Van, hogy utólag állnak össze a dolgok, és este egy kocsmában értjük meg az osztályteremszínházat. Mondjuk gyakrabban állnak össze a dolgok kocsmákban, és ritkábban az osztályteremszínházról, de most mégis így esett.

A Picaro Művészeti Alapítvány Sárkánytivornya című produkciója kocsmaszínházként nevesíti magát, miközben a pécsi Nappali Bár - nomen est omen - nem kocsma. Egészen addig nem, amíg egy ország-világvégi, folyamatos alkoholmámorban egymásra maradt, az összes elképzelhető igeidejét rég elvesztett társaság össze nem kocsmázza. A tájivás megannyi archetípusának Szent György helyett csak egy szakadt Dzsordzsija van, és már régen nem Godot-tól, hanem a faluszélen hajnalonként megjelenő sárkány köré kanyarított biznisztől várja a kistérségi felemelkedést. A kocsmának tehát nincsen híja, a figurák is épülgetnek, és még egy anyjától elkószált kisgyerekkel is elbírnak a játszók, a fal ma mégsem puhul fel. Lehet, hogy ehhez egy kisfröccs alapból kevés, de néhol arányt téveszt a harsányság, és a koncentráltság is erősen hullámzik, ami miatt hosszabbnak tűnik az, ami egyébként sem rövid. Ahogy az a délutáni színházi nevelési kerekasztal beszélgetésen elhangzottakból következik, ez nem volt igazi osztályteremszínház. És nem csak a sok káromkodás és a farpárnák fölé kurtított szoknya miatt nem, hanem mert noha az általa felkínált tartalom (kiúttalanság és alkoholizmus) hézagtalanul passzol az adott élettérhez, mi magunk azonban ma egyikhez sem igazán tudtunk.

Amihez már jobban, az a Szkéné Színház és a FÜGE közös osztályterem-színházi előadása volt a kora délutáni színházi nevelésin, Kő, papír, olló címmel. Ami már csak azért is meglepő, mert mind a témája (három, középiskolából kikerülő fiatal kapcsolódásai és választásai), mind a tinédzseres hangvétele távolabb állt a nézői életkorátlagtól. Ráadásul, a körben ülő középiskolásokhoz képest megfigyelői státuszból néztük a saját néven játszó színészek (Stork Natasa, Herczeg Tamás és Keresztény Tamás) keresetlenre formázott figuráit. A műfaj megkívánta eszköztelenséggel keltették életre három iskolai jóbarát nem annyira drámai, mint inkább elbeszélő történetét, amely finom érzékkel csepegteti a szülői érdektelenség és elvárások következményeinek, a barátság és szerelem átjárhatóságának, a hazai és a külföldi ismeretlenbe nyíló jövőnek a témáit. Könnyű elképzelni (és egy korábbi alkalommal ezt meg is tapasztaltam), hogy a jó sodrású játékban feldobott, majd fent hagyott labdákkal - megfelelő drámapedagógusi munka mellett - mi mindent tud kezdeni az érintett korosztály.

Nem sokat kellett képzelgetni ugyanitt, amikor Ruszina Szabolcs és Kálócz László - egy Kivi Színház nevű, isteni sugallatra az osztályterem-színház felé nyitni vágyó társulat kálváriáján keresztül - exponálta a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház idevágó kezdeményezéseit. Szellemes játékukkal elénk terítették azt a helyzetet, ami a műfaj sajátja: a tantermi színház, avagy osztályteremszínház elméleti kérdésétől, a drámapedagógus hiányában a színészekre testált feladaton, a kőszínházi komfortból kiszakadás traumáján és azon a tényen keresztül, hogy a határszélen is reggel hétkor van a nulladik óra, egészen a zalabökői megvalósulás után zsebben maradó nyolcszáz forintnyi adósságig.

Perjési Éva nem ennyire játékosan és a megbokrosodó technikával is megcsáklyázva, mégis jól követhetően mutatta be a FÜGE Tantermi Színházi Projektjét. A folyamatot, ahogy a 2010-től kétévente megvalósuló, annak idején magánkezdeményezésből megvalósuló program a színházi nézőpontú indulástól a függetlenek előtérbe helyezése és a színházi nevelés mint szükséges feltétel felé formálódott.

A két prezentációt követő beszélgetésen, amelyen Pass Andrea (A Kő, papír, olló szerzője és rendezője), Végvári Viktória (FÜGE) és Novák János (Kolibri Színház) kerültek kerekasztal helyzetbe, sok más mellett azt is megtudhattuk, hogy mi a különbség az iskolateremben elszavalt József Attilák és a Klamm háborúja között.

Ha már visszafelé indultunk el, nyolc nap után eljött az a pillanat is, amikor a délelőtti szakmai beszélgetéseket csendes kedélyességgel vádolók végre megkapták az áhított intellektuális vérfürdőt. A téma a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ és a Szputnyik Hajózási Társaság közös munkája, a már említett A hosszabbik út című komplex színházi nevelési előadás volt. A diskurzus alaphangulatát Csáki Judit adta meg, mondván, hogy A hosszabbik útnak nincsen helye a versenyprogramban. Szemléletes hasonlata szerint – nem beazonosítva a feleket –, míg az egyik úszik a medencében, addig a másik szalad mellette a parton. Miután a másik előzetesen felkért hozzászóló – a nézőket résztvevővé tevő megszakítások és az igazság feltételezése miatt – összeegyeztethetetlennek tartotta a pedagógiai célt és az esztétikai igényt, elindult egy élő vita akörül, hogy mi a színház, és mi nem. (Hozzátéve, hogy Csáki Judit állampolgári nevelésként vastagon elismerte, és zsákpénzekkel támogatandónak - csak színháznak nem - tartotta ezt a dolgot.) Volt igaza azoknak is (ide tartozott Szűcs Katalin kritikus is), akik szerint kell határvonalat húzni alma és körte közé (például a műegész kritériumával), és azoknak is, akik azt mondták, hogy nincsen kőbe gravírozva a színház fogalma (és a műegészt miért ne válthatná ki ebben az esetben például a törékeny szépség). Persze azok sem tévednek, akik azt állítják, hogy mindkettőjüknek nem lehet igaza. És ha már így van, akkor miért éppen azoknak ne lenne igaza, akik szerint ez egy akadémikus vita. Ahogy Cziboly Ádám levonta a végkövetkeztetést: itt van még munka, és majd a jövő fogja eldönteni, hogy egy komplex színházi nevelési előadás színház-e, vagy sem.

Túl az elméleten és a definíciókon, a felkért opponensek oppozíciójához minőségi ellenvetések is társultak. Elsősorban az irodalmi alapanyagot, Nick Hornby regényét érte vád, mondván, hogy könnyeden, klisékkel szórakoztat. Itt újabb vitafelület nyílt a magas művészet és a testközelbe hozott művészet között. Az utóbbit Gigor Attila, a rendező képviselte markánsan, aki szerint a regény (és az előadás) figurái éppen annyira mitologikus karakterek, mint amilyeneket akár az antikvitás kínál fel a színháznak, csak ezekhez tudnak kapcsolódni az előadással megcélzott fiatalok. Mivel nagyon nem a Győzike-show-ról beszélgettünk, megint csak igazságok feszültek egymásnak. És bármennyire is érzékenyen érintette ez azokat, akiket érintett, azt gondolom, tud értelme lenni ezeknek az egymásnak feszüléseknek is. Még akkor is, ha nem egymásra borulásokkal végződik.

Ha megértéssel kezdtem, azzal is fejezem be. Még a Gábor által körülgondolt fesztivállakatoláskor találkoztam vele (lásd a képet, róla van szó). Azt mondta, hogy nincsenek már ingyenjegyek, és avatárként tartotta kezében önmagát. Egyedül beszélni nem tud – mutatott rá, és elmondta, hol a legjobb a fehér száraz. De nem értettem.