az empátiának a biológiai háttere, és ezáltal színháznak is: ha nem lennének ezek a neuronok, akkor nem lehetne színházat csinálni, mert nem érthetnénk meg egymás szándékait pusztán azáltal, hogy látjuk a másikat. Nem létezne empátia, és ezért nem jutna el a néző odáig, hogy egy másik ember életét élje a székében ülve.

► Magyarán ez az azonosulás biológiai oka. Izgalmasan hangzik. Hogy jutott eszedbe ez a téma?

*BP:* Egy ismerősöm a leendő szakdolgozattémájáról mesélt, arról, hogy a zene milyen hatással van az emberi agyra. Megtetszett a gondolat, hogy elemezhető és megérthető az a rendkívül bonyolult folyamat, amikor egy ember zenét hall. Úgy döntöttem, hogy én pedig a színház és az idegrendszer kapcsolatáról akarok írni. Arról, hogy a színház miként hat az agyra, hogy hogyan fogja fel. Szóval ez lett a témám, és küldözgettem neki mindenféle cikkeket, amiket olvastam, ő meg mondta, hogy ez vagy az kamu a cikkeket illetőleg, végül eljutottam a tükörneuronokhoz. Azért is tetszett meg a téma, mert mielőtt találkoztam volna a színjátszóval, orvos szerettem volna lenni, csak másfelé kanyarodott az életem. Ez jó döntés volt, mert a színház életrevalóságra és önismeretre nevelt. Meg kell figyelned magadat, mikor és miért úgy sikerül egy adott jelenet. Nem beszélve a színdarabok tartalmáról, amit akaratlanul is összevetsz a saját életeddel.

► Graham Chapman, a Monty Python csoport tagja is orvos volt. Ő is úgy gondolta, ez nem jelentős pályamódosítás.

*BP:* Hála istennek!

► Tehát nem is a Színműre való jelentkezés volt egyértelmű, hanem maga a pálya? Azért is kérdezem, mert 2008-ban már játszottál a Centrál Színházban, például A velencei kalmár című előadásban. Jártál előtte stúdióba?

*BP:* A Színműről azt hallottam, amit mindenki más is, hogy nagyon nehéz bekerülni, meg, hogy az összes vámpír és farkasember ott tanít, meg fogsz halni, stb. Utólag kiderült, hogy csak akkor halsz bele, ha jól csinálod. Felvételiztem, mert tudtam, hogy találkozni kell ezzel a hellyel, ha színházzal akarok foglalkozni. Az első rosta nagyjából rendben le is ment, ám később, sajnos vagy szerencsére, nem kaptam meg az értesítőt a másodrostáról, és ezért lemaradtam róla. – így alakult.

Utána a Pesti Magyarba mentem. Aztán az év végén, nyáron jött egy lehetőség a Centrál Színháznál, A velencei kalmárban. Az iskola nem ment bele az egyeztetésbe, ezért döntenem kellett. Mivel ott nem éreztem igazán jól magam, inkább megtartottam az előadást. Majd ott ültem nyáron, hogy nincs iskolám, és mindjárt ősz van. Majd egy éjszaka találkoztam egy régi barátommal, aki említette, hogy hat óra múlva pótfelvételi van az Új Színház stúdiójában. Mondtam: jó, oké ezt meg kell ragadni. Hazamentem, átnéztem, miket tudok. Felvettek. Ott találkoztam Huszár Zsolttal és Pokorny Liával, akiket nagyon megszerettem. Az első féléves vizsga után, kaptam egy nagyobb szerepet egy készülő előadásban, a Nyári kalandokban Nem játszottam belőle túl sokat, mert az évad utolsó bemutatója volt, utána pedig már jött az egyetem.

► Kaptál szerepet a Centrálban, az Új Színházban. Gondolom, ennyi idő alatt azért az emberben kialakulnak elvárások a Színművel kapcsolatban. Benned voltak? Miért mondja valaki azt, hogy kiteszi magát öt évig ennek a tortúrának, amit az egyetem jelent? Mit vár tőle? Ehhez képest csalódás volt, vagy pozitív élmény?

*BP:* Az ismerkedés személyiségfüggő. Én az elején nagy békaszemekkel néztem mindenre, és mindennek örültem. Aztán az ember megszokja a feladatait, és ez szépen lassan megváltozik. Elkezdünk belemenni a részletekbe, és az apró ügyek elkezdik felülírni a nagyot. Nem is tudom, hogy nevezném ezt a képet. Bemegy az ember egy alagútba, a sűrűjébe és minden megváltozik.

► Nem látod a fától az erdőt.

*BP:* Igen, és most, hogy kijövök, azt mondom, jól tettem, hogy bementem. Hálás vagyok az egyetemnek, Zsótér Sándor tanár úrnak. Az első két évben sokat hallottam az órákon a határátlépés kifejezést, leginkább Ladányi Andreától és Zsótér Sándortól, és az elmúlt évben gyakran eszembe is jutott. Főleg amikor már legszívesebben elfeküdtem volna a padlón, hogy végre levegőhöz jussak. Ahhoz, hogy talpon maradjak, arra gondoltam, hogy ez azért lesz jó nekem, mert emberileg megléphetem magam, és ezért nemcsak az adott előadásban fogok fejlődni, hanem az összes többiben is. Azt, amit megtanultál, azt magaddal viheted minden próba folyamatból, egyik munkából a másikba.

► És ez bejött?

*BP:* Igen, bejött, mármint úton vagyok. Az elmúlt évben sok mindent értettem meg visszamenőlegesen, nagyjából elérkeztem a saját jelen időmhöz.

► Mi fog változni azzal, hogy kijöttök az egyetemről és megkapjátok a diplomát? Mi lesz más?

*BP:* Az egyetemi évek tematikája hasonló: félév végén van egy bemutatód mesterségből, ahol mindig meg kell ugrani valami nagyot. Szerintem, ha elhagyom az egyetemet, sűrűségében akkor is az egyetemi éveket kell ismételnem, mert megszoktam egy bizonyos ingerszintet, ami alá nem mehetek, mert rosszul érezném magam, azt érzeném, hogy nem csinálok semmit, nem fejlődöm.

► Ezért csinálsz ennyifélét egyszerre?

*BP:* Igen. Ezt még Zsámbéki Gábor javasolta másodikban, hogy „Péter, maga pörögjön, mert az magának jót tesz.” Ezt is utólag értettem meg.

► A Lenz azért érdekelne még, mert egyrészt abszolút főszerep a számodra, akinek a jelenléte és a gondolkodása a súlyos, másrészt mert úgy tűnik, hogy már-már társulat szintű bizalom kelhetett, hogy megszülethessen ez az előadás. Hogy élted meg? Ki neked Lenz? Azt hiszem, olyan művészről van benne szó, aki keresi a helyét, aki más regiszterben beszél, mint a környezete – ezt némileg analógnak gondolom a ti helyzetetekkel.

*BP:* Igen. Olyan volt mintha tükörbe néztem volna. Lenz maga is egy tükör. Olyan, mint a víz, amely mindenhová befolyik, teljesen eggyé válik a természettel. Jól ért az azonosuláshoz, hiszen költő. Sokat tanultam tőle emberileg és színészileg is. Mert a közös hullámhossz kialakítása a mi szakmánkban kifejezetten érzékeny kérdés. Közös bizalomból ered. Mi azért tudtuk létrehozni ezt az előadást, mert tudtunk meríteni a személyes viszonyainkból, az egymás iránti bizalomból. Úgy van felrakva az előadás kottája, hogy muszáj egy hullámhosszon lennünk, különben szétesik rendszer. Most, a Cleansed alatt pedig még többet mozgunk Attilával, és a minimális szöveghasználat miatt még inkább kiütközött ez jelenség. Például az első jelenetben, amikor Grace és Graham búcsút vesz egymástól, felállunk, hátat fordítunk egymásnak, és elindulunk kifelé a térből, majd egy ponton hirtelen és egyszerre kell megfordulni úgy, hogy nincs leszámolva, érzem a fejemben, hogy és mikor fordul meg a másik. Ez nagyon jó érzés. Figyelem és szeretet nélkül nem megy. Azt hiszem e két fogalom gyakorlásával tehetek a legtöbbet a sorosomért.

► Ezek szerinte a Soós Attilával való munkából akár még valami mag is létrejöhet, ami önmagát tudja építeni.

*BP:* Nem titkolt szándékunk egy társulat létrehozása. Amellett, hogy egyenként más társulatoknál is dolgozunk, szeretnénk valami sajátot is létre hozni. Ez egy nagyon jó munkakapcsolat, ami mindig a közös munkáról és az együtt gondolkodásról szól, és mivel már nem első alkalommal tesszük ezt, ezért egyre jobban megy, egyre hamarabb megérezzük egymást. Amiatt is működik ez a dolog, mert olyan emberek vannak együtt, akik mind mást tudnak hozzáadni a közöshöz, és jó hatással vannak egymásra. Olyan helyen vagyok, ahol számomra a legérdekesebb dologgal foglalkozhatok: az idegrendszerek kölcsönhatásával, azzal hogy mi történik a fejekben, ha színházat csinálunk vagy látunk, és milyen konzekvenciák vonhatók le ez által az életünkről. Szerintem például sokkal erősebb kölcsönhatásban élünk, mint azt gondolnánk. Egy végtelenül éles objektív pont a másik objektívet ne látná a képen? Érdekes kérdés.

► Érdekes kérdés, bár most megijedtem, mert a legközelebbi családtagjaim mellett is képes vagyok véletlenül elsétálni, úristen...

*BP:* Te hiszel a véletlenben?

► Biztos, hogy vannak.

*BP:* A matekban sincs.

► Fogalmazzunk úgy: nagyon alacsony valószínűségek.

*BP:* Igen, de a matematikai véletleneket is, például a véletlen sorozatokat, kettes számrendszerben dolgozó gépek számolják, abban hol a véletlen?

► Akkor nem véletlen, hogy te most itt vagy, ebben az állapotban, ezen a helyen.

*BP:* Nem véletlen. A jóról és a rosszról is így gondolkodom: Az van, hogy ez ide visz, az meg oda. A színház például egymás felé vezeti az embereket, ezért olyan csodálatos dolog. Ahogy Oberlin úr is mondja Lenznek: „Most együtt vagyunk és most ez a legjobb dolog, ami történhet velünk.”