7óra7

Szólhatna rólunk is
7óra7: (6/10)
Közösség: (10/10)

Szólhatna rólunk is

2014. 06. 15. | 7óra7

Azért sem lenne rossz, ha a játékosság tényleg megszületne a színpadon, mert a sztori nem terheli agyon a figyelmünket (pláne, mert – pont, mint a nagy opera seriák esetében, pedig ez egyáltalán nem drámai műfaj –, a színlapon elolvasható a komplett cselekmény, amivel még az a kevés, pozitív végért drukkoló ál-izgalom is agyon van csapva). A lényeg annyi, hogy Nemorino, a falu szegénye szerelmes Adinába, aki nem viszonozza a férfi érzéseit, más párt keres magának (amiben van némi direkt bosszantás is), és talál is, a vendégségbe érkező katonák vezetőjének, Belcore-nak a személyében. A szerelmes természetesen nem bír magával, vásárol magának Dulcamara szerelmi bájitalából, hátha az segít nehéz helyzetén, de mire a csodaszer hatna, már javában zajlik az esküvő. Úgyhogy a szerelmes vesz még magának bájitalt, pénzt meg úgy szerez hozzá - mert természetesen nincs semmije –, hogy beáll katonának. A csodaszer csak nem teszi meg hatását, illetve nem az elvárásoknak megfelelően hat: a fél világ belezúg Nemorinóba, csak Adina nem. Aztán, vagy sajnálatból és együttérzésből, vagy a bájitalnak köszönhetően, Adina megszerzi Nemorino katonalevelét, megszabadítja kötelességétől, és a férfié lesz.

Szerelmi bájital - elöl: Váradi Marianna, Hábetler András

Nagy Viktor rendezésében benne van a lehetőség, hogy mindez önreflexív, de felszabadult színházi játékká váljon, hogy ne csak egy klasszikus operát hallgassunk, hanem valamiféle élményben is részesüljünk. Horesnyi Balázs díszletének legerősebb eleme a színpadra épített mini-színpad, belső függönnyel, a Pécsi Nemzeti nézőterét idéző, de arra egyáltalán nem hasonlító mintával és lépcsővel – a gesztus egyértelmű: színházat nézünk a színházban. Ebben a színházban pedig részletgazdagon megmunkált, kis utcákkal szegélyezett makettházak adják a díszletet, ami izgalmas látványt nyújt – pláne, amikor nagy néha nem csak fel vannak kapcsolva a lámpák, hanem ki vannak használva a világítás adta lehetőségek –, és felidézi a 19. század grandiózus operaelőadásait. Rátkai Erzsébet jelmezei tökéletesen teremtenek összhangot a játékosság és a korhűség között: formájukban abszolút klasszikusak, megjelenésükben – hála változatos színviláguknak – pedig ötletesek és kalandosak.

Szerelmi bájital

Mindezek ellenére mégis távol marad tőlünk az előadás. Pedig van igény a hozzánk szólásra, sőt, Hábetler András Dulcamara szerepében egyszer tényleg hozzánk is szól: olasz akcentust imitálva, magyarul elmondja, hogy milyen fontos, hogy értsük a dalt, úgyhogy elénekli magyarul – mondjuk a gesztus önmagát jelenti, nincs semmi extra, amit meg kéne értenünk, de legalább jelzi, hogy ránk, nézőkre is számítanak az alkotók. Az mondjuk érthetetlen, hogy az éppen operát játszó társulatnak miért kell feltétlenül olasznak lennie.

Hábetler baritonja könnyedén, lazán, de mégis erőteljesen és világosan szól, szerencsésen nem válik általa se jóvá, se gonosszá a bájital-kereskedő orvos figurája. Váradi Marianna szopránja nagyon szépen, energikusan cseng, tisztán szólaltatva meg Adina ugrásokkal teli szólóit, Szerekován János néha kifejezetten emberien játszik Nemorino hangulatváltozásaival, hangját is ehhez mérten adagolja: mindig érthető az éppen aktuális szándék, csak az énekest nem egyszer annyira elnyomja a zenekar, hogy csak tátogását látni. Bognár Szabolcs hangja hévvel, lendülettel, elszántsággal és nem kevés hiúsággal ruházza fel Belcore figuráját.

Szerelmi bájital Vass András erőteljesen, minden hangot alaposan kijátszva (amiben nyilván nagy segítségére van a színház remek akusztikája) vezényli a zenekart, és így Donizetti zenéjének minden apró ötlete és infantilizmusa átjön a hangszerekből – kreativitással ugyan nincs agyonterhelve a kotta, de a lendületnek hála ezt könnyű feledni. A zenében és a színpadon is akadnak néha szép, kifejezetten emberi pillanatok, de az szintén érthetetlen, hogy miért kell az énekeseknek amolyan commedia dell’artésan mindent eltúlozniuk, bohóckodniuk, látványosan érzelmeket imitálniuk, grimaszolniuk és egymás alfelét rugdosniuk (mintha ezt jelentené a commedia dell’arte, pedig nem).

Ettől olyan érzése van az embernek, hogy az előadás direkt arra utazik, hogy megúszva minden kérdést távol kerüljön tőlünk. De Dulcamara hintóját körhintás lovak húzzák be a színre, ami által felmerül a lehetőség, hogy ez tényleg egy önreflexíven játékos mese. Közben meg a szerelmi bájital tényleg csak egy gyógyszeres üveg, a vacsora tényleg vacsora, és tényleg csak rohangálnak, meg szaladgálnak a színen az énekesek (az mondjuk elismerésre méltó, hogy ilyen hajtás mellett is tiszták a hangok). Mindettől eldöntetlen marad, hogy amit látunk, csak egy felszínes mese, vagy van mögötte valami több is, ahogyan maga a történet is egy kérdés marad, hiszen nem tudjuk meg, hogy a szerelmi bájital vagy az érzései miatt dönt Adina Nemorino mellett. Válaszok nincsenek - igazából kérdések sincsenek –, illetve a válasz mindenre az előadás önmaga: mi most egy klasszikus operát nézünk, pont. Ez egy klasszikus opera, pont. Pedig ennél sokkal többről szólhatna: rólunk – és ha ez megtörténne, még attól is opera maradna az opera.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr818005875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.